Szász Jenő után megérkezett a nagy fekete autó – és meg sem állt Budapestig: lehet, hogy éppen ő vezette, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy őt kivonták a forgalomból, s kitaláltak számára egy olyan intézményt, amelyben munkatársaival együtt arra lesz hivatott, hogy megírja a fényes magyar jövőt. Tudományos alapossággal.

Szép feladat biztosan, de ha történetesen nem székely fővárosi, hanem csíki vagy háromszéki lennék, nyekkenne egyet a bicska a zsebemben, ha ilyet olvasnék, hogy „Udvarhelyen fogjuk megírni, hogy mi legyen Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a magyar jövő".

Valahogy genetikailag belénk van írva, hogy nem szeretjük, ha másutt írják a jövőnket, mert azt szeretnénk mi megírni, megcsinálni. Elegünk volt abból, hogy mindig valahol másutt írták azt, tükörtermi tárgyalóasztaloknál, erdei vadászatokon vagy éppen illegalitásban. De így is túléltünk „mindeneket, kormányt és féldeciket".

Nem szeressük, na.

Magának másutt a helye, Pelikán Jenő

„Mit tud csinálni, könyörgöm?" – kiált fel kétségbeesetten a nagybajszú székely, nem sokkal később pedig a napszemüveges fiatalember megfogalmazza: tulajdonképpen kivonják a forgalomból egy zseniális húzással, hogy ne zavarjon bele az őszi parlamenti választásokba. A nép hangja, ugye. Az mindig megmondja valahogy a magáét.

Vagy felteszi a kérdést: egy többszörösen bukott, de egyesek szívének még mindig kedves székelyföldi politikust hogy lehet kinevezni egy újonnan létrehozott intézet élére?

Nem tud nem eszembe jutni A tanú című film jelenete, amikor Pelikán Józsefet kinevezik a Narancskutató Intézet élére, megvalósítandó az új magyar narancsot. Igaz, hogy csak a gáthoz meg az ürgeöntéshez ért, de hát valamit valamiért, mert ahogy Virág elvtárs többször is hangsúlyozza: "Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit..."

Lehet, hogy Szász Jenő is így van ezzel, egyszer majd kérnek valamit tőle. Mert biztosan tudna tenni sok mindent, mert jó színben van. S köztudott, hogy a hargitai, fenyvesi (közéleti) levegőnek nincs párja, megedzi az embert. Régi harcos. Habár amilyen világot élünk, az sem kizárt, hogy egyszer talán ő kéri azt, hogy engedjék vissza a gáthoz. Mert azt sem szabad soha elfelejteni, hogy néhanapján az osztályharc és a nemzetközi helyzet fokozódik.

Savanyú a székely narancs, de kinek?

Addig viszont megpróbálja megírni a jövőnket. Munkatársakkal, számítógépekkel, szolgálati ezzel-azzal egy olyan hivatalban, amiben minden okoskodás, minden leírt szó, tett, médiamegjelenés, koszorúzás, interjú valószínűleg nem középiskolás fokon fogja kimeríteni a fingfűrészelés magasiskoláját, mindezt a magyar adófizetők forintjaiból.

Lesz ott minden, sült malac, Gogolák elvtársnő, fekete autó, krumpli. No meg alaposság. A tudományos alapossággal kidolgozott jövőképekről is hallottunk eleget, s láttuk, hogy mi lett az eredménye. Amikor még Virág elvtársék osztották a krumplit. Negyvenötben. Spongya rá.

S nem mellékesen arra is kíváncsi lennék, hogy napjaink frankhitelektől és megszorításoktól nyögő, kivéreztetett és kivarázstalanított Magyarországának közvéleménye mit szól egy ilyen intézethez, többre tartja-e majd, mint Pelikán elvtársék Narancskutató Intézetét?

Vajon megállja-e Szász Jenő a helyét egy ilyen fontos intézmény élén, tud-e ott is legény lenni a gáton? Meg tudja-e ragadni a torkánál a kérdést, mint Pelikán az Angolpark esetében?

Van némi aggodalmam. Az, hogy nehogy úgy járjunk ezzel a Szász Jenő által megírt fene nagy magyar jövővel, mint Bástya elvtársék az új magyar naranccsal. Hogy kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk...

Mert az a gyanús, ami nem gyanús.