Létrán áll, egyik kezében sör, másikban cigi. De hol a szerszám? „Elékerűl." Később, főnök. Amikor a nap kisüt, s a kávé kihűl.

Ha szerencséd van, akkor reggel hétkor ott van nálad. Jobb esetben másnapos, rosszabban csontrészeg. Pislog, mint béka a csalánnak. Már a terepszemlénél gyanús volt két nappal ezelőtt, de úgy ajánlotta az ismerős a kocsmában, hogy aranykeze van. Bepakol a lakásba, nagy, vastagtalpú bakancsban urasan végigmasíroz a perzsaszőnyegen, leejti a vedret, reklámszatyrot, felállítja a létrát. Szétnéz, rágyújt, kávézik. A tiédből. Aszongya

két nap alatt megvan, slusszpássz, cakkpakk.

Víz, gáz, festés, ajtó-ablak. Ez az ő műfaja, így együtt, de külön-külön is csinálja. Meg kell élni valamiből. Ezermester-mesterember, aki valami istentől megáldott tehetséggel tudja teljesen szétrombolni a lakásodat. Tíz esetből nyolcszor nem egyenes a glettelés, a fajansz hullámos, a fürdőkád megsérül, a bútorok úgyszintén, ráadásul a szomszéd is beázik. Genetikailag van arra kódolva, hogy semmit ne csináljon jól. Ez azonban nem hiba. Inkább adottság.

A megszegődött munka legelső napján egyedül jön. Aztán másnap másod-, harmadnap pedig harmadmagával. Arról egyelőre szó sincs, hogy így, trióban mennyibe kerülnek. Ez csak a végén derül ki, amikor már azon fő a fejed, hogy kit tudj odahívni, hogy mégis nézzen ki valahogy a lakás. Pedig nem ma tanulta a szakmát, egy éve jött haza Magyarból, ott aztán mindent bevállaltak a brigáddal.

Anyagbeszerzés – na, ezt érti. Azt mondja: ennyi lesz, elmegy, másfél óra múlva vissza, azt mondja, annyi volt. Számla? Persze, főnök! Elővesz egy általa telefirkált kockás füzetlapot... A két segéd nekifog a munkának. Ő leugrik cigiért. Nem kérdezi meg, hogy rágyújthat-e, rágyújt,

ebédidőre visszajön seggrészegen.

Mivel kezdődik az ebédidő, ebédelni kell, mese nincs. Az ebéd újabb két sört jelent a kocsmában és újabb órát. Délután van. Nyolc üres sörösdoboz már a szoba közepén. Megvan az ürügy is, hogy miért kell az előleg most, amikor még a „budajifőd" sem került le a falról: beteg lett az anyósa, orvoshoz kell vigye holnap. Reggel.

Ezért ő nem jön holnap, csak a segéd. Nem jön holnapután sem. Csak a két segéd. Harmadnap előkerül, részegen, nekifog a lefolyónak. Eleinte csinos a lyuk, délben felbámul rajta az alsó szomszéd, délutánra beomlik a plafon. Vakarja a fejét. „Ezek a kurva régi blokkok, főnök, a régi világba mindent kispóroltak belőllük!" Ő nem hibás.

Hanem zenész. Legalábbis ez derül ki munka közben, mert fajanszragasztás (grészia, ahogy ő mondja) közben, sörmentén a dúdolásból fütyörészés lesz, a fütyörészésből danolászás, a danolászásból kornyikálás, a kornyikálásból üvöltés, az üvöltésből kopogtatás. Átszól a szomszéd, hogy nem kíváncsi Lidi nénire a vásárba', csuhajja. „Fogd má be, te köcsög, az istenit a pofádnak!" – üvölt be a jószomszéd a fürdőbe. Elhallgat, megszeppen. Lecseppen az olajfesték a vécékagylóra. Később elárulja (ha eddig nem jöttél volna rá), hogy egyébként hétvégén

lakodalomban nyomja, szintivel.

Úgyhogy meg lehet szegődni la pachet azt is, habár be van táblázva idén nyárra. Szereti az Apostolt, „ma éjjel felmenyek majd hezzád". No, meg a kóbbojos filmeket is, Csárleszbronszonnal, tiszta kultúra. Egyfolytában arról beszél, hogy milyen rossz munkát végeztek előtte. „Kire bízta az életét, főnök, há munka ez magának?", s hogy ő ezt milyen szépen „helyrehozza". Látod is másnap, amikor egyszerre két négyzetméter fajansz indul meg a falról, egyben. Jön, újracsinálja. Azt mondja, csak finoman kell kiengedni a kádból a vizet. Két nap múlva finoman áztatod el az alsó szomszédot, egy életre összevesztek.

Két hét lesz a két napból. Péntek van, este, s még ott áll a mész a sarokban. Fizetsz, jóval többet, mint amennyiben megegyeztél vele, s mint amennyi járna. Csak menjen már el.

Késő este lemész a kocsmába. Telefonálsz. Másik mestert kell szegődni hétfőre. Olyant, akinek aranykeze van.