A nagy parkolóban remek hangulat fogadott, a tó vizének simogatása pedig már visszatérő emlék, mint ahogy az első napi talpvágás is, de nem hiába sátorozunk mindig a mentősök közelében. Már a parton összefutottunk sok visszatérő ismerőssel, ami némi garanciát jelentett, hogy „idén sem lesz rosszabb, mint amire számítunk".

Az idén Tiszavirágra keresztelt nagyszínpad akkorává nőtte ki magát (és annyi átkelőt, lépcsőt építettek a Tasmán ördög felé), hogy ezúttal is kerültem vagy csak tisztes távolságból hallgattam az ottani produkciókat (na jó, a PUF mindig az első sorba rendel, de ez ellen nincs mit tenni).

Nem is kívánkoztam oda, amíg zenei csemegék csalogattak egyre magasabbra. A Borfaluban a Kaláka adott lelki töltődést, a koncertjük végén így emlékeztek meg az aznap elhunyt Kányádi Sándorra, amit már közszemlére is tettünk honlapunkon. Kötelességből még belehallgattam a Bagossyba és aki ugyanezt tette, az nem csalódott, a gyergyói együttes vérprofin nyomja le koncertjeit, főleg, ha ilyen közönségre akad.

De nem várhattam meg a végét,

ugyanis még magasabbra irányult a figyelmem, az erdei helyszínen az Aranyakkord volt műsorra tűzve. Vastag Gábor és Kiss Tibi projektje már pár hónapja a várólistámon volt. „Otthon lenni valahol, otthon lenni a bajban, kihívás a béke ekkora zajban" – A tűzhöz közel színpadnál tényleg otthon voltunk, csak a nagy nevek és az emberek kíváncsisága idén is tömegnyomort eredményeztek, aztán a fellépésük végén a már mindig kellemes örömzenélésnek lehettünk részesei. Amint a fotón is látszik, nem vagyok egyedül, aki nagyon megszerette azt a helyszínt.

Amikor hajnalban az utolsó akkordok is elcsendesültek a Panoráma kempingben, még kiültünk a Borfalu bércére, hogy tényleg gyönyörködjünk egyet a panorámában. Egy szurkolói („mindent bele") tojásrántotta után irány a tó, hogy találjunk egy megfelelő stéget, ahol kipihenhetjük magunkat. Nem sikerült, viszont a lányok beengedtek egyre, azzal a kikötéssel, hogy kártyázni kell velük. Legalább volt ott egy csónak is, így abban a stég alatt a napszúrás veszélye nélkül aludhattunk egy kellemeset.

Késő délután indultunk vissza, azzal az elhatározással, hogy meccset nézünk, de hála Istennek már a bejáratnál magával ragadott a hangulat, így a négy nap során szerencsére egyetlen kétórát sem vesztegettünk kilencvenperces időhúzásokra és színészkedésre. Folytattuk inkább a végetnemérő lépcsőzést a Borfalu környékén, néha kiültünk a nagyszínpaddal szembeni domboldal tetejére, többek közt azért, hogy megörökítsük nektek ezt a jelenetet is az Anna and the Barbies koncertből, tudván azt, hogy még frissek a ti élményeitek is ezzel kapcsolatban.

Pénteken esőre ébredtünk. De nem valami jöttmentre, hanem olyanra, ami estig el sem akar állni. Kitartott délutánig, de a hideg maradt, így a leheletem láttán egész nap tusványosi fílingem volt... Bele is vetettük magunkat a kulináris élményekbe, de az egész nap sem lett volna elegendő mindet megkóstolni, mert az ígéretekhez híven még tovább bővült a felhozatal. Amikor már tele voltunk, megmásztuk még egyszer a magasságokat, hogy a Kerekes Band segítsen a felszívódásban. Nem is okoztak csalódást, egyből a Csángó Boogieval kezdtek! One more drink Lacikám?

Hiába volt csütörtökön a nyári napforduló,

én bárhogy forgattam a műsorfüzetet, nekem a szombat tűnt a leghosszabbnak. És nekem lett igazam! Már koradélután a víziszínpad előtt találtuk magunkat, hogy eleget tegyünk sátorszomszédaink meghívásának és nem is bántuk meg. A lányok olyan örök igazságot énekeltek meg, miszerint „ha férfiszív nem lenne, a szoknya sem libbenne". Nem ma kezdték ők sem, hisz évek óta visszatérő vendég a Rokokó Rosé a Borfaluba, mint kiderült, Szabó Zoltán borász róluk nevezte el egyik termékét.

A délután még laza volt, de aztán nagy rohanásba kezdtünk, mert Kutyavacsi, Prosectura, Gypo volt a menü. Liviuszék leszálltak a kisebbik nagyszínpadról, ami szerintem mindenkinek jót tett. Hogy őt idézzem, „tíz évnyi szolgálat után végre nem kell diszkót játsszunk", és ennek eredményeképpen sokkal töményebb és tartalmasabb volt a produkció.

A Prosectura szinte felüdülés volt a két csűrdöngölő között, ugyanis így a Gypo Circusé volt a végszó (Soerii Polekkel egyetemben). Hó nem hullott, csak a szél fújt, de Lénáról megkaptuk a mesét, mielőtt elzötyögtek volna a szerb határ felé. Mi is zötyögtünk volna lefelé a Tesco Discóba, de a borászoktól még illett elköszönni, akikkel pedig Fezenen találkozunk, máris dízsébobóztunk egyet. Lent a táncban volt egy kis hőbörgés, hogy mi ez a szar zene, de azok inkább napijegyesek voltak, mi örültünk, hogy kulturált módon elbúcsúzhatunk mindenkitől, aki számít.

Összességében

a beharangozottakból szinte semmivel nem fogtunk mellé. Talán a zenész-cirógatásba szólt bele barátunk malamutja, ugyanis több ezer simogatást zsebelt be a négy nap alatt. Viszont a szervezők hiába harangoztak be a programfüzetben egy Menedék nevű helyet a sportpályán, sátorázásom után hiába kerestem, nem találtam...

Örüljünk, hogy csak ennyi róható föl nekik! És annak is, hogy minden eddiginél több közszereplő tűnt föl a fesztiválon, olyan színészek, zenészek, akiknek nem volt fellépésük, válogatott sportolók, edzők, sportvezetők is próbáltak elvegyülni, mert kimondottan csak szórakozni jöttek. Mint ahogy azok az udvarhelyiek is, akikkel összefutottunk lépten-nyomon. Legyen így jövőben is!