Zsúfolásig megtelt tegnap este az Udvarhelyi Kávéház. A Csurulya Csongor rendezte, Vidovenyecz Edina által játszott, Pozsgai Zsolt Boldogság, gyere haza című egy személyes, zenés darabjának bemutatójára jóval többen voltak kíváncsiak, mint azt a terem befogadóképessége lehetővé tette. Akik kint maradtak, csalódottak – akik jelen voltak, szerencsések.

Az előadás kezdetét megelőző tolongás, azaz a helyekért való küzdelem – amit véleményünk szerint elsősorban a kíváncsiság gerjesztett – nem csak a rendhagyó helyszínen életre kelő, a nálunk még újdonság számba menő kávéházi színházi produkciónak szólt, hanem az est főszereplőjének, a helyi színtársulat művésznőjének, Vidovenyecz Edinának is. E kettősséghez társult részünkről egy harmadik is. Saját szemünkkel akartuk látni, lehet-e, tud-e a színésznő egymaga, és ha igen miként, minőségi színházat „csinálni" egy kávéházban, sikerül-e a viszonylag konzervatív ízlésű, és a hagyományos színházhoz szokott közönséget elvarázsolni?

Jelentjük: sikerült. Annak ellenére, hogy a felfokozott hangulatú előadás során nem minden stimmelt, és az előttünk álló ruhásfogas néha bosszantó módon takarta a történést – a szívvel-lélekkel játszó, nagyszerűen éneklő és teljes lényével jelen levő Vidovenyecz Edina előadása lenyűgözött. A helyenként – a zsúfolt és túl szűkös, zárt térben talán túl erősnek, lehengerlőnek ható – érzelmekkel csordultig telített, ám a testközelségből még inkább visszatetsző hatásvadászatot szerencsésen elkerülő, hamis színészi allűröket és énekhangot egyaránt mellőző előadás talán legfőbb érdeme, hogy lélektől lélekig szólt.

Hatott és meghatotta a kávéházi közönséget: az élettapasztalattól edzetteket épp úgy, mint a színészi rezdüléseket kritikus és szakmai szemmel figyelő szakmabelieket és (bár ők nem törölgették diszkréten a könnyeiket) a szkeptikus ifjúságot is.

A tragikus sorsú Cserháti Zsuzsa emlékének dedikált, direkt kávéházi körülményekre írt Pozsgai darab igazi kihívás, hiszen rengeteg lehetőséget rejt a nyíltszíni bukásra és sikerre is. A tegnap esti premiernek véleményünk szerint az utóbbi volt – ha nem is egészen osztatlan – gyümölcse.

A főszereplő eszköztára minimális. Fontos társszereplő az a megcsörrenő vagy éppen az asztalon egy koktél és egy megbontatlanul maradó ásványvíz társaságában hallgató mobiltelefon.

A kávéházi adottságokat kihasználva, a színésznő egy légtérben teremti meg a tragikus sorsú bárénekesnő életének két kulcshelyszínét. A pódium, a rivaldafény, ahol „játszom, de nem vagyok látható". A kávéházi asztalok a reménykedéssel, hazugságokkal és félelmekkel teli nő mindennapjai, a hely, ahol „a boldogság és én, nem jöttünk össze sosem". E szinte tudathasadásos állapot kettősségének kifejezésmódja is kettős: zene és szövegmondás Az előadásmód minőségét tekintve a mérleg mindenképpen az előbbi javára billen el. Hozzájárul ehhez a felcsendülő Cserháti slágereket zongorán kísérő idős bárzongorista, akit nem más személyesít meg, mint a híres Zerkula család sarja, Zerkula György.

Ami nem cseng jól, az a szöveg. Az előadásmód túlságosan felfokozott, néha túl gyors, néha harsogó, néha suttogó, és ami a legbántóbb, hogy nem is mindig hangzik hitelesen. Ez az oka annak a zavaró visszásságnak, hogy a nézők néha olyankor is felnevettek, amikor egyáltalán nem volt indokolt. Bár Vidovenyecz megpróbálta „átfogni" az egész teret, a galériában ülőkhöz épp úgy szólt, mint a sarokban sört iszogatókhoz, nem mindig sikerült ezt az előadó-néző kontaktust teljes mértékben összehozni.

Mindezen szépséghibák ellenére, Vidovenyecz Edina magánprodukciójának elvitathatatlan érdeme, hogy dacára annak, hogy a szinte lehengerlően erőteljes, dinamikus előadásmódjával nem „ringatta el szelíden" a nézőket, egyéniségével, a „hamu és gyémánt" kettős felragyogtatásának hangulatával mégis elvarázsolta közönségét.