Pedig a körülményekhez képest milyen jól indult. Amikor megtudtuk, hogy új tulajdonoshoz került az ingatlan, akinek átépítési szándékai vannak, azonnal érdeklődtünk. Kíváncsiak voltunk, mi lesz a múltunk egy darabkájának sorsa.

Iskolapélda lehetett volna

Az új tulajdonospár készségesen és kielégítően válaszolt akkor kérdéseinkre. Úgy tűnt, jó kezekbe került az ingatlan.

Bár egy teljesen új és modern épületet szerettek volna az újonnan vásárolt rossz állapotú ingatlan helyére, felismerték, hogy egy olyan központi házat, ami már egy évszázada áll, és meghatározó formája az utcaképnek, nem tüntethetnek el nyomtalanul.

Azt a reményt támasztották azokban, akiket nem hagy hidegen az épített örökségünk, hogy a frontot meghagyják érintetlenül, korhűen és mögé építik, az új, modern épületet. A környéken egyedülálló és példaértékű cselekedet lett volna arra, hogy ha teljesen nem is, de részben miként lehet tovább örökíteni ezt az értéket az utókornak.

Mi voltunk a bolondok

Bolondok voltunk, amikor elhittük, hogy itt bármit is meg akarnak menteni. Február végén teljes gőzerővel fogtak neki a bontásnak, a házat rövid idő alatt tüntették el, de az utca felőli falat és a kapubejárót meghagyták.

Hogy ennek még állnia kell, az is jelezte, hogy fa gerendákat erősítettek a falhoz, amelyek megakadályozták a kidőlését. Aztán teltek a hónapok, az építkezés vagy bontás – bármi is történjen –teljesen leállt.

Gyanús volt, hogy a megmaradt falnak a tetejét sem takarták le, hogy ne romoljon tovább addig se, amíg visszanyeri eredeti pompáját. Az eső verte, a szél fújta a megbontott falat. Naivak voltunk, még ekkor sem akartuk elhinni, mi lesz ennek a vége, pedig megfordult a fejünkben. Ma kiderült, mi lesz a sorsa: hét hónapig jó szolgálatot tett kerítésként, most végleg elbontották.

Miért volt erre szükség?

A kérdés maradjon költői, a válasz már mindegy. Biztos, hogy legalább százféle magyarázat van, mindenféle szakvélemény, amely azt bizonyítja, hogy a legjobb döntés született. Nem kételkedem, hogy érvényes engedélyt is szereztek, itt azt is lehet.

De ez mit sem változtat azon, hogy mától szegényebbek lettünk. Szegényebb lettem én, szegényebb lettél te, és szegényebb lett Székelyudvarhely.

Közünk?

Becsületesen megvették, azt csinálnak vele, amit akarnak. De nem.

Van, amit meg lehet venni, de nem lehet kisajátítani. A múltunk közös, a magunkkal hozott értékeink is mind közösek. Hiába lehet ma mindent pénzzel megvásárolni, nem minden lehet csak a miénk.

Így, ha valamit közösen örököltünk, arra közösen kell ügyelnünk. Óvnunk kell, gyarapítanunk és tovább adnunk. És igenis, közös ügyünk hogy miként alakul át a szemünk előtt a belvárosunk, miként tűnnek el értékeink.

Egyet már megtanulhatnánk, ha mást, ha eltérőt akarunk, akkor ne a száz éves épületeinket kezdjük szétbarmolni, eltüntetni. Építsünk újat, modernet, futurisztikusat, praktikusat – amilyent csak akarunk, de oda, ahol helye van. Ha ragaszkodunk, hogy a belvárosban maradjunk, akkor vannak szabályok, amiket el kell, hogy fogadjunk. Fogadjuk hát el végre.