Persze nálunk nincsenek migránsok, ezzel be lehet takarózni, mert „ide nem jönnek" s ezért nem is kell, hogy érdekeljen az előadás, mert hát annyi minden más dolog, baj van. Például ott vannak a most már havas utak meg a „zemberek", hogy milyen rosszak és mocskok és önzők. A migránsok is azok, ugye, de hát minek kell belőlük előadást csinálni, hát még röhögni se lehet. S ott kiabálnak a közönségnek, azt mondják.

Matei Vișniec darabja, a Migránsoook tényleg felkavaró, nem csoda, hogy a színészek között voltak olyanok, akik elsírták magukat az első olvasópróbákon. Ezt a szeptemberi dráMa fesztivál egyik közönségtalálkozóján hallottuk, ahol a szerző is jelen volt – azt pedig ő mondta el, hogy nagyon-nagyon tetszett neki Zakariás Zalán rendezése. Az az előadás volt a második, múlt héten pedig megkezdődtek a bérletes előadások, illetve szombaton egy szabadelőadás is volt – ennek az elejét élőben közvetítették, ami itt újranézhető.

Egy ilyen bevezető után az ember a székhez szegeződik, hiszen egymás után sorjáznak a témára írt jelenetek – a technika, a telefonok többször is előkerülnek a jelenetek alatt, amiből kettőt, a két legkegyetlenebbet emelném ki. Nem azért, hogy sokkoljak, hanem azért, hogy érzékeltessem a darab keménységét.

Az egyik a hajóról leszállók tragédiája. Egy menekülteket szállító hajón vagyunk, amikor az embercsempészek főnöke szól, hogy tizenhárom ember nem fizetett, de felment a hajóra, így életveszélybe sodorta a többi százat – bele kell ugraniuk a tengerbe. A vízbe ugrók látványa nagyon sokkoló.

Mint ahogy sokkoló a halott unokáját kereső nagymama és az olasz sírásó tolmáccsal zajló párbeszéde is. A legszívbemarkolóbb talán az, amikor a halottakról, a tenger által partra vetett névtelen holttestekről beszél az az egyszerű ember, aki fizikailag is szembesül velük. Közben ruhákat tereget a nézőtér székeire, egyszerre nagyon emberi, flegma és elutasító. De az kétségtelen, hogy mélyen megérinti az, amit nap mint nap lát. Ugye háborúban is sokan jártak, de a fronton a hullatakarítást csak kevesen végzik el.

A züllöttnek tartott Európa paródiája egy nagy éjszakai show transzvesztitákkal, divatbemutatóval, hulladékból készült ruhákkal – sejtjük, hogy ez nem feltétlenül a szerzőnek a véleménye, de hogy nagyon sokan már csak ennek látják a vén kontinenst, az egészen biztos. És nem feltétlenül jó az, hogy szinte semmiben, még egymásban, egymásnak sem hiszünk. Mint ahogy a tévéképernyőnek sem, ami a színpad fölé van felfüggesztve.

A vége pedig egyszerű és nagyon őszinte: a színészek szembeülnek a nézőkkel és rövid eszmefuttatásokat tesznek arról, hogy mi is vár, mi várhat ránk – a szerző azonban nem erőlteti senkire sem rá azt, amit ő gondol a témáról, csak sugall, csak sejtet. Közhely, hogy a jövőt nem látjuk, de azért fogalmunk lehet róla.

Főleg a menekültkérdés ügyében, ami igazából két és fél éve robbant be a Kárpát-medencei köztudatba és azóta is ott van. Lecserélődtek a kifejezések (ez a darabba is szenzációsan be van építve, a politikus és a tanácsadója párbeszédébe), hiszen az illegális bevándorlót és a menekültet ma alig használjuk, helyette majdhogynem kötelező az a szó, hogy migráns.

Pedig mindannyian azok vagyunk valahol – egyesek annyi különbséggel, hogy évek, évtizedek múltán sem ismerik be.

A Migránsoook című előadást ma, holnap és jövő héten is játssza a társulat, ajánlott követni a honlapjukat vagy Facebook-oldalukat. És tessék szembenézni a valóssággal, ami a színpadon és a nézőtéren egyaránt van.