Pedig Szász Zsuzsi, ez a 19 éves udvarhelyi lány valóra váltotta azt, amiről egy kicsit mindannyian álmodunk. Spórolt egy kis pénzt és utazgatni kezdett Európában úgy, hogy közben dolgozott is. Nem pénzért, inkább saját magáért.

Amint hazaérkezett, aprólékosan és kacagva mesélt nem csak az európai kalandjairól, hanem arról is, hogy érzi magát az iskolában egy fiatal, és miért akar inkább a saját bőrén tanulni, mint könyvekből.

Kezdjük az elején: melyik országokat látogattad meg és mennyi idő alatt?

Két felvonásban utaztam, először még karácsony előtt voltam Írországban egy hónapot, de előtte Szlovákiába mentem egy konferenciára, onnan Budapestre, és Budapestről repültem. Két családnál voltam, elsőként egy kisebb városban, Wexfordban, utána Dublin mellett, Enfieldben. Ezután még elmentem Galwaybe meg Dublinba pár napra, utána Münchenbe, majd Bécsbe és onnan jöttem haza karácsonyra.

A második felvonásban pedig először Svájcba mentem egy eseményre pár napra és azután Olaszországba másfél hónapra.

Hallottunk már olyat, hogy a fejlett országokban a fiatalok hasonlóképpen útra kelnek, mielőtt továbbtanulnak vagy munkába állnak. Te miért vágtál bele?

Amikor végeztem az iskolával, úgy döntöttem, kihagyok egy évet. Egyrészt azért, mert elég sok minden iránt érdeklődöm, és nem tudtam még eldönteni, pontosan melyik irányba akarok haladni. Úgy éreztem, szabadságra van szükségem, nem azt mondom, hogy megviselt az iskola, de nem igazán találtam bele a rendszerbe. Mondhatni elég nehezen éltem meg. Nehéz lett volna ezt most, így tovább folytatni – saját döntésemből – az egyetemen.

Mindig vágytam ilyesmire, új helyeket megismerni, kipróbálni dolgokat. Egy évet akartam kihagyni és azalatt eldönteni, kitalálni, hogy a továbbiakban mit csinálok. Ezt az évet ennek a fajta utazásnak is akartam szánni, az volt a célom, hogy elmenjek, és több országban éljek úgy, mint a helyiek. Kipróbálni, hogy mit hogyan csinálnak.

Most úgy látom, sokkal jobb, ha egyetem helyett inkább gyakorlom azt, amivel foglalkozni szeretnék: fotózás, videózás, grafikus tervezés.

Miért érezted, hogy az iskolában nem találod a helyed?

Nem mondom, hogy egyáltalán nem érdekeltek a szaktantárgyak, de nem azok izgattak a legjobban. Rengeteg iskolán kívüli tevékenységben vettem részt időszakosan: két színjátszócsoportnak voltam a tagja, lovagoltam, kosaraztam, az iskolakórusnak, az iskolaújságnak és a diáktanácsnak is tagja voltam, elvégeztem egy keresztény vezetői képzést, a színháznál, a Caritasnál önkénteskedtem, és a plébániánknál jártam az ifjúsági közösségbe. Mivel kevesen vagyunk evangélikusok, a katolikusokhoz járok.

Nekem nem működött, hogy reggel korán bemegyek, órákat ülünk az iskolapadban a tanárokat hallgatva. Hiányzott a gyakorlat, vagy hogy több audiovizuális anyagot használjunk, hiszen a mai világban, ahol már minden mozog és mindennek hangja és ezer színe van, nehéz száraz szöveggel felkelteni és fenntartani a figyelmet. Nekem nehéz, hogy leüljek és egy nagy szöveget olvassak, magoljak. Nem éreztem, hogy kompatibilis vagyok ezzel a rendszerrel.

Az érdeklődési köreim inkább az emberek fele irányulnak, amit nem tanulunk az iskolában. Ami szerintem nagy gond ebben a rendszerben, hogy gyakran száraz, amit és ahogy tanulunk. Az egyik nagy szívfájdalmam, hogy úgy tanulunk kémiát, biológiát, fizikát, hogy többnyire csak a füzetbe írunk.

