Az Artera Alapítvány vezetője, Lőrincz Zsuzsánna az alapítvány partnerei előtt szombaton jelentette be, hogy idén nem szervezik meg a Míves Emberek Sokadalmát. Tizenöt kiadást ért meg, 2000-től kezdődően minden nyár üde színfoltja volt Székelyudvarhelyen a Székely Támadt Várban megszervezett rendezvénysorozat. A mikéntről és a miértekről is beszélgettünk Lőrincz Zsuzsánnával.

A MES, illetve az Artera Alapítvány elindulása előtt mivel foglalkozott?

Gyerekkoromban is ebben a közegben voltam. Máréfalván születtem, édesapám székely kapufaragó és ezermester volt. A sors úgy hozta, hogy a férjem kisipari szövetkezetnél dolgozott, engem is oda vettek fel, két évig titkárnőként, majd személyzetis és tanügyi osztályvezetőként dolgoztam harminc évet a szövetkezetnél. A leválás után maradtam a bőriparnál, a férjem meg elment a Fa- és Fémipari szövetkezethez. Köztudott, hogy a kisiparban mesteremberek vannak, kézzel készítenek mindent a cipőtől a bőrkabátig. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek olyan munkahelyük volt, amit szerettek. Tudja, az a jó, amikor az ember azt mondja, nem munkába megy...

A MES ötlete a kilencvenes évek végén jött. Honnan, hogyan?

A Míves Emberek Sokadalmának egyfajta előzménye a Tomcsa Sándor Színháznak a megalapítása 1998-ban, amiben a családunk pont olyan szinten részt vett, mint a MES létrehozásában. Arról volt szó, hogy a lányomat, Zsuzsát művészeti titkárként és a férjét, Horváth Károlyt zenei vezetőként felveszik, de ez nem így történt. Ők akkor elmentek a temesvári színházhoz,és én itt maradtam egy űrrel... Lelkileg nagyon megviselt, hogy minden energiámat beletettem ebbe, hogy segítsek a gyerekeknek, hogy itthon maradjanak. Másképp alakult, el kellett menniük.

Aztán egyik nap Karcsitól kaptam egy levelet, hogy mit szólnék hozzá, csinálhatnánk egy olyan Szent Anna-napi búcsút, amire a sok bóvlis sátorozó helyett hívhatnánk olyan mesterembereket, mint édesapám. Ez 2000-ben volt, az én fejemben az ötlet két hét alatt a Márton Áron téren szervezett rendezvényé nőtte ki magát, fel a gimnázium felé az út két oldalán.

Aztán jöttek ők a színészvetélkedő ötletével – ez volt az egyik egyedi, semmihez sem hasonlítható programja a MES-nek. A kézműveseket a régi kisipari kapcsolatból, a Tankó Berci által vezetett Udvarhelyi Népművészeti Egyesülettől, Bálint Júlia segítségével, és faluról falura járva, az ismeretlenből kerestük meg, hívtuk a rendezvényre, és megismertettük őket a nagyvilággal.

Ugyanakkor azt is elhatároztuk, hogy a fellépőknek is a mesteremberek szintjét kell ütniük. Az első rendezvényünkön 2000 nyarán a Laokoón csoport, Sebő Ferenc és Palya Bea lépett fel – Sebő Feri az első 4-5 évben mindig itt volt, amikor kimaradt, probléma is lett belőle.

Ezzel párhuzamosan megszületett az Artera Alapítvány is.

Egyik ötlet jött a másik után a konyhában. Megszületett a neve, és amikor már minden megvolt, akkor jutott eszünkbe, hogy kell egy jogi háttér. Nem volt pénz, nem kellett elszámolni semmit. Háromszázezer forintot kapott Karcsi a magyar színészek szakszervezetétől, amiből kifizették a színészvetélkedőt és a zsűri tagjait. Aztán első évben negyven darab zsindelyes, egységes „sátrat", a következőben meg hatvanat csináltatott a férjem a kézműveseknek, hogy adjuk meg az esemény rangját.

Az első tíz évben a fellépők zöme barátként jött, a honoráriumuk is úgy volt megállapítva – azért tudtuk megszervezni gyakorlatilag pénz nélkül. Első évben még azt sem tudtuk, hogy kell pályázni. Az volt a célunk, hogy megmutassuk, hogy mit akarunk és akkor majd biztos, hogy mögénk állnak mások, és egyre jobban és jobban csináljuk.

Mikor volt ön szerint a MES a csúcsponton?

Az ötödiknél, 2004-ben nagyon nehezen tudtuk megszervezni, nem tudtunk nagyvonalúak lenni, akkor azt mondtam, hogy lehet, hogy abba kell hagyni, mert nem állnak mellé. Húsvétkor itthon voltak a gyerekek, akkor Szász Jenő volt a polgármester meghívtuk, azt terveztük, hogy leülünk és megbeszéljük, hogy mi legyen a sorsa ennek. Nem jött össze a találkozó. Akkor helyi és megyei pályázatok nem voltak, csak a Communitasnak, de ők nem bírtak nagy pénzzel, az Ilyés Alapítvány támogatott.

