A kilencedik Zsebszótárt rendezték a Zsebcaféban szerdán, ahol Balogh Réka Adrienne-nek, az uh.ro munkatársának Majláth Erika szociálpedagógus segített megkeresni a válaszokat a gyerek helyes jutalmazására és büntetésére vonatkozó kérdésekre. „Nincs rossz gyermek, csak egészséges" – kezdte a mindig érvényes mondattal a beszélgetést Balogh Réka, és meghívottja is azt hangsúlyozta, úgy gondolja, minden szülőnek a saját gyermeke a legszebb és a legokosabb.

Szerinte a jutalmazás és büntetés is szerves része a nevelésnek, de mindkettőt jól és mértékkel kell használnunk. Nem mindegy, milyen korban milyen cselekedetért kap büntetést a gyerek – a szociálpedagógus elmondta, ha mondjuk „pelusba fut a dolog", és az óvónő ezért fenékbe paskolja a kicsit, ő nem fogja érteni, hogy azt miért is kapta.

Ezután még sok érdekes példa hangzott el, a homokozólapáttal való csapkodástól kezdve a pufi kikönyörgéséig. Majláth Erika szerint sokkal jobban lehet érzékeltetni, hogy rosszat tett, ha határozottan kivesszük a lapátot a kezéből és rászólunk, hiszen a szülő hanghordozásából is érzi a gyerek, hogy rosszat tett. Szerinte hagynunk kell neki, hogy az általunk lefektetett szabályok, határok között maga oldja meg a problémáit, vívja meg a konfliktusait, nem kell mindent megoldanunk helyette.

Ha már veri oda magát az 50 banis pufulecért, hiszen felfedez, határozottan fektessük le a szabályokat, akár az üzletben más szülő előtt: ne azért vegyük meg neki, mert félünk attól, hogy a környezetünkben lévők mit gondolnak.

Kuss, amíg az én házamban laksz!

Nagyon fontos, hogy a „miért nem kapok" és a „miért nem szabad" kérdéseire magyarázatot adjunk, hiszen így tanulja meg, hogy mihez kell tartania magát. Persze könnyebb azt mondani neki, hogy „csak" vagy azt, hogy „amíg az én házamban laksz", de ennek a tekintélyelvű nevelésnek megvannak az árnyoldalai.

Aki érzékeltetni akarja, hogy ő a főnök, általában azt mondja, kuss, esetleg gyakrabban megveri a gyereket, aki ilyenkor nem érti, az miért történik. Ezzel mindössze azt fogja megtanulni, hogy így lehet megoldani a problémákat. A szociálpedagógus elmondta, a legszeretetteljesebb családban is elszakad a cérna, és elcsattan egy-egy pofon – szerinte akkor van baj, amikor ez rendszeressé válik.

Találkozott már olyan kisfiúval, aki azt mondta neki, hogy akkor is ő kap, ha a macska veri le a vázát, mert nem hiszik el neki, hogy nem ő volt. Ezért van, hogy a tekintélyelvű nevelés bizalmatlanságot szül, és azt eredményezi, hogy a gyerek kerülni, esetleg hazudni fog, benne is megszakad a szülők irányába táplált bizalom.

Fenyegetni csak okosan és szépen

Réka arra volt kíváncsi, hogy fenyegetőzhet-e a szülő bizonyos helyzetekben, mondhat-e olyanokat, „hogyha nem jössz, itt hagylak!" vagy „ha rossz vagy, nem szeretlek!". Majláth Erika rögtön különválasztotta a kettőt, hiszen az egyik a gyerek cselekedetére, a másik a személyére van kiélezve. Az első használata néha szükséges, mint később megtudtuk az egyik jelenlévő szülőnél az vált be, hogy azt mondta gyermekének, ha nem mosol fogat, nem játszhatsz a kedvenc játékoddal. Persze elmondásuk szerint gyerekenként változik, hogy melyikükre éppen mi lesz valós hatással. Ezt ki kell kísérletezni.

