Nemcsak játékosként, hanem edzőként és játékvezetőként is ismert volt, illetve a mai napig nyugdíjasként ő látja el a Székelyudvarhelyi Roseal SK elnöki teendőit. Nehézkesebben mozog, mint pár hónapja, nyáron volt egy közlekedési balesete – kerékpározott, amikor elgázolta egy autó a II. Rákóczi Ferenc utcában.

Mihály Imre 1974 és 1988 között állandó, majdhogynem kihagyhatatlan tagja volt a Székelyudvarhelyi Haladás focicsapatának – nagy idők tanúja ő is, hiszen majd tíz évig a csapatkapitányi teendőket is ő látta el.

A sétatéri stadion vizes gyepén, hidegben beszélgetünk – harminc-negyven évvel ezelőtt ugyanilyen időben talán éppen kupameccset vagy hétközi bajnokit játszott a csapattal ugyanitt. Nem készült futballistának, de a középiskolai évei ezt eldöntötték.

1955-ben Csíkfalván (románul Vărgata) születtem, tehát egy Nyárádremete melletti faluból származom. Ott csak falusi szinten, más gyerekekkel fociztam, de edzésre nem jártunk – kezdte a beszélgetést Mihály Imre.

Székelyudvarhelyre a mezőgazdasági iskolába jöttem tizenegyedikes koromban, 1972-ben – akkoriban a szakiskoláknak volt országos bajnoksága, s mi bejutottunk annak a nyolcas döntőjébe, amit Nagyszebenben játszottunk és harmadikok lettünk. Péter József volt a tornatanárunk, de abban az iskolai csapatban játszott a székelykeresztúri Fodor János is, aki később a Marosvásárhelyi ASA, majd a Steaua játékosa lett a nyolcvanas években.

Akkoriban UMTE-nek, illetve Textilnek hívták az udvarhelyi csapatot – hogyan kezdett edzésre járni?

A Sportiskola csapatában játszottam, mert Péter József átkerült oda, s a jól focizó fiúkat magával vitte – én 1974 nyarán kerültem a nagycsapatba, amikor az kiesett a B-osztályból. Akkor hozták be azt a szabályt, hogy két ifjúsági játékosnak kell lennie a csapatban, az egyiknek játszania is kell a harmadosztályban – jómagam, illetve Barabás Géza voltunk ezek. A felkészülést még Textil néven kezdte meg a csapat, de ősszel átvette az akkori Néptanács, és átkeresztelték Haladásra, románul Progresulra. (Az akkori csapatképen Mihály az álló sorban jobbról a harmadik.)  

Már abban az időben is középpályás volt, vagy csak később alakult ki a posztja?

Ezt a posztot beállós középpályásnak is hívták a hetvenes években, tulajdonképpen a védők előtti középpályás, aki a játékszervezésben is főszerepet játszik. Maximum húsz-huszonöt méterre lehetett megközelíteni a kaput, onnan már lőni kellett, ha olyan volt a helyzet.

Ennek a játékosnak nálunk szögletet nem kellett rúgnia, taccsot sem dobnia – az a szélső középpályások vagy a védők dolga volt. Zárni kellett az ellenfél előtt, hogy ne tudjanak lőni, utána meg támadást építeni. Én mindig ezt játszottam, de előfordult az is, hogy a csapattársam sérülése miatt jobbhátvéd voltam.

A hetvenes években a nemzetközi, illetve romániai mezőnyből ki volt a kedvence, a példaképe?

Konkrét példaképem nem volt ezen a poszton, de azért Platinit vagy Cruijff-ot megemlíteném, illetve a Juventusból Rossit. Általában minden országból választottam egy csapatot magamnak, Angliából a Liverpool volt a kedvencem – rég vágyom arra, hogy eljuthassak egy ottani meccsre. Egy kedves úriember jóvoltából viszont megyek a Milan–Juventus meccsre jövő héten.

Annak idején ebben a vizes fűben nagyon sok magasabban rangsorolt csapattal játszottak kupa-, illetve barátságos meccseket – melyek voltak a legemlékezetesebbek?

A Brassói Steagul Roșuval játszottunk évente két-három meccset is a hetvenes években, illetve a Marosvásárhelyi ASA-val – akkor még ott játszott Bölöni és Hajnal is. De az Aradi UTA is többször volt itt barátságosra. 1985-ben a román válogatott ellen is játszhattunk ebben a stadionban, majd egy év múlva a Dinamo (ők 3-0-ra vertek meg) és a BEK-győztes Steaua is volt itt barátságos meccsen – nekik én is lőttem egy gólt, még az első félidőben, erről a fénykép is megvan.

Sok tizenegyest belőtt ezen kívül is, illetve a szabadrúgásokat is általában ön végezte el. Mindig jobb lábbal lőtt?

Alapvetően kétlábas voltam, passzolni ballal is tudtam, de a szabadrúgásokat, tizenegyeseket mindig jobbal rúgtam, kapura is jobbal lőttem. Sok emlékezetes gólt rúgtam, de olyan létfontosságúak nem voltak – akkoriban jól ment a csapatnak, idehaza általában nem egy góllal győztünk, hanem többel.