2005-ben az NKA-hoz pályáztunk és kaptunk annyit, hogy ismét lendületet adott egészen 2008-ig – azt gondoltuk, hogy ha idehaza nem is értékelik, amit létrehozunk, másutt igen. Adtak annyit, hogy a honoráriumokat ki tudtuk fizetni. Utána egy évvel már azt éreztem, hogy tiszta feleslegesen dolgozunk, nem érdemes csinálni. 2009-ben kihúztuk, hatalmas nagy ráfizetéssel, akkor Zsuzsa és Karcsi azt mondták, hogy ők kiszállnak. Azt gondolták, hogy én is abbahagyom.

Mégsem így lett.

Pont azért, mert érzelmileg olyan szinten kötődtem az emberekhez, hogy nem tudtam elképzelni nélküle magam. A 2010-es Sokadalom csak kétnapos volt, vasárnapra egy közösségi találkozót szerveztünk. Általában a fellépők Zsuzsa és Karcsi barátai közül kerültek ki, szállással mindig támogatott a Küküllő, a Gondűző és Gizi, mi pedig mindig meghívtuk őket családi vacsorára. Ez volt az a plusz nekik, ami mindig emlékezetes maradt és pótolta a pénzt, sok fellépő itt találkozott évek után először nálunk a konyhában.

Ezek a legkedvesebb emlékei a MES-ről? Ez a házibuli-érzés?

Igen. Például Presser Gábor egy héttagú baráti társasággal jött, egyikük azt mondta, hogy mi nem is tudjuk, milyen nagy kincsnek a birtokában vagyunk. Ez tetszett Pressernek is. Ezek a legszebb emlékek, és amikor fiatal vagy nagyon idős kézművesek voltak a MES-en.

Érezte azt, hogy a város lakossága talán néha megunta, elutasította a MES-t? Gondolt-e arra, hogy önök is követtek el hibákat?

Általában le sem járt a MES, a három nap alatt már terveztük a jövő évi fellépőket, programokat, és mindig ez volt az egyik legfontosabb: mi volt rossz? A megnyitó szöveget nyújtottam el, vagy a szabadéri programok nem voltak jók? Vagy a kézművesek meghívása, a bemutatók?

Emlékszem, valaki azt mondta egyszer, hogy volt kerti törpe a Míves Emberek Sokadalmán, mondtam, nem létezik! És tényleg volt, mert meghívtunk egy kézművest, aki a termékei mellé kipakolt egy kerti törpét, de én elpakoltattam. Aztán, hogy utána ismét kitette-e, azt nem tudom. Lényeges volt, hogy legyen meg egyfajta arány is a mesterségek között. Az utóbbi időben például sok volt az ékszerkészítő, ami annak tudható be, hogy az utóbbi időben nagyon szegényes a vásárlóerő, ezek kisebb termékek, és jobban mennek.

A legnehezebb emberekkel, kompakt közösséggel dolgozni, mert az embereknek gyanús az, amikor valamit értük akarsz tenni. Sajnos ebben a posztkommunista rendszerben az emberek olyan bizalmatlanok, hogy nem hiszik el, hogy jó szándékkal, jót akarsz tenni. Semmi más számításod nincs. Sokszor mondom, hogy a kommunizmus a legnagyobb kárt a fejekben tette.

Néhány napja azt közölte, hogy nincs pénz megszervezni és ezért idén először elmarad a MES. Milyen pályázati források apadtak el?

A támogatások között volt magyarországi, országos, megyei és helyi is, ám mindegyik annyira lecsökkent évről évre, hogy már nem ütötte a széle a hosszát. Ez egy háromnapos nagy rendezvény, nagy munka leszervezni, és nagy a költsége is.

Gondolt arra is, hogy egy idő után a helyi közösség nem igényelte? Mert vannak olyan rendezvények is, hogy nincs nagy igény rájuk és mégis életben maradnak, illetve olyanok is, amelyek úgy „halnak meg", hogy nagy a közönségük és valakik mégis úgy gondolják, hogy ez nem kell. Gondolok itt A Tánc Tavaszára.

Konkrétan nem éreztem ilyent, inkább mindig csodálat volt, hogy tovább tudjuk vinni. Azt viszont megállapítottam, hogy Székelyudvarhelyen egy bizonyos réteget érdekelt ez a rendezvény, és ez nem a belépőktől függött. Mert ilyen reakció is volt, hogy nem kellene belépőt szedni. De ha valamilyen színvonalas rendezvényt tartasz belépő nélkül, akkor az is gyanús. Az utóbbi négy-öt évben ötven százaléknál több volt a turista, ezt a kézművesek is alátámasztják.

