Leülök meccset nézni nyilvános helyen, az izgalomtól felpattanok, amikor kedvenc csapatom kihagy egy helyzetet. „Fogadás?" – mosolyog rám egy ismerős. „Nem, hanem a kedvenc csapatom..." – mutatok a mezemen a címerre. S csendben elgurul a gyógyszerem. Nem az ismerős miatt, dehogy. Hanem a kérdés miatt.

Mert egyre többször hallok ilyeneket: „A francba, megint kikapott az Inter, megint buktam rajta!", „Köcsög Liverpool kikapott, vesztettem rajta vagy ötven lejt!", „Céronáldó miatt elment vagy száz lejem, me nem rúgta bé a helyzetet!" Igen, egyre több ilyet hallani, amikor valaki vagy valakik egy csapatot nem a történelme, példamutatása, játéka miatt szeretnek, hanem azért, mert

lehet velük nyerni.

Megkockáztatom azt is, hogy vannak olyanok, akik a magyar válogatott balsikerére fogadnak egy-egy vb- vagy eb-selejtezőn, s így a meccs alatt – bármilyen hihetetlen – de ellenük szurkolnak. A pénz miatt. Megkockáztatom azt is, hogy vannak olyan játékosok, akik élvonalbeli klubokban vagy hazájuk válogatottjában a csapatuk ellen fogadnak, s a mérkőzésen tesznek is azért, hogy indirekt módon komoly pénz üsse a markukat. No nem a klubtól vagy a válogatottól jön az a pénz, dehogy. De a klub vagy a válogatott színeiben lő mellé egy tizenegyest vagy éppen hoz össze az ellenfélnek egyet, hagy ki százszázalékos ziccert vagy fejel „véletlenül" öngólt. Nem voltunk formában - mondja a vesztes meccs után a haját tépő edzőnek, majd cinkosul összekacsint a kollégával, aki szintén benne volt a „zsugában"... Mint ahogy összekacsintanak alacsonyabb osztályú bajnokságokban, ahol nemcsak a kapus és a két középső védő, de rajtuk kívül az edző és a tulajdonos is vastagon benne volt egy vagy két eladott meccsben. Mennyi tudna mesélni jónéhány futballista, ha nem félne..! S hát még mennyi játékvezető.

Néhány évvel ezelőtt, amikor először hallhattuk az „ázsiai fogadási maffia", vagy „az olasz futballbotrány" szóösszetételeket, el nem tudtuk képzelni, hogy idáig fajulnak a dolgok: hogy – persze százszázalékosan semmit nem lehet bizonyítani – válogatott vb-meccseket is képesek egyesek manipulálni, hogy csak azért játszanak le bizonyos barátságos meccseket, hogy azon valakik jót kaszáljanak, s hogy Bajnokok Ligája meccsen is megy a „zsuga".

Istenem, hol vannak azok az ilyen szempontból szép nyolcvanas évek, amikor

egy ebédért s egy asztal sörért

adtak le egy-egy megyei rangadót, vagy azért, hogy egyik vagy másik csapat jusson fel vagy essen ki! Ahhoz képest, hogy manapság mik folynak nagyban, tényleg smafu volt az egész. A mai foci tiszta kaszinó, csakhogy csalásra beprogramozott gépekkel, s olyan háttérrel, hogy a világszerte évek óta folyó nyomozás is csak nagyon nehezen, nagyon lassan tudja összerakni ennek az ördögi kirakósnak az elemeit. Ma, amikor edzőket, játékosokat vesznek őrizetbe nemcsak Magyarországon, hanem Európa szerte, amikor olyan tragédiák árnyékolják be a labdarúgást, mint a néhány napja történt eset, amikor újságcikkek és könyvek ezrei, illetve tucatjai foglalkoznak a jelenséggel, akkor egyesek ilyen elgondolás alapján szurkolnak. És nem azt vallják, mint Bill Shankly, a Liverpool legendás edzője: „Egyesek szerint a futball élet és halál kérdése. Ezzel nem értek egyet. Annál sokkal, de sokkal fontosabb."

Vagy nem szurkolnak. Számomra ez a legszomorúbb: az, hogy odakerültünk, hogy azok, akik szívből szurkolunk egy-egy futballcsapatnak évek vagy évtizedek óta, néhanapján azért kell magyarázkodnunk, illetve hülyén éreznünk magunkat, mert nem fogadtunk, nem fogadunk, hanem csak egyszerűen drukkolunk ugyanannak a csapatnak. És nem azért idegeskedünk, hogy még egy gólt KAPJON a csapatunk, hanem azért, hogy még egyet RÚGJON vagy még kettőt! Mert az igazi szurkoló a saját csapatának szurkol, nem pedig annak, hogy a fogadóiroda előtt boldog, röhögő kiscsibészeket lásson, olyanokat, akik éppen egy román bajnokin nyert pénzösszeget indulnak elmulatni.

Hadd bízzunk mégis. Abban, hogy többségben, mégpedig óriási többségben vannak az igazi Fradi-szívek, a scouserek, a madridisták, vagy bármilyen csapat szurkolói, akik soha nem járnak egyedül és akiknek a csapat az első: akik valóban a FOCInak, ennek a csodálatos játéknak szurkolnak. És nem annak, hogy néhány elvetemült gazember képes legyen beleavatkozni a több évtizede felejthetetlen élményeket adó futballba. Ebbe a szent játékba.