Volt egy meccs Segesváron, amikor a lelátón tűz lett, nem lehetett tudni, hogy ki gyújtotta meg. Nyertünk 2–1-re, ott én lőttem a második gólt, azt viszont nagyon eltaláltam. Megszereztem egy labdát, meglőttem – nem mondom, hogy úgy akartam, de nagyon felakadt a felsőbe.

Tizennégy évet játszott a Haladás csapatában, 1988-ban vonult vissza, a sérülések pedig szerencséjére elkerülték.

Még ifjúsági koromban volt egy térdszalag-szakadásom, ez Nagydiszódon történt, 1975-ben. Akkor elmentem katonának, telefonos voltam, közben megerősödött a térdem – voltam Parajdon is a sósfürdőn, szerencsére helyrejött, nem műtötték meg és utána nem volt gondom vele. Másokhoz képest tényleg elkerültek a sérülések, még most is jól bírom magamat.

Volt egy repedés a lábfejemben, amit nem vettek észre, de fájt, meccs előtt Csongvay doktor beadott egy Novocaint, ami tartott egy óráig, úgyhogy a második félidőben már fájt, s az Achilles-ínam is. Amikor idekerült Fazakas József edző, elvittek Vásárhelyre az ASA csapatorvosához, Halmágyihoz – ő vette észre, hogy a repedés a lábamban már beforrt, de akkor már nem volt gond vele.

Csapatkapitányként vonult vissza, évekig viselte a szalagot – kitől vette át és mikor?

Előttem Jakab Jóska volt a csapatkapitány a Haladásban, én majdnem tíz évig voltam, a nyolcvanas évek eleje óta. A hetvenes évek közepén és végén még nagyjából az a csapat játszott, amelyik a B-osztályban is, tehát a László-testvérek, Széll Károly, Bálint Ferenc, Posea, Béres Gyula, Lukács Venci, Galambfalvi Árpi, Zamfirescu Liviu és mások.

Én ott még nem lehettem csapatkapitány, mert nagyon fiatal voltam közöttük, ráadásul mi falusi gyerekek voltunk, idekerültünk a szakiskolába, barátaink sem nagyon voltak.

Megélt mindent a csapattal, a mélypontot is, hiszen 1983-ban kiesett a Haladás a C-osztályból is, persze vissza is jutott. Ugyanakkor mindig a B-osztályba jutásért harcolt az együttes.

Azt az évet kivéve, amikor a megyeiben játszottunk, mindig az utolsó öt-hat fordulóban dőlt el az, hogy nem mi jutunk fel a másodosztályba, addig végig versenyben voltunk. A nyolcvanas években háromszor nyert az ICIM Brassó, háromszor Sepsiszentgyörgy, egyszer Hétfalu.

Pedig a Szentgyörgyi IMASÁ-t is többször megvertük, volt egy emlékezetes 2-0 ezen a pályán, Dénes János (Nagy Peták) fejelte innen, a tizenhatosból, én adtam be neki jobbról – ő aztán Szentgyörgyre került.

Önt hívták-e máshová a tizenöt év alatt?

Szentgyörgyre nem, hanem Medgyesre és Dicsőszentmártonba, illetve az ASA utánpótlásába, de komolyabban soha nem merült fel, hogy elmenjek Udvarhelyről. Amikor abbahagytam a játékot, 1988-ban játékvezető lettem – még előtte egy évvel vizsgát akartam tenni, de az pont vasárnapra, egy meccsnapra esett.

Felmentem az akkori néptanácshoz, közöltem, hogy vasárnap nem tudnék jönni, mert van ez a vizsga. Azt mondta nekem az egyik nagytekintélyű elvtárs akkor románul, hogy né, fiam, két lehetőséged van: vagy a Duna-csatornához mész dolgozni, vagy vasárnap a meccsre játszani!

A játékoskarrier abbahagyása után ifjúsági edző lett, több évig trénerként dolgozott. Nagyon sok tanítványa volt, kikből lett futballista?

1988 nyarán hagytam abba a labdarúgást, utána rám bíztak egy ifjúsági csapatot. Pontosabban kiadták a feladatot, annakidején Antal István, a későbbi RMDSZ-képviselő volt a Matricagyárban a sporttanács elnöke. Akkoriban mindent kiadtak, meg kellett csinálni – például gyermekeket kellett toborozni labdaszedőnek vagy olyan meccsekre, amikor külföldi csapat jött Udvarhelyre, ezek a gyerekek vitték a virágot a pályára.

A tanítványaim közül az 1978-ban születettek nagyon jók voltak, közülük is kiemelkedett Demény Norbert (a Hargita, a Haladás játékosa volt, de alsóbb osztályokban megfordult Magyarországon és Olaszországban is, jelenleg az SzFC játékos-edzője – szerk. megj.), de később a 79-es, 80-as, 81-es korosztály is nagyon jó volt. Tanítványom volt a későbbi birkózó László Szabolcs is, aki ma a helyi rendőrséget vezeti, de a kézilabdázó Ilyés Ferenc is – mondhatni, hogy ő vitte a legtöbbre, csak nem futballista lett, hanem kézilabdázó!

Mivel telnek a napjai?

Nyugdíjas vagyok, de én vagyok a Roseal Sport Klub elnöke, bejárok a klub székhelyére, a stadionhoz, elkísérem a csapatot a megyei bajnokságban. Német és angol focit nézek a tévében, mást nem, mert a magyar és a román futball nem is érdekel, annyira gyenge a színvonal.