Rengetegen aggódnak most a székelyudvarhelyi bringás világjáró Szabó Zoltánért, becenevén Kobráért, aki több mint egy hete Teheránban vesztegel, felépülésére várva. Az orvosok szerint gyomorfertőzés vagy ételmérgezés kényszerítette megállásra – bár mostanra jobban érzi magát, kezelése még tart.

Az első tünetei mintegy tíz napja jelentkeztek, addig több biciklissel is közösen tekert, beiktatott egy kirándulást egy igen egzotikus falucskában, és korábbi földkörüli útján megismert helyiekkel is sikerült újra találkoznia.

Eddig is több nehézséggel találkozott Szabó Zoltán, azaz Kobra a kirgizisztáni Pobeda csúcsig és Kazasztán sztyeppés vidékéig tartó trekkingbiciklis útján, mint a fekvőbringás földkerülésen összesen: a hegymászó-felszerelés, az azt szállító utánfutó és más csomagok súlya eléggé megterheli új trekkingbiciklijét, amelynek küllőit emiatt folyamatosan cserélni kell, és az egyik csomagtartó illeszkedése sem tökéletes. Ezek a kellemetlenségek azonban nemrég egy betegséggel is bővültek: aránylag problémamentes iráni tekerés közben, kevéssel azután, hogy megtette háromezredik kilométerét, Kobra fejfájást, lázat, szédülést, étvágytalanságot és fáradékonyságot észlelt magán.

Nehézkes kommunikáció

Az országból elég nehéz hazaüzennie. Mivel blogjához nem fér hozzá megfelelően, nem ő tölti fel bejegyzéseit: hazapostázza őket, amikor tudja, így itthonról frissül az új kobrazoli2.wordpress.com honlap. Ezért néha a bejegyzések jelentős késéssel kerülnek fel a blogra, olykor öt-hat beszámoló egyazon napon válik olvashatóvá.

Közösségi oldalán azonban néha közzétesz egy-egy bejegyzést vagy útitársai töltenek fel róla fotókat, amelyekből így is nyomon követhető, nagyjából merre járhat a bringás hegymászó. Legutóbbi videóját lázasan töltötte fel, bemutatva, hogy kilométerórájával méri testhőjét – a szerkezet akkor 39,9 Celsius-fokot mutatott.

Azóta Teheránban véleménye szerint egészen jó orvosi ellátásban részesült: elvégeztek rajta egy sor vizsgálatot, kapott gyógyszereket, és tünetei is enyhültek már – az orvosok gyomorfertőzésre gyanakodnak, amelyet valamilyen étel okozhatott. Ezt Kobra is teljességgel elképzelhetőnek tartja, hiszen, mint elmondta, az étkezdék nem túl higiénikusak arrafelé. A székelyudvarhelyi bringás azonban számol ezzel a lehetőséggel minden útja alkalmával, így mindig van B terve, hogy nagy baj esetén hazarepül, és nem kísérti sorsát.

Irán, a lakások belsejében

Az utazó azonban nem adja meg könnyen magát: 10-én észlelt először fejfájást, és 11-én kezdett arra gyanakodni, hogy az nem egyszerűen a fáradtság vagy az időjárás viszontagságainak következménye.

Ekkor még körülbelül 250 kilométer választotta el az iráni fővárostól, amit két nap alatt kellett legyűrnie, folyamatosan gyengülve. Ráadásul ekkor búcsúzott el tőle az a két svájci bringás, Peter és Michael – utóbbival korábban együtt vendégeskedett, túrázott és szállt meg. Május első hetében ugyanis a székely és a svájci biciklis Kobra két iráni ismerősénél is megszállt, Marand térségében. Egyikük vendéglátásáról így írt: „Mohamed Reza ismeretségét egy másik iráni fiúnak köszönhetem, akivel két éve találkoztam. Egy nagy házban laknak, az alsó szint egyben nagy tér is, és itt történik minden. Itt van a konyha, a tér egyik sarkában, fürdőszoba, itt történik az esti tévézés, majd szanaszét a földön, szivacson alszik mindenki."

A következő éjszakán egy állatorvos rendelőjében húzták meg magukat, majd Marandban Akhbar Naghdi, egy régi jó ismerős fogadta őket, viszontagságos tekerés után. „Korán kellett indulnunk a rendelőből, a nyitás miatt. Az első 37 kilométert esőben tekertük le, nyakunkat behúzva, szótlanul. Ezután megálltunk az első falatozónál melegedni, enni valamit. Nagyon úgy néz ki, hogy ilyen esős időben fogunk egész nap menni. Hihetetlen számomra Iránnak ez az esős arca. Két éve ezen a szakaszon 40-45 Celsius-fokos melegben küzdöttem magam előre a sercegő aszfalton. A hatvanadik kilométernél levetkőztük esőálló ruhánkat, majd a hetvenediknél vissza is vettük. 85 kilométer után újra megálltunk az eső miatt, enni. Itt már kevés, húsz kilométer maradt hátra, amit nyugisan letekertünk. Akhbar Naghdi Marand város előtt elénk jött bicajjal. Vele találkoztam két éve, és az elmúlt napokban neki köszönhettem a szállásokat. Ez a fiú a Warmshowers (biciklis szálláskereső oldal – szerk. megj.) iráni királya. Én vagyok az 551. bicajos, akinek szállással segít, és az első, aki másodszor is megkerestem. Végül megismerkedtünk egy barátjával, aki fent él egy hegy tetején, a nagy semmiben, és felmentünk oda aludni" – írta blogján.

