Anyai ágon Áprily Lajos dédunokája és Jékely Zoltán unokája, írni a nyolcvanas években kezdett, első novelláskötete 1994-ben jelent meg Félelem az egértől címmel – azóta több regényt is írt, de ismert magyar filmek forgatókönyvét is jegyezte. A színész-énekesnő Péterfy Bori testvérének idén nyáron jelent meg legújabb, Kitömött barbár című történelmi regénye, ami néhány hónap alatt hatalmas könyvsiker lett, a második kiadást is megérte. Péterfy Gergellyel a múlt csütörtöki, G. Caféban tartott irodalmi est előtt beszélgettünk.

Rak-e terhet egy íróra az, hogyha olyan felmenői vannak, mint neked a nagyapád, illetve a dédapád?

Az embert szorongással tölti el a nagy ősök árnyéka, ha ugyanazon a pályán akar indulni, de minél távolabbiak ezek az ősök, ez az árnyék annál illékonyabb. Az embernek az apjával van elszámolni valója vagy az apja világához képest lesz valamilyen vagy valaminek az ellentéte. Az én édesapám szobrászművész meg festő, amikor kisgyerek voltam, engem a terpentinszaggal meg a gipsszel ki lehet kergetni a világból.

Jékely Zoltán (1913-1982), Gergely nagyapja

Amikor írni kezdtem, akkor számot kellett vetnem azzal, hogy sosem lehetek költő, még hogyha lett volna kedvem is verset írni. Legfeljebb dráma- és regényíró lehetek, mert ebben a két műfajban kevésbé aktiválták magukat az őseim. Jékelynek ugyan vannak jelentős prózaművei, de a regényírásnak nem mestere.

Novellistaként indultál, majd többek között fikciós történelmi regények is következtek. Ezeket a kétezres évek elején írtad, amikor nem feltétlenül volt divat ilyeneket írni. Mi volt a motiváció?

A kilencvenes évek végén és a kétezresek elején jelent meg három kisregényem, amik nem történelmi regények, hanem kortárs környezetben játszódnak, majd írtam két meseregényt, amik történelmi- illetve fantasy-világban játszódnak. Ezeken kísérleteztem ki a magam nagyregény-technikáját, amit majdnem megléptem a Halál Budán című írásomban, de a Kitömött barbárban már nagyregény-világot raktam össze.

Húgával, Péterfy Bori énekes-színésznővel

Az, hogy ezek történeti szituációkban játszódnak, nekem sohasem okozott gondot, talán azért nem, mert klasszika-filológusnak tanultam. Tőlem Athén aranykora vagy a Római Birodalom nincs túl messze, az egyiptomi vagy a sumér irodalom talán már igen. Tehát az antikvitás nincs messze, a középkor sem, az újkor pedig végképp nem. Amikor a 18. századról írok – vagy a Halál Budán a barokk-korban játszódik – akkor nem érzem távol magamtól azt a világot.

Másrészt nem is olyan értelemben történelmi regények ezek, mint ahogy a 19. századiak, például Walter Scott regényei, amelyek minden ízében megpróbálják reprodukálni az akkori életet, embereket a bakancstól az ételekig, a nyelvhasználaton keresztül. Az a céljuk, hogy az olvasót visszaröpítsék egy régi világba, ahol az emberek jobbak, nemesebbek, az érzelmek igazabbak.

Az én regényeim nem ilyen értelemben nyúlnak a múlthoz, hanem inkább egy játéktérként kezelik a jelen és a múlt idő közötti intervallumot, illetve a múlt teljesen megszűnt tárgyait szintén játékként kezelik és nem akarnak felépíteni egy díszlet- illetve papírmasé-világot, amikben az olvasó sétálgat. Ezek a regények a ma kérdéseiről, a mai emberről szólnak, a történetiséget mint játékot és eszközt használom fel.

Több film – a Bányató, a Kalandorok, az Igazából apa – forgatókönyvét is jegyezted. Tervezel-e hasonlót, vannak-e filmötleteid? Milyen magyar filmet láttál utoljára, ami tetszett?

