Szánalmas. Gyalázatos, szerencsétlen, lesajnálnivaló. De hát nincs új a nap alatt. Conchita Wurst történetét, szereplését, kinézetét, győzelmét nem írom le, hisz mást se hallok négy napja, pedig tudatosan kerülöm. De képtelenség nem szembefutni vele.

A gombafejektől a szakállas nőig

Megbotránkozni mindig lehetett. A hatvanas évek elején a Beatlest is lebuzizták a gombafej miatt, korábban Elvist a csípőriszálás miatt, később a virággyerekeket a hosszú haj miatt, de az aktuális megbotránkozók utálkoztak a hetvenes évek végén a Sex Pistols viselkedésén és zenéjén, majd a nyolcvanas években a cicanadrágos hajmetálon, a kifestett, majd kifacsart diszkósztárokon, a kilencvenes évek Nirvanáján, alternatív rockján.

Azonban egyvalamit nem tudtak elvitatni a felsoroltaktól: azt, hogy olyan muzsikát állítottak elő, ami kiállta az idő próbáját.

Így nézett ki a Sex Pistols 1977-ben. Többen gyűlölték őket, mint Conchitát. (Fotó: theguardian.co.uk)

Conchita Wurst dalára a kutya sem fog emlékezni húsz év múlva, mint ahogy a kilencvenes évek giccsprodukcióira sem emlékszünk már – az marad meg, hogy egyszer volt, hol nem volt egy csaj, akinek szakálla volt.

Nem az idegesít, hogy egy ilyen furcsa emberizink nyerte a vetélkedőt, hanem az, hogy a hallgatóság nagy részének egy ilyen varieté-giccsparádé jelenti a zenét. Az idegesít, hogy ezt a produkciót emberek nézik.

Az zavar, hogy nem tudunk helyén kezelni dolgokat, nem tudunk leszarni dolgokat, hanem indulatosak, komment-agresszívek leszünk egy össznépi giccsparádé nevetséges fellépőjének kinézetén és életfelfogásán, miközben maga a produktum háttérbe szorul.

Szar, szar, szar!

Egyébként szoruljon is. Mert olyan is. Szar. Hitvány, giccses, ócska, álszent. Számomra az a legszomorúbb, hogy manapság, amikor gyakorlatilag minden új megszülető zeneszám elérhető az interneten, sokan még mindig arra vannak „utalva", amit a televíziós showműsorok és a rádiók botfülű és hozzá nem értő „lemezlovasai" (ajaj, mikor írtam le utoljára ezt a szót?) tömnek a fülükbe.

Jön, hogy falra másszak, amikor arra gondolok, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt milyen áldozatokat kellett hozni azért, hogy az ember hozzájusson a zenéhez, és válogatni is tudjon.

Az a sok lemásolt kazetta, magnószalag, később a cd-k – mennyi ötlet, mennyi kreatív megoldás! Hogy kellett becsempészni egy-egy lemezt az országba, mekkora élmény volt, ha valaki olyat láttál a tévében, hallottál a rádióban, akit szerettél!

Ára és értéke volt egy-egy lemeznek, kazettának, cd-nek. Sőt, hallottam én olyant is a kilencvenes évek elején, hogy akkori pénzben 1200 lejt keresett egy udvarhelyi zenerajongó és – írd és mondd! – nem átallott 900 lejt kipengetni egy eredeti amerikai bakelitlemezért! Szóval, ilyen érzés ez.

Sok pénz volt, de megérte róla hallgatni a Deep Purple-t

A legjobb az volt az egészben – mondom ezt így, két évtized múltán – hogy megtanultunk válogatni. Jó érzékkel, odafigyeléssel, füllel, szemmel. Nem ettünk meg minden szart (mert az akkor is volt), hogy durván fejezzem ki magam, nem lettünk mindenevők, és a zene nem azt jelentette, mint amit a moslék jelent a disznónak – kitöltik, oszt eszi, me' nem jut más.

