Habár fénykorában, a hatvanas-hetvenes években a mai minifocipályán volt az udvarhelyi korcsolyapálya és főként Csíkszeredai és más városok műjégpályáin játszott, a 74 éves Tarcsi András egykori jégkorongozóval a mostani, városi korcsolyapályán találkozunk. Kimondottan azért, hogy Bandi bácsi korcsolyát húzzon és hokibotot vegyen a kezébe.

Nincsen egyedül, hiszen fia, ifj. Tarcsi András és unokája, Danika is elkísérték – velük is, akárcsak több száz székelyudvarhelyivel, Bandi bácsi szerettette meg a sportágat. Fia évekig oszlopos tagja volt a kilencvenes évek elején még működő Küküllő csapatának, mai napig rendszeresen játszik az amatőrök és egykori jégkorongozók számára kiírt EFAJ-Ligában, s a néhány héttel ezelőtti barátságos mérkőzéseken is játszott, illetve bíró is volt.

Néhány megállás, kapura lövés, korongvezetés – nemcsak a fiú és az unoka, hanem az „öreg" is magabiztosan kezeli a korongot. Habár kapus nem áll a kapu előtt, az elemi erővel meglőtt korong méterekre vágódik ki a hálóból a jégre.

Az iskolapadból a csapatba került

Tarcsi András a háromszéki Komandón született, ötödik osztályos volt, amikor Csíkszeredába költözött a családja – ott kezdett el jégkorongozni az ötvenes évek elején. Édesapja agronómus volt, majd a csíkszeredai szállítási vállalatnál dolgozott. Az ifjú Tarcsi András mindössze nyolcadik osztályos volt, amikor a család az édesapát követve Székelyudvarhelyre költözött. Abban a három-négy csíkszeredai évben viszont úgy megtanult hokizni, hogy Udvarhelyen egyből a felnőtt csapat tagja lett alig 14 évesen.

Az itteni csapat akkor másodosztályban játszott – a Küküllő 1934-ben jött létre, olyan alapítói voltak, mint Soó Gáspár, Csifó László, Navrea László, Kaptza Ignác, Daróczi Károly, Vári Mihály, később pedig a Kobori-testvérek, Lántzky Sándor, György Mihály, Török István, Török Ernő, Kovács Károly, Bartha Balázs, Péter András, Orbán András, Dézsy László voltak az együttes fontosabb játékosai. 1956-ban közülük még többen játszottak, amikor Tarcsi idekerült, aki egyből kitűnt a játékával, az együttes 1959-60-ban bejutott a legfelsőbb, nyolccsapatos bajnokságba.

Tarcsit 20 éves korában elvitte a Bukaresti Steaua, összesen hat évet élt a fővárosban, később játszott a Dinamónál is.

– A válogatott csatársorában a csíki Texe Istvánnal és Basa Istvánnal voltam együtt, s ők a Dinamónál játszottak. 1964-ben a Steauából átmentem a Dinamóba, mert a válogatott akkori edzője, Mihai Flamaropol azt mondta, hogy ezt a válogatott érdekében meg kell tennem – meséli a jégen, korcsolyán állva Tarcsi András. Utána egy évre haza kellett jönnöm, idehaza játszottam Udvarhelyen, akkor volt a városnak a legjobb csapata. Nálunk játszott a csíki Czáka Lajos (Pici) is, akkor negyedikek lettünk az első osztályban, s azóta is ez minden idők legjobb székelyudvarhelyi hokieredménye.

A nagyválogatottban hatvan alkalommal szerepelt Tarcsi, az 1962-68-as periódusát tartja a legjobbnak. Klubcsapataiban mindig a 8-as számú mezt viselte, a válogatottban pedig a 18-ast.

– Igazán soha nem szerettem Bukarestet, mindenképpen haza akartam jönni, de a Dinamónál akkoriban nem úgy működött, hogy csak felmondok s hazajövök. Bukarestben jártam a testnevelési egyetemre, de átmentem a kolozsvári egyetemre, így az egyetemcserével a Dinamo köteles volt elengedni. Akkor egy évet Kolozsváron játszottam, 1968-ban jöttem haza.

A sebesi jégszakadás és a pojánai verekedés

Tarcsi András ettől az évtől lett a Székelyudvarhelyi Küküllő vezetőedzője és játékosa, ezt az első években a szintén sokszoros válogatott Török Ernővel közösen dolgoztak, több mint húsz évig játszott a jégen és irányította a csapatot. Az 1970-es években hat csapatból állt a legfelsőbb osztály.