Mit szóltak a szüleid, amikor bejelentetted, te nem egyetemre, hanem utazni mész?

Ez egy folyamat volt inkább, sokat érlelődött bennem, majd mondogattam nekik, hogy megyek, kezdtem szervezni az utam. Egy adott pontban anyukám azt mondta: nem mész. De ez átalakult támogatássá idővel. Most büszkék rám, és tudják, hogy jó, amit csinálok. Apukám mindig azt mondta, hogy jobban örülne, ha itthon lennék, és nem mennék sehova, de azért mégis örülnek. Ők is tudják, hogy kell menni, látni, felfedezni és tanulni máshol is. Nem állítom, hogy soha nem fogok egyetemre menni, mert lehet, hogy később majd másképp gondolom.

Miért pont Írországba mentél először és mit csináltál ott?

Egyszer voltam még ott, 2014-ben egy konferencián. Akkor annyira megtetszett az ország, az atmoszféra, hogy tudtam, vissza akarok menni.

A workaway.info által tudtam munkát keresni itt is, majd Olaszországban is. De nem is nevezném munkának, inkább egy befogadó család vagy vállalkozás, ahol segítségért cserébe szállást és étkezést kap az ember.

Elsőként egy olyan családhoz mentem Írországban, akiknek egy lovasfarmjuk van. Itt a ház körül kellett segítenem. Olyan volt, mintha egy rendes gyerek lennék otthon: segítettem takarítani, elmosogatni, de nem éreztem magam cselédnek. Volt egy francia srác is, ő végezte nagyjából a lovak körüli munkát, aminek nagyon örültem, mert baromi hideg volt kint.

Ez egyébként egy svájci-amerikai család, sok helyen éltek már, és rengeteg önkéntesük volt. Épp hálaadáskor voltam náluk, ami különleges élmény volt. Jöttek a barátaik Dublinból, és eszméletlen érzés volt velem egykorú ír fiatalokkal lógni együtt, úgy, mintha csak itthon a barátaimmal lettem volna.

Ezután egy másik családhoz mentem, ahol négy kisgyerek volt, nagyon szerettem őket, zseniálisak voltak. Mindkét helyen 12 napot töltöttem és mindenre pozitívan gondolok vissza.

Hogy boldogultál az ír akcentusukkal?

Nem olyan szörnyű, nagyon készséges volt mindenki velem, ha kértem, lassabban beszéltek, jobban elmagyarázták. Az angol tudásomról annyit, hogy nem voltam egy nagy ász, amikor elindultam, de sokat fejlődtem ezalatt, nyilván főleg Írországban.

Hazafelé útbaejtettél még pár várost.

A második család után elmentem Galwaybe, az ország másik felébe két napra, ahol egy couch-surfing találkozón a világ minden tájáról ültünk egy asztalnál. Innen Dublinba indultam, két napra. Ezután mentem Münchenbe, ahol egy olyan rokonnál szálltam meg, akivel még soha nem találkoztam. Ez is különleges élmény volt, hogy bár idegenek voltunk egymás számára, nem éreztem magam idegennek náluk.

A harmadik nap Bécsben egy olyan családnál szálltam meg, akiket Szlovákiában ismertem meg a konferencián. Együtt sétáltunk a schönbrunni karácsonyi vásárban, és elmentem a lányukkal iskolába, mert kíváncsi voltam, hogy milyen. Nem tudtam felfogni, hogy tudnak ilyen jó emberek lenni, hogy csak így befogadtak.

Én nagyon vallásos vagyok, de fiatalosan. Ezt egy vagány dolognak érzem. Bécsben is elmentem egy ifjúsági csoportba, zseniális volt, rengeteg fiatallal találkoztam.

Amikor egyedül utazok, nagyon gyorsan, könnyen történik minden, könnyen megismerkedem akárkivel. Rengeteg emberrel találkoztam, beszélgettem, ez egy olyan dolog, ami különlegessé teszi ezt az egészet.