A zene, a dalszöveg, egy lemez, egy koncert úgy esett és esik jól, ha közben gondolkodtat, érzelmeket csal elő az emberből, boldogsághormont termel. Mint a szerelem, ha úgy vesszük.

A zene az nem ilyen

Mert nem igaz, hogy ma nincs zene – nagyon is sok van és nagyon is igényes, kreatív muzsikák születnek. Hiába keseregnek a régi nagy öregek, hogy ma nincs zene, mert van!

Csak szét kell nézni a Youtube-on vagy más helyeken, jó érzékkel utána kell keresni, és még a hetvenes évek zenéjén felcseperedett, kopaszodó, pocakos rocker is olyan muzsikákat talál mai fiataloktól, hogy kiegyenesedik a füle tőle.

Mondjam? Mondom, mutatom: például keressen rá olyan magyar zenekarokra, mint a Qualitons, az Ivan and the Parazol vagy a Middlemist Red. Vagy hallgasson bele a Tame Impala, a Temples vagy a FIDLAR (ezek nem magyarok) munkásságába (s akkor még nem beszéltünk Jack White-ról) – meglátja és meghallja, hogy jó érzései lesznek, s itt csak szigorúan azokról beszélek, akik mai negyvenes-ötvenes kemény macsókként a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjét szeretik mint egyfajta etalont.

Ivan and the Parazol. Klasszikus, de mégis mai (Fotó: langologitarok.blog.hu)

Meg fognak lepődni, annyira jól szólnak, és annyira jól kihallatszik belőlük, hogy huszonéves srácok-lányok a Led Zeppelin, a Rolling Stones vagy a Deep Purple nyomdokain haladnak tovább ma, 2014-ben is, de úgy, hogy ahhoz még hozzátesznek valamit.

Azt, ami még picit megfoghatatlan a régi öregek számára, de az egész dolog ettől lesz 2014-es. Ha meg szereti a népzenét, de a rockot is, üsse be azt a keresőbe, hogy Szabó Balázs Bandája.

Annyiféle irányvonal, annyiféle stílus, hangszerelés, dalszerkezet van, hogy hihetetlen. Csak győzze hallgatni és szeretni az ember!

„Ki az utcára, ki a térre..."

Szóval zene van. És lesz is. Csupán ki kell nyitani a szemet és a fület, és ne azon vitatkozni, hogy a „zikszfaktór" vagy a „euróvizió" kit lök a képernyőre és belőlük kit szavaz meg a birkanép. Egyébként, ha már tolerancia és tehetségkutatás, akkor ajánlom a figyelmükbe Both Miklóst és az ő projektjét.

Meggyőződésem, hogy garázsok, pincék, városszéli százéves házak, hevenyészett, illetve profi próbatermek mélyén olyan jövendőbeli produkciók nyugszanak, amelyek a következő percben, órában, napban, hétben, hónapban, évben „napfényre" kerülnek. Csak ki kell mennünk nekünk is a napfényre értük, ami körülbelül annyit jelent, hogy a muzsikát ne sörfesztivál vagy tele szájjal való kolbászevés velejárójaként hallgassuk.

Vagy a tévé előtt, ahol Kolbász Koncsita által előadott ócska dalt szavazza a „popor" Európa legjobbjának.

Egy ilyen vetélkedő, mint az Euróvíziós Dalfesztivál egyszerűen nem mutat értéket: ez giccses, népbutító show és igen, pontosan ezért nem kell nézni. Mert van alternatíva, ez is vetélkedő, nem is akármilyen, tessék nézni.

Legyünk picit igényesebbek ilyen szempontból is, mert a zene jó és mindenkié. Magyaroké, cigányoké, osztrákoké, jóké és rosszaké, soványaké és kövéreké. Buziké és heteróké. Nőké és férfiaké. Szakállasoké és simaképűeké.

Habár ma olyan (férfias) világot élünk, hogy egy-egy buzi is férfiasabban néz ki bizonyos „férfiaknál"... De ez egy másik történet, nem a Koncsitáé.