Abban senki nem kételkedik, hogy az idei év nagy bummja a novemberi választások lesznek. Még bő tíz hónap van addig, de a kampány előszele már megcsapott. A nagy dobásra készülnek a politikusok, s miközben a nép az utcán tombol, ők már a plakátfotón legelőnyösebb mosolyukat passzítják a nyakkendőhöz.

Közben a hercig titkárnő lázasan keresgéli a szekrény aljában a négy évvel ezelőtt gondosan eltett ígéret-listát. Mert aki nyerni akar, annak ígérnie kell. Nincs is könnyű dolga a politikusnak. Nem csoda, hogy ideje sem marad arra gondolni, hogy miközben a régiből az új lista elkészül, a szavazópolgár kikészül és kínjában a kirakatot töri-zúzza.

De úgy kell neki, ha nem tud felülemelkedni a mindennapi kenyér problémáján, és ha lefekszik, nem a hamarosan ráköszönő szép jövőről álmodik, hanem számlákról. Amiből sok van és kifizetetlen. Ám megtörténhet, hogy a vacsora bőségesre sikeredett és olyankor mégiscsak

a választásokról álmodik a polgár.

Déja-vu érzése van, és kicsit émelyeg is. Mert álmában ugyanazt látja. A négyévente megismétlődő választási színjáték forgatókönyve mindig ugyanaz. Sok választást megértem már, és ha végül elmarad az idénre megjósolt világvége, talán még sokat megélek. Ezért aztán nem csodálkozom már cseppet sem azon, hogy az idők bolond szele a 21. század elején még mindig ugyanabból a bolond lyukból fúj.

Szárazon marad a szemem a sok és szép szócséplés hallatán és az egyik fülemen be, a másikon ki az üres duma, hogy milyen jó lesz nekem és majd az unokáimnak is, ha ősszel X vagy Y pártra szavazok. Esetleg a Z-re.

Hálátlan és bunkó szavazópolgár vagyok,

belátom. Mert bár naponta magyarázzák, még mindig nem sikerült megérteni, hogy miért jó nekem, egy maréknyi magyarság tagjaként az, ha három, mind a saját érdekemet képviselő magyar pártból választhatok? Értem én azt, hogy a három több és jobb, mint az egy, de mi van, ha nekem az egy is elég lenne? Kár ezen rágódni, mert ahány párt, annyi válasz.

Ha lelki nyugalmat akar, jobb, ha az ember nem kérdez. Inkább vigasztalódik azzal, hogy ebben az évben újra felértékelődik. Hej, be' fontos lesz ismét az eldugott tanyán élő Julis néni és János bácsi! Ki is szállnak majd személyesen a fess urak és hölgyek fényesre suvickolt cipőben a sáros utcába, egyenesen a kapu elé.

Feszülő aszfaltot ígérnek, s koccintanak is a már biztosra vett voksra. Hadd lássa az öreg, hogy milyen fontos ember ő, s egyenesen a tévéből szálltak ki az urak, akik számítanak rá. A kérdését, hogy „métt kellett neki eladni két tehenet és egy lovat azért, hogy ingyen bévezessék a szennyvizet a házba", már elnyomja a Mercedesek burrogása. Viszlát, János bá', négy év múlva. Addig is pecsételjen egyet s osztán, ha jót akar,

törődjön a maga bajával, mert más úgysem fog.

Mondom, valószínű, megrázó élményekkel telített lesz ez a kampány is. És rázós is. Gondoljunk csak az kampányolás hevében választási plakátokkal kidekorált villanyoszlopokra.

Valószínű lesznek, akik ismét megkísérlik a holtakat is feltámasztani egy voks erejéig. A múltkori kampányban volt már erre egy sikeretlen kísérlet. Kár, hogy egy, a feltámadásban nem bízó ismeretlen keresztülhúzta a számítást és levette a „Veletek. Együtt. Tovább." plakátot az udvarhelyi református temető kapujáról.

Biztos nem leszünk híján ígéreteknek sem. Így, akinek van, az még idejében takarítsa le a padlásáról a tavalyi füstölt szalonnát és hányjon ki minden felesleges kacatot, limlomot. Érdemes alaposan szétnézni, mert a sarokban valahol ott lapulnak, pókhálósan, porosan politikusaink négy évvel ezelőtti – azóta természetesen elfelejtett – ígéretei is. Ha ragaszkodunk hozzájuk, pókhálózzuk le, ha nem, akkor rakjuk rakásba őket lehetőleg úgy, hogy jusson hely bőven az ideieknek is.

Szedjük rendbe a ruhatárat

A hócipőnket is ürítsük ki, esetleg szerezzünk be még néhány párat. Nem érdemes újat venni, jó lesz a turkálós, T-modell is. Viselni ezeket a lábbeliket úgysem fogjuk – a szebb jövőnkért önmagukat feláldozó politikusok gondoskodnak róla, hogy ne férjen bele a lábunk. Se a jobb, se a bal.

Ernyőt ne vásároljunk. Ha mégis félnénk attól, hogy elázunk, álljunk be a tulipánosok ernyője alá. Egyrészt, mert egy ernyő alatt sok hiszékeny ember elfér, másrészt pedig van remény arra, hogy amiként az ernyőt tartók fejéről, úgy a miénkről sem fog leolvadni a vaj.

Nekünk, udvarhelyieknek mindenképpen kötelező felkeresni a fogorvosunkat. Mert, hogy nézne ki az, ha foghíjasan rontanánk a négy évvel ezelőttinél még mosolygósabb városunk imidzsét?

A politikusainknak elég begyakorolni a széles mosolyt. És nem árt, ha az ígéretekkel is csínján bánnak. Nehogy úgy járjanak, mint az átkosban az a pártaktivista, aki a kommunista pártot dicsérte égre-földre a terembe összeterelt falu népének. Az elvtárs beszélt, mint a vízfolyás és ígért fűt-fát, többek közt egy új hidat is. Erre kapta fel a fejét az egyik öreg székely, s hangosan megjegyezte, hogy azt ugyan minek, mert a faluban még egy árva patak sincs. „Nem baj, akkor csinálunk azt is" – hangzott a magabiztos válasz.

Azóta sincs. Se híd, se patak, sőt, már a pártelvtárs se. Eltűnt a süllyesztőben. Nem maradt belőle más csak egy, soha be nem váltott ígéret.