1974-ben volt az elhíresült brassópojánai verekedés, amikor az udvarhelyi és a bukaresti csapat tagjai összeverekedtek a jégen. Tarcsi András erre így emlékszik:

– A válogatottban együtt játszottam Ion Ionescuval, aki kicsit soviniszta volt és mindig volt ellentét kettőnk között. Én az udvarhelyiek edzője, ő a Bukaresti Știința edzője volt, s az volt a tét, hogy a két csapat közül ki esik ki az A-osztályból. A szabadtéri meccsen annyira elfajult egy csapatverekedés, hogy még a közönség is belekeveredett. Végül amikor tisztázódott a helyzet, az lett a vége, hogy az osztály létszámát felemelték nyolcra és mindkét csapat bent maradt. A szövetség úgy oldotta meg ezt, hogy két értékcsoportot hozott létre, az A osztály A-csoportjába került a Steaua, a Dinamo, Csík és Gyergyó, a B-csoportba pedig Kolozsvár, Galac, a Bukaresti AS (a volt Știința) és mi. A B-csoporthoz később csatlakozott a két ifjúsági válogatott, a 18, illetve 20 éves korosztály.

Az udvarhelyi jégkorongnak az volt a baja, hogy soha nem volt műjégpálya, az itteni sportolóknak pedig nem adatott meg az a lehetőség, hogy sokat edzenek. Ahogy az edzés alapja a labdarúgásban vagy a kézilabdában a futás, úgy a jégkorongnak a korcsolyázás, s ez mindig döntően befolyásolta a meccsek végkimenetelét, ahogy Tarcsi vallja: ha nem is tudsz úgy bánni az ütővel és a koronggal, akkor lekorcsolyázod. A meccseket az udvarhelyi együttes Csíkban, Bukarestben, Gyergyóban, Galacon, Suceaván vagy Brassópojánán játszotta – a hatvanas években azonban még a mostani minifocipályán is játszottak bajnokikat, ám ez a jég nem volt megfelelő.

– Volt olyan, hogy elmentünk Szászsebesre, mert az mondták, hogy jó a jég, de amikor ráment Kaptza Náci a 120 kilójával, ahányat lépett, annyiszor szakadt be alatta. Szinte megvert a közönség, mert azt mondták, hogy akarattal törte be a jeget. Az ilyen esetek miatt nem lehetett szabadtéren bajnokikat rendezni, csak műjégpályán engedtek játszani.

 Az említett Ionescu a szakszövetség titkára lett s ott is kimutatta a foga fehérjét – a csapatoknak kötelezően edzőjük kellett legyen a padon, de edzői végzettsége csak Tarcsinak volt, így nem engedték játszani a felnőtt csapatban. Csak akkor tudott ismét jégre lépni, amikor csapattársának, Dézsy Lászlónak is meglett a végzettsége.

Közben Tarcsi az udvarhelyi sportiskola csapatával játékosként 1984-ben megnyerte a másodosztályt, a Suceaván győzedelmeskedő csapatban már az akkor 16 éves fia, Bandika is benne volt. Udvarhelynek így két elsőligás csapata lett volna, de műjégpályája nem volt a városnak, így maradt a felnőtt csapat, a suceava-i együttes vette át a helyüket.

Gyeplabda a rendszerváltás után

A felnőtt csapat története a rendszerváltás után ért véget. Az együttes azokban az években csak egy szombathelyi tornán vett részt, a román bajnokságban már nem szerepelt – a csapat a nehézségek ellenére háromszor hódította el az ottani trófeát, a legutolsó, 1993. évi döntőben 7-3-ra verték a Pozsonyi Slovan együttesét, a kupa azóta is Tarcsiék vitrinében van.

Ezt követően, 1994-től Tarcsi András gyeplabda-edző lett az udvarhelyi Sportiskolánál, ezt a munkát egészen nyugdíjazásáig végezte, a keze alól többgenerációnyi sportoló került ki ebben a sportágban is. Apropó gyeplabda: a hatvanas évek elején az akkori futballpályán (ami a mai sportcsarnok helyén volt) nyaranta rendszeresen űzték ezt a sportágat is az akkori jégkorongozók. 1959 és 1962 között több idényt az országos gyeplabda bajnokságban játszottak, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Rădăuț, Jászvásár, Kolozsvár voltak az ellenfelek. Általában Csík vagy Gyergyó nyert, az udvarhelyiek egy alkalommal ezüstérmesek lettek.

Arra a kérdésre, hogy ki akarta-e próbálni magát külföldön is és mennyire van megelégedve a jégkorongozói karrierjével a következőket válaszolta:

– Kaptam több ajánlatot, amikor voltam a torinói Universiádén, akkor Franciaországba is hívtak. De amikor jöttem haza, s a vonatból megláttam az udvarhelyi templom tornyát, akkor ez volt a lényeg. Hazahúzott a szívem. Volt egy hivatalos ajánlatom Jugoszláviából, 1977-ben, Szabadka akkori polgármestere hívott oda játékos-edzőnek.

Ő eljött Bukarestbe, a szakszövetségtől hivatalos engedélyt kaptam, holott abban az időben ez nagyon nehéz volt. Hároméves szerződést ajánlottak volna, de amikor megkaptam az engedélyt, mégsem mentem el. Az zavart, hogy ha elmegyek három évre, akkor mi lesz a sportiskolával. Ha akkor lett volna mellettem segédedző, akkor lehet, hogy elmentem volna. De sajnáltam volna itt hagyni a csapatot.