Borongós időben kanyargóztam a libáni úton, s lassan leereszkedtem a ködös gyergyói medencébe. Egy órai autózásra, Gyergyóalfaluig kellett mennem, hogy a feledésbe merült képeknek megtaláljam a történetüket, megtudjam ki és miért nyomta meg 18 évvel ezelőtt az exponáló gombot.

Miután megjelentettük az udvarhelyi ószeren kacatként vásárolt fényképezőgépből megmentett képeket, több visszajelzés is érkezett. Ezekből kisebb-nagyobb részletek derültek ki a képen látható eseményekről, de sikerült az egyik fényképen szereplő fiatalt beazonosítani. Mint később kiderült, ő volt a fényképezőgép tulajdonosa.

Gyergyóalfalu központjában a helyi iskola magyartanárát, Farkas Welmann Endrét kerestem fel, hogy visszaadhassam a Smena típusú elveszettnek hitt gépét, azt a néhány megmentett képet, amelyek múltjának egy homályos foszlányát idézik. A tulajdonos neve sokaknak ismerősen csenghet, hiszen öt verseskötete mellett több erdélyi és udvarhelyi médiánál, kiadónál megfordult már.

Endre párjával nézi az elfeledett képeket

Endre saját kis szellemi műhelyében, elzárva a külvilág zajától, a ház pincéjében folytattuk a beszélgetést. Az alacsony, téglából kirakott mennyezetet és a döngölt padlót halovány sárga lámpa fénye világítja meg. Csend és nyugalom van az öreg ház pincéjében, csak Éva, Endre párja zavar meg a frissen főt kávé tálalásával. Férje a régi fotóalbumot túrja, keresi az azonos időben készült további képeket.

„Egészen biztos hogy 1995-ben készültek, esetleg 1996 nyarán. Mert 1995 szeptembere és 1996 februárja között éltem Oklándon. '96 nyarán, már csak alkalmilag fordultam meg az évzáráson, mint egykori tanára a társaságnak" – kezdi el történetét mesélni Endre.

„1995-ben felvételiztem az egyetemre, de nem sikerült bejutnom, az akkori barátnőm Beke Ibolya (aki szintén szerepel néhány képen – szerk. megj.) édesapja, Gyula bácsi ajánlotta fel, hogy az oklándi kisegítő iskolában alkalmazni tudnának meghatározott munkaidőben. Nagyon örültem ennek az ajánlatnak, hiszen munkát jelentet, meg földrajzilag is közelebb lehettem az akkori kedvesemhez.

Így kerültem Oklándra, kezdtem el tanítani, de valamikor az év végén már jött is a katonai behívó és ez átírt mindent. A képeket nézegetve felismerek kollégákat, tanítványokat, de az az igazság, hogy nagyon rövid időt töltöttem ott, így annyira nagy nyomot nem hagyott bennem" – folytatta.

Mégiscsak felbukkan néhány ismerős arc, Endre az ujjával bök a székelyruhában pózoló fiatalra: „Ezt a srácot „Pilótának" becézték, mert mindig repülőgépes játékot játszott. Itt a képen székelyruhában van, így feltételezem, hogy az évzáró ünnepségen készültek ezek a felvételek".

„Itt az épület felismerhető, emlékszem az ajtóra, a kép szélén pedig Kraft tanár úrra, a kockás ingben. Ha jól tudom matekot oktatott, Bélára is emlékszem (középen a padon ül – szerk. megj.), aki szintén ilyen botcsinálta tanár volt mint én, talán testnevelést tanított. Ez a két arc, akit felismerek erről a képről. Rémlik, hogy amikor készítettem ezt, mintha mondtam is volna nekik, hogy annyit főztek ránk, hogy megérdemlik, legyen róluk is egy kép. Ez valahol ott van a konyha bejárata előtt" – emlékszik vissza.

Időközben a gépet Endre egy ismerőse autójában felejtette, mivel nem került vissza hozzá, teljesen lemondott róla. „Tódor Vendel barátom autójának polcán (a kesztyűtartó helyén) hagytam" – mondja. „Amikor kiderült, hogy el fogok menni katonának, akkor a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy hol van ez a fényképezőgép.

Volt bennem egyfajta stressz, hogy most el kell menni és egy évig katonáskodni kell, próbáltam a civil életem fontosabb dolgaira koncentrálni, minél inkább együtt lenni azokkal akiket szeretek. Miután leszereltem, akkor indult a Príma Rádió Udvarhelyen, az lekötött, majd az év végén felkerültem Nagyváradra, azzal pedig végképp minden feledésbe merült".

A fotós táskámból előkaparom a megviselt Smenát, hogy 18 év hányattatás után visszakerüljön eredeti gazdájához. A gép annyira megviselt állapotban van, hogy az alapvető funkciók sem működnek rajta. Endre izgatottan vizsgálja, életének egy töredékét hozta vissza a jelenbe.

„Azt hiszem, hogy édesapámtól kaptam, szerettem is nagyon, de ezekkel a filmes gépekkel mindig az volt a probléma, hogy macerás volt, mert elő kell kellett hívatni, az pedig pénzbe került.

Gyermekkoromban jó ideig volt egy ilyen házi laborunk, édesapám egészen ügyesen értett a fényképekhez, így az előhívást, nagyítást otthon végeztük, aztán egy idő után úgy alakult az életünk, hogy az valahogy kimaradt belőle.

Olyan szempontból nagyon örülök neki, hogy most a negyvenhez közeledve azért egyre fontosabbá válnak ezek a régi emlékek, tárgyak, holott volt egy időszak az életemben, amikor tudatosan irtottam magam körül a tárgyi emlékeket. Egyrészt, hogy ne legyek tele kacatokkal, másrészt, hogy csak arra gondoljak vissza, amire úgy magától is emlékezne az ember" – közben a megviselt masinát próbálja működésre bírni Endre.

Még egy kicsit beszélgettünk, aztán baráti hangulatban elköszönünk. Elindult, hogy a kiürült gázpalackjukat egy telire cseréltesse, én pedig már újból a libáni kanyarokat róttam, miközben a ködös-nyirkos Gyergyói medencét már csak a visszapillantóban láttam.

A múlt pillanatait ki lehet merevíteni néhány képpel, de az idő nem áll meg.