Amikor a kisgyerek személyére irányul a fenyegetés, az másként hat a kicsire: ha azt mondjuk, hogy rossz vagy és nem szeretlek, könnyen előfordulhat, hogy azt érzi, ő nem szeretetre méltó, és nagyobb eséllyel fog valóban rosszul viselkedni.

A fenyegetésnél inkább a dackorszakban van probléma, ez kétéves kor környékén szokott megkezdődni. A gyerkőcök ilyenkor észreveszik, hogy ők különálló személyiségek, főként az autonómia kifejlődéséről szól a korszak. Ebben a periódusban jobb eredményre vezethet egy ölelés vagy az, ha elmagyarázzuk, mit csinált rosszul, mint a fenyegetőzés, hiszen az újabb ellenkezést fog szülni.

A szülő sokszor saját mulasztását is azzal próbálja kompenzálni, hogy a gyermeket bünteti. Balogh Réka Adrienne egy nagyon találó példát hozott fel. Egyszer éppen ablakot pucolt, és míg kiment vizet tölteni, a pár hónapos kisfia felmászott a nyitott ablakba. Visszaérkezve rögtön elkapta, magához ölelte gyermekét, és elmondta, olyan is van, aki ebben a helyzetben elnáspángolná.

A szociálpedagógus szerint mindkét reakció helyénvaló, az öleléssel érzi, hogy féltik és szeretik, ugyanakkor, ha netán elszakad a cérna, és a kicsi kap egyet, nagyon fontos, hogy magyarázat is társuljon hozzá. Ha csak a büntetéssel hagyjuk, nem fogja érteni, hogy miért történt. A büntetéseknél szerinte az is fontos, hogy tudja, mit miért kap, és hogy ezt rögtön a cselekedete után kapja meg. Azzal, hogy azt mondjuk, hogy „ne félj, mert mikor hazajön apád, megkapod a magadét", csak szorongást keltünk benne.

Inkább egy társas, mint az iPad

A büntik után a jutalmazások alkották a beszélgetés fő vonalát. A meghívott szerint ezzel is ugyanolyan mértékletesen és következetesen kell bánni, mint a büntetésekkel, hiszen ha nem dicséretekkel kezdünk, és mindenféle jutalomajándékkal halmozzuk el a gyereket, egy idő után csak a kézzelfogható dolgok motiválják, hogy jókat cselekedjen, sőt, egy idő után ezek is elveszítik az értéküket. Sok szülő abba a hibába esik, hogy ajándékokkal próbálja pótolni a kisgyerekkel eltöltött időt, pedig annak az is sokkal többet jelentene, ha társasoznának egyet.

Az is nagyon fontos szerinte, hogy a természetes dolgokért, például egy fogmosásért vagy hogy megette az ételt, ne dicsérgessük, hiszen még a végén azt hiszi, szívességet tesz ezekkel. Az előadás végén a pedagógusok büntetései is szóba kerültek, szerinte itt is a legfontosabb, hogy szabályokat állítsunk fel, és legyünk következetesek ezekhez. Ha a gyerek rosszat tesz, figyelmeztessük, ha ez még egyszer megtörténik, akkor kimarad a játékból, de ne alázzuk meg a társai előtt, hiszen annak akár komoly lelki következményei is lehetnek.

Elmesélte, egyszer egy gyerek jött hozzá a nagymamájával. A lurkó szétdobálta a ruháit, a nagyi összeszedte utána. Kiderült, hogy azért történt ez mindig így velük, mert a gyereknek nem fektették le azt a szabályt, hogy nem szabad szétdobálni a ruhákat. Látta, hogy a nagyi összeszedi őket, és azt gondolta, ez természetes.

Az előadás végén összegzésként a beszélgető felek elmondták, hogy meg kell keresnünk az arany középutat a végtelen engedékenység és szigor között, ugyanakkor létfontosságú, hogy szabályokat, határokat fektessünk le, és jó példát mutassunk a gyereknek. „Mi rakjuk le a kerítést, de azon belül engedjük szabadon játszani" – fogalmazott találóan Majláth Erika.