„Maga tudta, hogy a bálna nem hal, hanem rovar? És hogy banánnal táplálkozik?" – hangzik el Peter Cook abszurd jelenetében (Érdekes adatok) a Holló Színház tolmácsolásában. Ilyen abszurd dolgokat nem kérdezünk, de azt azért kijelenthetjük, hogy vajmi keveset tudunk a rovarokról. Itt vannak körülöttünk, minden nap mellettünk mászkálnak, repülnek, élnek, táplálkoznak, szaporodnak. Ha elmegyünk a Haáz Rezső Múzeum kiállítására, megismerkedhetünk ezzel a csodálatos világgal.

Nem minden rovar bogár, viszont minden bogár rovar

– tartja a bölcs megfogalmazás, hiszen a bogarak elsősorban arról ismerszenek meg, hogy első szárny-párjuk vastag, megkeményedett, egyfajta páncélt képez. Mindezt elmagyarázza Szappanyos Tünde múzeumpedagógus is, aki napról napra fogadja a gyerekcsoportokat a három kiállítóteremben és bevezet a rovarok mindennapi életébe.

Ott jártunkkor egy osztálynyi gyerek zsibongott a képek, tárolók és asztalok előtt, láthatóan élvezve a kiállítást.

A székely bogarak és a cseszlék

A székely nyelvjárás több népies rovarnevet is tartalmaz: mint tudjuk, felénk a poszméh dongó, a bodobácsot pedig temetőbogárnak hívjuk. Fotósunk, Csedő Attila észjárása szerint roppant egyszerű az elnevezés, hiszen ez a rovar egy bogár és (főleg) a temetőben van. „Zseniális a székely, csak nem tud róla" – fűzi hozzá, majd megtoldja azzal, hogy nagyjából a kisméretű darazsakat, lepkéket, legyeket és a bogarakat leszámítva az összes többi kisrovar a „cseszlék" családjába tartozik.

Ilyen cseszlék vannak A piszkos tizenkettő elnevezésű táblán, ahol egy rajzolt tehén bámul a látogatóra – látva a rajta tanyázó, többféle rovart, az ember nem tud csodálkozni, hogy állandóan csapkod a farkával. A székely rovar-elnevezésekre visszatérve a kiállításon van olyan alakú rovar is, amire az alakja miatt rávágnánk, hogy „hegedűbogár". Vannak egyébként annyira parányi rovarok is a kiállításon, hogy a gyerekek nagyítóval nézik, ezeket Csedő szerint „ásítva, véletlenül is bekapod".

Csótányok, lepkék és a pocokcincér

Az egyetemista albérletek állandó lakója, a csótány is helyet kapott a kiállításon, mégpedig egy hatalmas gumimásolat képében, a gyerekek valósággal körberajongják. A lepkék is nagyon gyönyörűek és változatosak, kár, hogy nem élnek, mind a pár évvel ezelőtti kiállításon, a Lepkeházban.

„A lepkét hálóval kell fogni. Ha bezárod egy befőttes üvegbe, addig megy a falnak, amíg minden lehull róla." – osztja meg Csedő gyerekkori tapasztalatait egy olyan tábla előtt, ahol színesebbnél színesebb egzotikus lepkék vannak feltűzve. A kínai orrszarvúbogár már félelmetesebb a legnagyobb „tenyérlepkénél" is, a malajziai még durvább, az egyik cincérféle pedig akkora, mint egy megtermett pocok. Ha a pocokcincér elnevezést nem is láttuk kiírva, az ácscincért igen.

Az imádkozó sáska furcsa párzási szokása

A különböző méretű botsáskák első látásra pici ágaknak, vesszőknek tűnnek, az imádkozó sáska (tudtad, hogy ájtatos manónak is hívják?) pedig az utolsó teremben levő fényképkiállításon is ott feszít a falon. Róla, illetve a párzási szokásáról is született már vicces jelenet. Közelről tényleg ijesztő, illetve az is, hogy a nőstényük furcsa viselkedése miatt mindegyikük félárván születik.

Szabó József természetfotós munkái töltik meg az utolsó termet, ezeken a fényképeken hatalmasra felnagyítva láthatók a hangyák, sáskák és különböző más rovarok. „A hangyák olyanok, mint a kínaiak – sokat dolgoznak és nem kérdeznek hülyeségeket. Ilyen alapon a románokhoz és a magyarokhoz nem lehet őket hasonlítani." – ezt ismét Csedő fűzi hozzá, de ha szakszerűen akarsz alámerülni a rovarok világába, látogass el a múzeumba, mert ott megkapod. Nem hordanak össze tücsköt-bogarat, hanem tényleg egy tudományos utazáson vehetsz részt.

Május ötödikéig (hétfői napok kivételével) látogatható a kiállítás – nem kell gyereknek lenni azért, hogy kíváncsiságunkat felkeltse egy-egy atlaszlepke, egy poszméh vagy egy számunkra ismeretlen ízeltlábú.