Napjaink legelismertebb magyar orgonaművésze minden évben turnézik Erdélyben is, nemcsak a nagyvilágban – koncertjein rendre teltház fogadja. Produkciója oly módon egyedülálló, hogy nemcsak az orgona hangjával, hanem a beszédével is bevezet a klasszikus zene világába.

Mozart, Beethoven, Bach szerzeményei mellett a zeneszerzők életébe és munkásságába is betekintést nyerhetünk, hiszen a harmincas éveiben járó Rákász Gergely sztorizik, mosolyog, érthetően és szórakoztatóan mesél a zenéről, a művészetről. Többek között erről is beszélgettünk vele legutóbbi székelyudvarhelyi fellépése után.

Tinédzserként fedeztek fel egy koncerten – érdekes receptje ez a sikernek, de ehhez több is kell. Neked mi kellett?

Volt ott minden. Nekem kellett hozzá egy kislány, akiért megtartottam az első koncertemet tizenöt évesen, s igazából azon a koncerten fedeztek fel, mert nemcsak a haverok voltak ott, hanem olyanok, akik érdeklődtek a művészfelhozatal iránt, s utána kezdtek koncerteket szervezni.

Egyrészt volt ebben okos számítás azok részéről, akik eladható „terméket" láttak a fiatal kölyökben, aki orgonál, másrészt részemről egy szerelem a hangszer és a lány iránt, akiért az első koncertet tartottam. Ez volt az indulás.

Amerikában is tanultál, az ott szerzett tudással felvértezve állítod össze évről-évre a műsoraidat?

Igen, a műsorválasztásban, az arculatban van köze ennek Amerikához. Van egy bátor tudatosság ebben: hogy fogalmazom meg, hogy mi történik egy hangversenyen, illetve hogy állunk a közönség elé. A hetvenes-nyolcvanas években elég volt az, ha az ember kiírta a plakátra, hogy mit játszik, Bach Pastorale-ja vagy Mozart Fantáziája és ez megszólított annyi embert, hogy megteltek a helyiségek.

Ma, hogyha csak ennyit írok egy plakátra, akkor mindenki otthon marad. Olyan óriási zaj van, hogyha én csak annyit mondok, hogy Bach fúgái, akkor odahaza maradnak, és nem tudják, hogy miről maradnak le. Ezért szoktam mondani a klasszikus zenéről, hogy olyan, mint a spenót: az első kanál nehéz, mert fura és zöld, de amikor az ember egyszer megkóstolt egy jól elkészített spenótot, akkor onnan azt mondja, hogy nem is rossz.

Populárissá teszed a klasszikus zenét, hiszen ma is azt látjuk a koncerttermekben, hogy kijönnek, zenélnek, majd taps és meghajolnak. Te pedig beszélsz a közönséghez egy-egy darab között.

Több dolgot vettem észre. A kiindulópont az, hogy a klasszikus zene gyönyörű, óriási értéket hordoz. Aki ebből nem vesz, annyival kevesebb, szegényebb lesz az élete – tehát oda kell tenni az emberek asztalára. A másik dolog, hogy nagyon nehéz reneszánsz embernek lenni ma: egyszerre érteni a klasszikus művészethez, tudományokhoz, a szakmánkhoz, illetve még a családunkkal is foglalkozni.

Hiába van kattintásnyira minden információ, sok esetben még kérdezni sem tudunk. Mozart idejében könnyen át lehetet látni egy emberöltő alatt tudományt, művészetet, saját életet, mert akkor annyi volt az információ – és ez pont elég volt ahhoz, hogy az ember boldogan éljen.

De a kultúrember ma is igényli, hogy tudjon a világról, hogy értse is a világot. Ezen a ponton merül fel, hogy miképp lehet megszólítani a kultúrembert ebben a zajban úgy, hogy érdekes legyen számára. Úgy megszólítani, hogy ne menjünk át egy bizonyos határon, amikor csinnadrattává változik a zenei előadás, és a hallgató a stroboszkóp miatt jöjjön el, vagy azért, mert szép kékre van festve a művész a haja.

Egy nagyon nehezen látható, inkább érezhető határt, a jóérzés határát nem szabad átlépni. Ne hígítsuk fel az üzenetet, hanem úgy tálaljuk, hogy az üzenet nem sérül, de mégis eljut ahhoz, aki igényli és ahhoz is, aki nem tudja, hogy igényli. Na, ez egy ilyen borotvaélen táncolás, de fel kell rá kell állni, és ott mozogni. Tíz évembe került, mire megtaláltam, hogy kell csinálni: nem sok, nem kevés, érték- és előremutató. És tetszik, hogy igyekeznek másolni a modellt.

Érdekes, hogy a szakma, amikor először „térképre kerültem" és látták, hogy beszélek a koncerteken, azt mondta, hogy olyan rosszul orgonál, hogy beszélnie kell azért, hogy elviselhetők legyenek a koncertjei. Aztán eltelt öt év és sorban elkezdtek beszélni, most már Magyarországon nagyon sokan beszélnek a koncerteken. Lehet, hogy itt Erdélyben még nem, de talán meghonosodik itt is. Elkezdtünk látványkoncertet adni, kivetíteni az orgonát, képeket adni a klasszikus zene mellé, akkor ugyanazok a fanyalgók azt mondták, hogy olyan rosszul orgonál, hogy vetítenie kell.

Szerencsére már ezt is másolják. Egy jó koncert az egész szakmának jó, mert a műfaj ázsióját emeli. Nyugaton teljesen hétköznapi, hogy kivetítő van egy koncerten. Az orgona pont egy olyan hangszer, amit látni kell, hiszen olyan, mint egy űrhajó. Az ember kézzel és lábbal játszik rajta, gombokat nyomogat, és aki az utolsó sorba ül be, esélye sincs ugyanazt az élményt kapni, mint az elöl ülőknek. De hozni egy kivetítőt, azért a mai világban nem egy ördöglakat.

