Már csak a jövő évadban fogják játszani a Tomcsa Sándor Színház művészei a Csurulya Csongor által rendezett, a múlt héten bemutatott Rendes feltámadást. Akkor viszont biztosan sok előadást fog megérni, mert olyan.

Tamásit, illetve jellegzetes székely humorát istenigazából csak mi értjük – ez elhangzott az előadást beharangozó sajtótájékoztatón is. Ebben a Rendes feltámadásban pedig pont az a jó, hogy nincsen „túlszékelykedve".

Énekes bácsi (Fülöp Zoltán, a Csíki Játékszín vendégművésze) a pálinkázás után nem csapja a poros földhöz a kalapját, lázadó, de egyenes gerincű fia, Péter (Nagy Csongor) sem játssza túl a szerepét, de még a lány (Jakab Orsolya) sem az a felvágott nyelvű, tűzrőlpattant székely menyecske, akinek várná az ember.

Olyan, mint délen

Ez az előadás is, akárcsak évekkel ezelőtt a sepsiszentgyörgyiek által játszott A csoda (az Énekes madár átdolgozása) is azt bizonyítja, hogy Tamási darabjai, vagy novelláiból színpadra alkalmazott művei sokkal többek a megszokott népszínműveknél.

A képre kattintva galéria nyílik

Valami ahhoz hasonló misztikum lengi be a Rendes feltámadás, az Énekes madár, a Vitéz lélek, a Jégtörő Mátyás című műveket (és még jónéhány Tamási-elbeszélést, illetve az Ábel-trilógiát is), mint az egyes dél-amerikai írók regény- illetve novellavilágát, gondolok itt például Márquez Száz év magányára. Babona, istenfélés, valami megmagyarázhatatlan forrófejűség, meseszerűség.

A fából készült díszlet telitalálat – egyrészt misztikus, mint mások számára maga a székely ember és fából készült. Ehhez sem kell magyarázat. Nézve a színt, nem is tudod, hogy miből mi lesz, csak akkor, amikor a szereplők birtokba veszik – lesz asztal, lesz szék, lesz ágy és lesz koporsó.

Nagyon hiteles figura Terge (Szűcs-Olcsváry Gellért), igazi szószátyár, „nagy bőcs", ahogy errefele mondanánk, aki a néhány pohár pálinka után „meggajdul", nem bír magával. Hasonlóan Demeter (Dunkler Róbert) is egy álszent, rosszindulatú figura, akinél a gerinc valahol az udvaron kívül felejtődött.

Mindkét attitűd visszataszító, de sajnos olyan jellem, amilyent nemcsak a novella keletkezésének idején, hanem ma is nap, mint nap megtapasztalhatunk. Mert hiába a püspök kocsisa Énekes bácsi, az életben csak a megaláztatás jár neki – azonban hittel és humorral mindent túlél, illetve bízik abban, hogy egyszer majd, odaát vagy odafenn jobb lesz.

Nem lesz jobb

Mert eljön a végítélet napja. Az előadásnak ez a része kissé hatásvadász, de mindenképpen megdöbbentő – apa és fia ott állnak az angyal előtt, aki a sor végére küldi őket. Hiába dolgoztak és éltek becsületesen, a jutalom odaát is ugyanaz: kussolj, és állj a sor végére, sokan vannak rangban előtted.

„Nekünk többé ne trombitáljanak!" – üvölti vissza egyszerre apa és fia a nyitott koporsóból. Hát ne is. Mert ez annyira örök mondás, hogy talán az összes többi, a megmaradásról, a székelységről fennmaradt Tamási-idézet nincs ennyire erős.

És ez az, amit az egyszerű ember hallani akar – ez az, ami átvette a múlt rendszerben elhangzott csípős, cenzúrán átbújó színpadi mondatok helyét az eltelt húsz évben, ami szimbolizálja az egyszerű ember kiszolgáltatottságát, semmibe vételét. Azt, hogy a józsefattilai legutolsó menedéket, a hitet, az „egyszer valahogy úgyis lesz" reményét is elveszik tőle azok, akik rangban előbb tartanak.

De mi is az a rang? Az, hogy lopnak-csalnak-hízelegnek-hazudnak és a tetejében megpróbálják rád kenni, s a végén az arcodba nevetnek? Ez a rang? Tényleg ne trombitáljanak.

Igazság odaát sincs. Nem is volt s nem is lesz soha.

Még közel sincs vége! Ha további képeket néznél, kattints!