Milyen volt a helyi önkormányzat és az Artera Alapítvány viszonya? Hullámzó, mint a MES-nek a színvonala vagy pedig állandó?

Picit hullámzó, de leválasztanám egyszer az önkormányzat hozzáállását az alapítványhoz. 2001-ben Bunta Levente, a megyei önkormányzat akkori elnöke kért fel bennünket, hogy szervezzük meg a Megyei Napokat. Ott is mi kezdtük el, a mi „sátrainkkal", addig nem volt ilyen, tiszta népművészeti jellegű rendezvény. Aztán Erdély sok városában is mi indítottuk el.

Egyfajta mintát adtak?

Úgy fogalmaznék, hogy úttörők voltunk. Ez örömmel is tölt el, hogy az önkormányzatok szemét felnyitotta ez a példa. Az egyedisége, tiszta népművészeti, hagyományőrző jellegének köszönhetően már 2000 augusztusában ott voltunk a Hősök Terén szervezett Millenneumi Sokadalomban, ahová 50 házikóval érkeztünk, jelen voltak mestereink a Mesterségek Ünnepén is. 2001-től szerveztük a népművészeti vásárokat Csíkszeredában a Megye Napokat, a Csíki Napokat, továbbá Nagykároly, a Partiumi Napok, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, majd Segesvár, Székelykeresztúr, Szováta, Borszék, Brassó és kisebb falvak is segítséget kértek a Kászonokban, a Partiumból.

Szívesen mentünk, hogy a helyi kézműveseknek példát mutatva, értéket adjunk mesterségüknek. Nem csak Erdélyben, hanem az ország más városaiba is vittük mestereinket, Bukarestbe, Tulceára, Sloboziára, Jászvásárra, de a Kárpát-medence nagyon sok településén is megfordultunk.

Magyarországon szinte minden nagyvárosban voltunk, akkor még saját installációval, teherautóval, több kézművessel. Részt vettünk kézműveseinkkel a Dunamenti Országok Fesztiválján Németországban, ahová addig csak román kézművesek jutottak ki, de javaslatunkra jutott el kézműves zsűrizett termékeivel Észtországba, majd Kínába és Franciaországba. Tovább tanulhattak Horvátországban, Magyarországon, Bulgáriában, és eljutnak, reméljük, Csehországba is ebben az évben.

Én a helyi termékek havi vásárát nagyon jó dolognak tartom. Mindig azt hangsúlyozom a kézműveseknek is, hogy ők nemcsak termékeket állítanak elő, hanem egyfajta ízlésformálók is.

Amikor bejött a helyi pályáztatási rendszer, akkor kaptunk, de annak ellenére, hogy kiemelt rendezvényként kezeltek, sohasem a maximumot kaptuk meg. De én ezt is megértem, mert tudom, hogy az új kezdeményezést is kell pártolni. Nagyon fontos, hogy azt a kevés pénzt, ami a rendelkezésükre áll, úgy kell felhasználni, hogy a civil szervezetek adta nagyon lojális, ügyszeretetből végzett munkát jobban használják ki.

Kellene egy olyan ember, aki egyeztetné az egész évi programot a városban, leülni, megtárgyalni – voltak erre kísérletek, de abbamaradt. Így mindenki csinál valamit, ami pénz van, azt leosztják hol így, hol úgy, és nincs egy stratégia. Én soha nem képzeltem volna el, hogy a Városnapoknak nem lehet az egyik programja a MES.

A MES-en túl is van élet... Milyen más Artera-rendezvények lesznek?

Soha nem hittem volna, hogy ilyen fájdalommentesen tudom ezt elmondani, hogy ez a rendezvény a szívemhez nőtt, olyan, mint egy gyerek, és akkor tizenöt év után el kell engedni. De amikor odakerül az ember, hogy nem tudja a színvonalat tartani, akkor muszáj, hogy elengedje – mert nem tud enni adni.

Az már nagy fájdalom volt, hogy tíz év után nem volt színészvetélkedő, minden évben visszahallottam. Az nagyon hiányzott a MES-ről, nem lehetett überelni. Próbáltuk mással kompenzálni, de nem lehetett, nagy törés volt. Ha fel lehetett volna futtatni... Nem vették észre, hogy ebben van fantázia.

A bejelentés már nem fáj annyira, mert úgy érzem, hogy más munkája is van az Arterának, a képzések, találkozók, tapasztalatcserék. Nemcsak a kézműves alkotás lesz fontos számunkra, hanem maga a kézműves ember is. Március 15-én tartunk legközelebb találkozót Család, nemzet, egészséges nemzet tudat címmel.

Megmaradnak a táborok, behozunk felnőtt továbbképző táborokat, megmaradnak az ifjúsági programok, a kiállítások, konferenciák és ezek köré tervezett tapasztalatcserék. Az ünnepekhez kapcsolódó szokások, hagyományok felelevenítése is, de ez inkább a gyerekekkel.