A kőbe vájt falu

Ezután Tebrizben meglátogatták a híres bazárt kikapcsolódás gyanánt, majd egy városi parkban sátoroztak, ahová majdnem beszorította őket az eső. „Éjszaka nagyon civakodtak az égiek. Kapcsolgatták fel-le a villanyt, öntötték dézsából a vizet egymásra, volt ott vihar, jégeső. Szóval jutott bőven belőle nekünk is, a lentieknek. Reggelre békét kötöttek addig, amíg elintéztük a mosakodást, fogmosást, majd tovább folytatták. Hülyeségnek találtuk a további tekerést, és öten, azokkal a bicajosokkal, akikkel összetalálkoztunk a parkban, kényelmes programot találtunk ki, hogy elmegyünk egy közeli völgybe, megnézni a híres Kandovan falut. Ez a falu Irán Kappadókiája" – foglalta össze tömören véleményét, amelyet blogján fotókkal alá is támasztott. Kandovan egy ősi falu az iráni Sahand hegy lábánál, amelyet több mint hétszáz éves, sziklába vájt házak alkotnak – ezekben ma is több száz ember él. A falu neve méhkasokat jelent, hiszen a barlanglakások valóban erre emlékeztetnek.

Bennfentes beszélgetőtársak

Ezt követően, másnap, azaz május 8-án reggel elbúcsúzott útitársaitól, és a viszontlátás reményében – ami később be is teljesült – egyedül karikázott tovább, kellemes meglepetései felé. „Ma kipróbáltam az iráni autópályát 30 kilométeren. Itt nincs tiltva a biciklizés. A felhajtónál fizettek az autósok, de attól még sok földút vezetett fel és le. Néhol kutyák is ólálkodtak, de határozottan jobb volt itt tekerni. Az országútra visszatérve egy völgyön vezetett fel, majd le az utam. Péntek itt a munkaszüneti nap, és ma tele volt a patak partja piknikező családokkal. Többször hívtak meg enni, teázni. A nap végére én is ennek a pataknak a partján húzódtam meg, egy elhagyatottabb helyen,109 km után. Ma túlmentem a 3000 kilométeren is" – újságolta virtuális naplójában.

Talán a legszebb iráni napok voltak ezek, amikor a több mint száz kilométer megtétele igen könnyűnek tűnt számára. Időmilliomosnak is érezte magát, ugyanis másnap így írt blogján: „Éjszaka a patak menti élővilág adta a háttérzenét alvásomhoz. Rájöttem, hogy megnyúlt a nap egy órával ezért ma olvasással kezdtem a napot. Zenét hallgatok, csendesen gurul bicajom. Kanyarog az út párhuzamosan egy patakkal. Folyamatosan változik a táj. Ilyenkor színesebbnek tűnik a világ. Az utazás boldogsága tölt el. Így mentem 55 kilométert az első városig, ahol egy műhelyben adtam levegőt gumijaimnak. Jött a tea, beszélgetés is, majd előkerült egy Romániában elő, itt született ember, aki meghívott ebédelni. Újabb három óra telt el beszélgetéssel, de nem sajnáltam, igazi betekintést nyertem Irán mindennapjaiba. Sok érdekes dolgot hallottam, de ezek nem igazán nyilvánosak. A nap maradék részében még egy ennyit haladtam."

A legfőbb gyógyír: a vendégszeretet

Másnap már megkezdődtek a nehézségei, szerencsére akadt segítsége bőven. „Jól indult a napom, ezért azon gondolkodtam, hogy nem kellene megállnom Zandzsán városánál, ahol volt telefonszámom és sátrazási lehetőségem. Ekkor törött el a második küllő, és megálltam kicserélni. Elmatattam az időt a javítással, mire felerősödött a szembeszél. Indulás után cibált a szél rendesen, a mellettem elszáguldó, öreg kamionok pedig még jobban nehezítették kínlódásomat. Amúgy a kedvenceim ezek az öreg szörnyek, de most határozottan több új kocsit látok, mint két éve. Délután háromig alig tudtam belekínozni kilométerórámba a negyvenötöt. Ekkor jártam a második üzlet-teázónál, a készülődő eső elől behúzódtam kávézni. Jó ötlet volt, hamar elvonult a feketeség. Ezek után megváltozott a szél iránya, és a maradék 35 kilométert hamar megtettem. Zandzsán város szélén, amíg vártam új házigazdámra, utolért Michael és Peter. Kocsival vittek a város másik pontjára, majd városnézőbe is elmentünk" – írta.

Másnap a tízóraizás helyett aludt egy nagyot, majd egyedül folytatta útját Teherán felé, egyre jobban megkínlódva a kilométerekkel. „Eldöntöttem, hogy szállodában alszom. A vendéglő tulajdonosa, látva beesett képemet, nem akarta elvenni az ételért járó pénzt. Felajánlotta, hogy aludjak a mecsetben, és majd reggel folytatom. Mégis tovább indultam. Rossz ötlet volt, nagyon fáztam a bringán, reszkettem rendesen, ezért az első benzinkútnál elfogadtam a teára hívó szerelő ajánlatát. Volt ott egy üresen tátongó árusbódé, amibe be akartam költözni. Ekkor jött a laza tulajdonos, aki körbeutazta a világot, és jót beszélgettünk. Végül felajánlott egy munkásszállást, hogy ott ellehetek. A legjobb, ami történhetett velem ebben a pillanatban. Volt benn zuhany, sütési lehetőség, belülről zárható helyiség. Küldött ételt, teát, tojást, hogy legyen mit egyek. Mint egy zsák, estem le a priccsre aludni" – írta le küzdelmét, folytatva azzal a kétszázötven kilométeres úttal, amelyet ötszörös adag gyógyszerrel, szédelegve, legyengülve, de mégis sikerült két nap alatt megtennie Teheránig, a világ talán legrosszabb autós forgalmában.

A bringás útjának fejleményeiről hamarosan ismét tudósítunk.