Szerettem forgatókönyveket írni, bár mindig azzal kellett számot vetnem, hogy ez egy ipari folyamat része, nem olyan önálló alkotás, mint egy regény megírása – abba sok ember beleszól, a producernek, a rendezőnek megvannak a maga igényei, vannak technikai, pénzügyi feltételei, amelyekhez igazítani kell a cselekményt és az epizódjait.

Ez egy alkalmazott művészeti munka, aminek ráadásul olyan sok szabálya, kötöttsége van, amelyek az én szabad lelkemnek egy picit szűk keretet jelentettek. Ráadásul a világban nem is igazán azok érdekelnek, amit dialógussal meg tudok fogni, hanem a leíró és elbeszélő nyelven keresztül tudok behatolni a dolgokba – legalábbis néha ez a benyomásom támad magamról. Ezek izgalmas kiírások voltak, amelyek edzették az írói készségeimet, feladat elé állítottak, amit igyekeztek professzionális módon megoldani.

Természetesen szívesen írnék még, de ma már az időmmel másképp gazdálkodom, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Sokkal inkább a saját feladataimra koncentrálok, jövendő regényeken töröm a fejem és így egyre kevésbé látom, hogy hova fognak beférni ilyen felkéréses munkák. Ami a magyar filmeket illeti, nagyon rég nem voltam moziban, a legutolsó egy kis szkeccsfilm volt, Paczolay Béla (a Bányató és a Kalandorok rendezője – szerk. megj.) barátom rövid mozija, a Rabbi vagy miazisten. A legutóbbi, monstre nagyfilmeket, amik a Vajna-féle filmalapból készültek, még nem néztem meg, se a Pálfi Györgyét, se a Mundruczó Kornélét.

Egy írót ma lehet-e, kell-e menedzselni? Magyarországon egy író emelkedhet-e olyan státuszba, mint egyik-másik popsztár, sportoló vagy divattervező?

Ilyen intézmény egyelőre nincs az íróknál, csak ügynökeik, akik a külföldi jogaikat érvényesítik. Valahogy meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a populáris kultúra vagy bulvárkultúra, illetve a „magas kultúra" az két különböző műfaj. Bármennyire is jólesne az embernek, ha olyanfajta ismertségnek örvendhetne, mint egy híres pornószínésznő vagy színész, be kell látnia, hogy ez nem működik.

Az a fajta celebség, amit mindig kísér hátulról a nép csendes gúnykacaja is, szerintem a magas művészetre nem alkalmas. Mondjuk Térey János, Kemény István, Bodor Ádám művészete nem alkalmas arra, hogy lefordíthatók legyenek olyan üzenetekre, mint hogy Dundikának kiújult egy sömör az intim részein. Be kell látni, hogy az ismertségnek van egy ilyen foka, aminek az az ára, hogy a sömörünkről kell beszélnünk.

Nem Pesten élsz, hanem Kisorosziban: nyugalomban a családoddal, kertészkedsz, sportolsz, írsz. Ez a nyugalom tud olyan löketet adni, ami további irodalmi művek megírására ösztönöz?

Azt nem tudom, csak remélem. Nem vagyok egy igazán nyüzsgő figura, nekem egy napból nagyon sok órányi oldott magányra van szükségem, ami vagy kávéházi magányt jelent vagy a családomban eltöltött magányt, de nem egyedüllétet. Egyedül lenni gyűlölök, akkor inkább bemegyek egy kávéházba.

A városra, Budapestre is szükségem van, de abból általában elég hetente-kéthetente néhány óra vagy délután, amikor a barátaimmal kommunikálok. Nekem ennyi ebből elég, a napom nagy részét úgy szeretem tölteni, hogy írok, másrészt meg elmegyek futni vagy a gyúróterembe, ahol felemelem azt a tizenhat tonnát. Fizikailag jól érzem magam, az agyam kitisztul, a legjobb ötletek pedig az edzőteremben jutnak eszembe és gyorsan felmondom a telefonom diktafonjára.

Hogy szoktál írni? Kézzel, papírra vagy telefonon, tableten, számítógépen?

