"Mi vagyunk éppen a földön a lányok / ez az a perc, most éljünk hát / kipróbálatlanul nem hagyunk semmit / a tegnapi lányok ugyanezt játszották!" – énekli Péterfy Bori Játék című számában. Biztosan találnánk még szebb, másabb, talán igazabb, talán jobb dalt is az alkalomra, hogy kedveskedjünk a nőknek, akikre – szerintem – nagyon is ráfér a kedveskedés. Esetleg egy Ákos-szerzeményt.

A szó ákosi értelmében vett nő ugyanis okkal aggódhat magáért: a kommunizmust – ami ugyan emberszámba vette a nőket, sőt, igyekezett papíron egyenlővé sorolni mindenkit – követő szabadnak tűnő két évtized igyekezett mindent megadni a nőknek. A Kelet-Európában egyre nagyobb teret hódító neokonzervativizmus azonban nem kecsegteti sok jóval társadalmunk nőnemű egyedeit. És itt nemcsak az említett, Ákos-féle eszmefuttatásról van szó, mert az csepp a tengerben ahhoz képest, amit a családon belüli erőszak jelent. Ezen is túltesz a mértéktelen alkoholizmus, s ezek egyenlők a női nem megvetésével, teljes lenézésével. „Civilizáltan" a nők hagyományos fakanál mellé küldése is ezt jelenti.

Régiónkban, szűkebb pátriánkban most, amikor belelendültünk a 21. század megélésébe, még mindig nem nagyon beszélünk ezekről a dolgokról. Ha igen, harminc-, negyven-, esetleg ötvenéves reflexekkel igyekszünk nevetségessé tenni azokat, akik be merik vallani, hogy az apjuk iszik és rendszeresen veri az anyjukat odahaza. Vagy azt, hogy egy nő nehezebben kap munkát, kevesebbet keres, és állásinterjúnál is hátrány, ha több gyereke van vagy többet tervez. A legnagyobb baj talán nem is ezzel van, hanem inkább azzal, hogy mindez társadalmilag még mindig elfogadott.

Hugonnai Vilma volt az első olyan magyar nő, aki orvosi diplomát szerzett Svájcban, s bizony hosszadalmas volt a folyamat, amíg Magyarországon azt elismerték – nem másért, csak azért, mert nő volt.

Lehet, hogy egyesek a szívükhöz kapnak, de csak érdekességképpen: a világ nagy részén a nőknek a 19. század végén, a 20. század elején adtak szavazati jogot. A „jóléti államban", Svájcban csupán 1971-ben. Furcsa, nem? És az, hogy Szaúd-Arábiában csak tavaly?

Apropó, csak úgy tájékozódásképpen: tudják, hogy kábé mikor kezdett először női ügyvéd vagy orvos dolgozni Székelyudvarhelyen? Lehet, hogy meg fognak lepődni: az 1930-as, illetve 40-es években. Ma pedig van-e olyan székelyudvarhelyi, akit nem gyógyított orvosnő, nem védett ügyvédnő vagy nem tanított tanárnő? Tegyék a szívükre a kezüket! Most.

És tudják, hogy milyen volt nőnek lenni két világháború alatt, amíg a férfiak, legények nagy része a fronton volt? Tudják, hogy milyen úgy egyáltalán fiatalon (vagy később) özvegyen maradni?

Hol is van az a fakanál meg a konyha, meg az ilyen beszólások?

S ha már dallal kezdtem, dallal is fejezem be. A Magna Cum Laude Átkozott nők című dala mintha erre az alkalomra íródott volna, de szerintem az Engem nem lehet szeretni jobban illik ide, mert benne van konkrétan Ági, Jutka, Betti, Márta, Klára, Gréti, Anna, Éva, Netti, Olga, Dóra és Kitti. S minden férfi úgy folytathatja a sort, ahogy akarja, nemcsak a mai napon.

Mert minden nap nőnapnak kellene lennie, bármennyire is giccses kijelentés ez. De nem azért, hogy a nőnapra való „tekintettel" a férfiak minden nap tudjanak megrészegedni, ahogy azt ezen a héten oly sokan megteszik, hanem azért, mert a nőknek ez a mostjuk.

Éljenek hát!