Milyen volt a folytatás Olaszországban?

Olaszországban az volt az érdekes, hogy mind a két család, akikhez utaztam és együtt dolgoztam, engem keresett meg. A feladat hasonló volt mindkét esetben, a családi vállalkozás online marketingjét kellett segíteni. Először Astiba mentem, ami egy 70 ezres város az ország északi részén. A családnak van egy Bed and Breakfast-je (szállás és reggeli), két hétre terveztük az együttműködést, végül kétszer annyi lett belőle, kreatív videókat készítettünk az Instagram és Facebook oldalukra.

Itt is eljutottam egy ifjúsági keresztény rendezvényre, és innen megindult a lavina: ez a csodálatos közösség az első pillanattól befogadott, része voltam a csapatnak. Többek között elmentünk együtt Genovába, Európa második legnagyobb akváriumába, elképesztő volt. De nem csak a jóban voltam velük, az egyik lánynak akkor halt meg a nagymamája, ott az a szokás, hogy a temetés előtt közösen imádkoznak a halottért a templomban. Erre is elmentem, nem értettem semmit (máskor egyébként fordították nekem a miséket meg mindent), de magyarul sokat mondtam a miatyánkot a nagymamájáért.

Végül egy hónapot voltam Astiban, akkor megkeresett a másik család Róma mellől, nekik is hasonló dologban kellett segíteni, videókat szerkesztettem a környékbeli látványosságokról.

Minden klappolt, nem szerettem volna még hazajönni, kezdtem az olaszt tanulgatni, gondoltam, hogy jó lenne még maradni. Így utaztam Róma mellé, kb. 30 percre a várostól.

Mindig azt mondták, hogy egy család vagyunk, és így is éreztem végig a két és fél hét alatt. Az apuka tipikus olasz, mintha egy filmből vették volna ki, a felesége finn, és van két lányuk, akiket Chiléből fogadtak örökbe 7 éve. Velem egyszerre volt még náluk egy indiai önkéntes, egy tajvani lány, és egy finn nő. Szinte minden étkezésnél végigvettük, hogy mi hogy történik Olaszországban, Tajvanon, Romániában, Finnországban, Indiában.

Mindig nagy élmény más nemzetiségű emberekkel beszélgetni, róluk hallani, hogy ott hogy megy, ők hogyan csinálják.

Ennyi idő elég ahhoz, hogy a munka hatékony tudjon lenni?

Ivano-nak, a családfőnek megvolt az elképzelése, hogy mit akar, és kinek mi a feladata. Októbertől mostanáig állandóan voltak önkénteseik, mindig mindenkinek megvolt a konkrét feladata. A munkaprogram minden családnál vagy munkaadónál változó. Mi megbeszéltük, hogy mit szeretnénk megvalósítani, 4-5 órát dolgoztam hetente 5 nap. Emellett van szabadidő, a kikapcsolódást is tudtam ehhez igazítani.

Az utazási költségeket miből fedezed?

Mivel már dolgoztam korábban a fotózás, videózás terén, és máshonnan is volt jövedelmem, minden utazásomat abból fedeztem.

Persze nagyon odafigyelek arra, hogy mire költök. Ami nagyon fontos, hogy mindig nagyon próbálom leszorítani a költségeket. Már nagyon értek ahhoz, hogy hogy lehet olcsón utazni. Nekem megéri az a 100-200 lej, hogy egy éjszakát a reptéren töltsek.

Például Dublinba Nürnbergen és Londonon keresztül repültem. Sokszor nem azt nézem, hogy a legközelebbi reptér hol van, hanem hogy a környéken honnan van olcsóbb járat az úticélom közelébe. Megyek egy szakaszon busszal, aztán egyet repülök. Nekem ez nem gond. Rómából úgy jöttem haza, hogy elmentem busszal Milánóba, onnan Bergamóba, és onnan repültem Temesvárra. Persze innen volt a legnehezebb hazajutni, de sikerült több mint 24 óra utazás után még az aznap esti színházi eseményre is elérni.