Nagyon szerettem kézzel írni, de praktikus okokból rá kellett jönnöm, hogy azt a részét gyűlölöm, amikor valamit kézzel megírtam és utána be kellett gépelni. Ezért átszoktam a számítógépre, ami azt jelenti, hogy van egy otthoni asztali gépem a dolgozószobában. Felteszem felhőbe az anyagot, de ha bemegyek egy kávéházba, mindig viszem magammal a tabot és azon dolgozom tovább.

Nagyon szeretek tabbal dolgozni és az, hogy egy új felületen, új médiumon jelenik meg, más tördelésben, mindjárt elidegenít a szöveg előző verziójától, kívülről tudok ránézni. A szöveget jobban látom, a túlírásokat kihúzom, a hiányokat kipótolom. Ha villamoson ülök, akkor a telefonomon nyitom meg a szöveget és ott firkantok bele valamit. A médiumok váltakoztatása nagyon jót tesz nekem abban, hogy objektívebb legyek a saját szövegemmel szemben.

Mivel tudtad érdekessé tenni a mai ember számára két 18. századi embernek, Kazinczy Ferencnek és Angelo Solimannak a történetét?

Azt tartom ennek a történetnek a legérdekesebb pontjának, hogy két, a hatalom által megtaposott emberről, két „idegenről" van szó. Más módon idegenek a saját közegükben. Angelo Soliman fekete bőrű rabszolgaként került Bécsbe, ahol nagy műveltségre tett szert, de a bőrszíne miatt mégis csak örökre kilóg a sorból és jogi értelemben is egy jogfosztott szolga, aki a hűbérura kénye-kedvétől függ.

Angelo Soliman (kb. 1726-1796) portréja

Mindaz a tudás is idegenné teszi ezt az embert, amit az őt lenéző bécsiekhez képest sokkal jobban elsajátított. Idegenné teszi őt a világnézete, az, hogy a felvilágosodás elit klubjához, a bécsi szabadkőművesekhez tartozik és például Mozarttal ül egy páholyban. Közben a körülötte levő feudális közeg markánsan felvilágosodás-ellenes és mind az egyház, mind pedig a Habsburg-birodalom mindennek nevezhető, csak éppen felvilágosodottnak nem. Ez a sors oda juttatja, hogy egy kitömött múzeumi tárgyként végzi a természettudományi múzeumban.

Barátja, Kazinczy Ferenc magyarként szintén idegen Bécsben, ahol lenézés, megvetés sújtja, mint „keleti barbárt", aki sem a művészetekhez nem ért, nyelveket sem tud, a bécsiek szemében afféle „emberevő kuruc". Miközben tudjuk, hogy nem! Saját hazájában is idegen, mert Széphalmon, észak-kelet Magyarországon a német irodalom eszméit próbálja meghonosítani, a felvilágosodás eszméit, annak is szélsőséges ágát, a jakobinus eszméket vallja.

Kazinczy Ferenc (1759-1831) fiatalkori portréja

Két ember sorsát tehát az idegenség köti össze, e két ember egymásra találásáról szól a könyv, arról, hogy ismerik fel egymásban önmagukat. Azt az alteregót, ami a barátságnak az alapja, hogy a másik emberben felismerjük önmagunkat. Kazinczy számára Angelo a legigazabb barát, akinek sorsában a sajátját észre tudja venni – és viszont. Angelo számára is Kazinczy Ferenc az a kontrollszemély, akin leginkább reflektálni tudja a saját létezésének a különösségét.

A Kitömött barbár elég nagyot „szólt", legalábbis az olvasók visszajelzései alapján. Ezt tekinted a fő művednek, vagy az még várat magára?

Persze, hogy hátravan! Van egy olyan perspektívátlansága az embernek saját magával szemben, ami lehetetlenné teszi azt, hogy megítélje külső szemmel, hogy hogy is néz ki. Mindazt, amit én tudok, és az eddigi könyveimben külön-külön kikísérleteztem, azokat most összegyúrtam, ebben minden olyan írói eszközt és képességet használok, amit eddig kifejlesztettem.

Ilyen szempontból egy összefoglalója annak, amit eddig csináltam, de úgy érzem, hogy még nagyon sok mindent nem tudok és nagyon sok mindent meg akarok tudni, így nagyon sok mindent meg akarok írni. Meglátjuk, hogy azokból mi sül ki, mennyire találkozik majd a közönség ízlésével.