A hangszered egy digitális orgona. Hogyan szólal meg olyan hangon, mint egy több száz éves hangszer?

Ez a hangszer már nem csupán hangmintákból dolgozik. A régi digitális orgonáknak azért volt fura hangjuk, mert néhány fázisa volt minden hangnak, a felépülés, a kitartás és a lecsengés. Nem volt egy kifinomult hangzási rendszer, mindig ugyanaz történt a nappaliban és a koncertteremben is. Ehhez képest ez a hangszer valós időben számolja, hogy milyen hangoknak kell együtt szólniuk.

Egy felépített orgonában fa- és fémsípok vannak, de ha két fémsíp szólal meg együtt, annak más karaktere van a térben, mintha egy fém- és egy fa síp szólalna meg. Ebben a hangszerben a számítógép ezt számolja, nem mindegy, hogy milyen sípok vannak beállítva. A gép teljesen leköveti azt a karakterisztikát, amit annak a sípnak ki kell adni és utána összeveti az összes síppal, ami akkor vele párhuzamosan szól.

Ettől van olyan hangja, hogy általában azt szokták kérdezni, hogyan hoztuk le a templomkarzatról a játszóasztalt? Mosolygok és elmondom, hogy nem az asztalt hoztuk le, hanem a hangfalakat vittük fel. Elkezdik keresni, hogy tényleg? Ha elmegyek egy kisvárosba és ott rossz az orgona (sokszor nincs pénz felújításra,) akkor csak rossz koncertet tudok adni, mert hiába tudom a hangokat, ha nem működik a hangszer a kezem alatt. Nagyon boldog vagyok, mert olasz mérnökök tíz évet fektettek ebbe a hangszerfejlesztésbe, és most nincs párja. Én azt szeretem, ha Londontól Székelyudvarhelyig ugyan azt a minőséget hallhatja a közönség, és nem kell alkut kötni.

Nagyon sok iskolai fellépést vállalsz, ahol a gyerekeknek beszélsz a klasszikus zenéről. Mit gondolsz, hány éves korban kell elkezdeni a gyerekek errefelé terelését? Arra értem, hogy felismerjék, hogy azon kívül is vannak értékes műsorok, zenék, mint amit a médiában hallanak és látnak.

Ahogy sorra jönnek ezek a gyerekelőadások, arra jövök rá, hogy nem szabad ezt túlmisztifikálni, hanem egyszerűen csak csinálni kell. Az eredmény úgysem az lesz, hogy holnap lecserélik Beyoncét Beethovenre. Az eredmény az lesz, hogy felkerül a tányérjukra. Olyan harminc év körül aztán eljön a pillanat, amikor megfárad az ember a zajban és hirtelen eszébe jut, hogy volt ott valami Mozart, Beethoven vagy Bach, mert már nem elég az, hogy szétnyomják az agyát dobgéppel. Idővel elkezdenek nyitni.

De azt gondolom, hogy ez csak abban az emberben történik meg, aki be van oltva. Ezért beszélek oly gyakran a spenótról, hogy le kell gyűrni azt az egy-két kanalat még gyerekkorban. A hetven-nyolcvan százalékából úgysem lesz kultúrafogyasztó ember. Nézz ki a világba, olyan, amilyen: egy csorda masírozik és semmi mást nem akar, csak bevásárolni. Az a kardinális kérdés, hogy vásárolhatnak-e vasárnap? Ez innen ered, az ilyen típusú nevelésből, hogy itt volt száz gyerek és abból húsz-harminc nyitott lett a kultúrára.

Mennyire tartod fontosnak, hogy hanghordozón is megjelenjen az, amit csinálsz?

A koncerteken nagyon fontos, hogy legyen, de boltba már nem visszük ki őket, mert annyira keveset lehet eladni a YouTube, meg a letöltések miatt, hogy nem vacakolunk vele. Több munka van vele, mint amit hoz, ezért úgy döntött a marketinges csapat, hogy ezt elhagyjuk.

Változik a világ, és nekünk is vele kell mozdulni, vagy nagyon gyorsan az életet kritizáló fanyalgók közé kerülünk. Ezt nekünk, magyaroknak egyébként is nagyon jól megy, pedig minden képességünk megvan hozzá, hogy az élet élvezetében éljük ki magunkat, nem pedig azon bölcselkedjünk, hogy megint valami nem olyan, mint volt, és miért rosszabb.

Szóval a koncerten, ahol élményt kap a hallgató, és szeretne belőle egy darabot hazavinni, ott nagyon fontos, hogy legyen lemez. Persze van egy másik aspektusa is, de kérlek ne vedd ezt arroganciának, ez a művészi ego. Amikor az ember úgy érzi, hogy valamit szépen tud játszani, akkor szeretné megörökíteni, felvenni, s ha megtörtént, onnantól kezdve pár lépésről van szó, hogy megjelenjen. Ha ez a művészi ego nem volna, akkor ki sem állnánk a színpadra, leválaszthatatlan az egyik a másikról.

Bach, Mozart vagy Beethoven gyönyörű műveket írtak, és úgy érzem, hogy van értelme megmutatni azt, hogyan tudom hozzátenni a saját egyéniségemet. Ebben vezet az ego. És addig, amíg a megnyilatkozásaiból láthatóan kulturált közönség azt jelzi, hogy feltöltődött, jól érezte magát, talán nem hibázok nagyot a gondolatmenetemmel.