Hogyan pakolsz? Bőrönd vagy hátizsák?

Bőrönd. Mindig van egy kisebb hátizsákom, amiben a fényképezőgép és a laptop van. Elég sokat járkálok gyalog, így kényelmesebb, hogy tudom húzni magam után.

Épp egy akkora bőrönddel utazom, amire nem kell plusz költséget fizetnem. Mindig olyan helyekre megyek, ahol tudok mosni, ezért nem viszek sok ruhát. A második utazás után már tudtam, hogy mit nem kell berakni, miből kell kettő. Nagyon könnyen meg lehet lenni egy bőröndnyi ruhával.

Voltál veszélyes helyzetben? Tudod, amitől a szülők féltenek általában.

A szüleim bíznak bennem, tudják, hogy nem csinálok hülyeséget. Például nem nagyon vagyok kint éjjelente. Egyszer kicsit megijedtem, amikor Milánóban a buszállomásról kellett a vonatállomásra mennem, fura embereket láttam, akikről nem is tudtam eldönteni, hogy verekednek, vagy hülyéskednek, de jobbnak láttam eltűnni onnan. Nem igazán féltem, inkább az óvatosság érzése volt bennem.

Mi volt a legkedvesebb élményed az út során?

Az egyik, amikor elmentem Róma mellé a tengerpartra. Az annyira különleges volt, csak néhány ember sétált és az egész olyan nyugodt volt. A tenger, maga a végtelenség, ad egy szabadság érzést. Sétálni az üres tengerparton, belemenni a jéghideg vízbe. Ez egy életérzés.

Sokszor nem is az a legnagyobb élmény, amikor látok egy szép épületet, hanem egy jó beszélgetés valakivel. Egyébként az egész „projekt" legfontosabb eleme, az egyedül utazás. Az, hogy mennyire más, amikor egyedül vagy, minden csak rajtad múlik, mindent te magad kell, hogy megcsinálj/megoldj. Ezek mind kihívások, amik építenek. Mindenkitől és minden helyzetből tanulok valamit, rengeteg tapasztalatot gyűjtök. És ez is a célja ennek az egésznek.

Itthon mik a terveid?

Haza akartam jönni húsvétra, de azért is, mert itthon ballagási fotókat készítek. Jelenleg ezt szeretném csinálni: itthon lenni, többet tanulni, fejlődni, dolgozni. Most itt leszek egy darabig, de biztos, hogy egy éven belül újra útra kelek.

Van egy álom célpont, ahová feltétlenül szeretnél eljutni?

Amerikába például nagyon szeretnék elmenni. De az álom cél úgy hangzik, mintha megvalósíthatatlan lenne. Én viszont semmire nem nézek így.

Milyen érzés ilyen fiatalon önálló lenni és dolgozni?

Nem mondanám, hogy teljesen önálló vagyok, mert a szüleimmel élek, és nagyon sokat számít, hogy ők ott vannak. De ha kellene, meg tudnám állni a helyem egyedül is. Elég függetlennek érzem magam, és szeretem ezt az érzést. De még nagyon próbálgatom magam, és tanulok.

A barátaid mit gondolnak rólad?

Más utakat járunk. Volt, aki azt mondta, hogy Zsuzsi, jó nézni amit csinálsz, mert te azt teszed, amit én is szeretnék. Sokakban megvan erre a vágy, de nem tesznek érte, mert megijednek. Nekem ez nagyon fontos, ha valamit eldöntök, akkor azt csinálom, és teszek érte.

Látták, hogy utazom, hogy nem mentem egyetemre, de nem siklottam ki, és több fiatal is megkeresett, kérdezett erről, hogy mit hogyan csinálok, ajánlom-e stb. Én bátorítani akarom őket, szerintem ez egy fantasztikus dolog. Nem az egyetem ellen akarok beszélni, de nem mindenkinek ugyanaz az útja. Anyukám pedig azt mondta: Zsuzsi aztán ne bolondítsd meg egész Udvarhelyt.