Ványolós Endre építész Kolozsváron él és dolgozik. Közterületek, közterek tervezésével és felújításával foglalkozik. A legjobban gyalogosan, és a majdnem megérkezés pillanatában, a kapuban érzi magát.

Egy-egy városban több láthatatlan kapu is van, tudjuk meg tőle. Ahogy fejlődik, terjeszkedik a város, úgy létesülnek újabb és újabb küszöbök, mögöttük újabb és újabb kapuk a bejáratainál.

Ezek a kapuk már legtöbbször nincsenek meg, vagy nehezen észrevehetőek. De ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, ahogy átmegyünk rajtuk az egyik világból a másikba.

Az első kapuk még egészen a központi részeken vannak, ahogyan Székelyudvarhelyen a Kőkereszt tér is. Ványolós Endrével a könyvtár előtt találkozunk, a virágárusok bokájánál.

A délutáni hőségben leginkább egy padlástér megbolydult darázsfészkéhez hasonlít a város. Az aszfaltgépek dörömbölését csak az autók zúgása tompítja, és még gyalog sincs egy talpalatnyi hely, ahol öt percig nyugodtan megállhat és eltöprenghet az ember. Azon, hogy mi is itt a szép. Merthogy van szépség bőven, ha nem is csillog, mint egy pláza belseje.

Ványolós Endre egyenesen a doktori fokozatának megszerzését bízta erre a kis térre, a kutatásának egyik lehetséges helyszíne. Az udvarhelyi csillagvizsgáló pedig a diplomaterve témája, oda álmodott közösségi központot. Mindkét helyszínre elsétálunk.

Itt mit nézünk?

Nézni nézünk, csak nem látunk – utal nevetve az forgalmas térre. A doktori kutatásom egyik témája az erdélyi városok történelmi belvárosának a szélein levő kis teresedések tanulmányozása. Ezek a teresedések, csomópontok akár névtelenek is lehetnek, de a város fejlődésének egy következő lépését jelentették. És egyik ilyen kapcsolódási pont, töréspont a Kőkereszt tér, másik ilyen pont a város déli bejáratánál a Rákóczi út és a Kossuth utca találkozása. Ahol úgy érzed, hogy egy kapun jössz be, ahogy megérkezel a városba.

A kapu egy határ a világok, külső és belső tér között, és ha ezt a városra vonatkoztatjuk, ez a hely-kapu ott van, ahol az egyik városrészből a másikba lépsz.

Ez egy olyan hely, ahol a történelem idő és térbeli rétegei mutatkoznak meg. Ez a finom rétegződés rajzolódik ki a Kőkereszt térről a Szent Miklós plébániatemplom fele nyíló városképben. Ez több szempontból is izgalmas.

Látod, szó szerint is, a különböző időrétegeket, letűnt korok épületeit, ahogy egymást követik, és ahogyan helyenként megmutatkoznak a tűzfalak. A tűzfal is egy töréspont. Adott épület határfelülete, átalában a telekhatáron, amin nincs, vagy kevés a nyílás. A tűzfalak szabdalta városkép a lehetőségeiben korlátozott hely egyenletlen, néha meg-meglóduló, aztán hirtelen leálló fejlődés lenyomata. A tehetősebbek telkein magasabb, újabb, nagyobb épületet húztak fel, így fejlődött ez a város.

Itt, a Kőkereszt téren érzed azt, hogy ezután következik a főtér. A megérkezés előtti pillanat számomra mindig fantasztikus: már nagyon közel vagy a célhoz, tele energiával, erővel, hogy igenis folytatni kell ezt az utat.

És ha megfordulnánk, mit látunk?

Az időbeli rétegek szemből nézve is megmutatkoznak, több történelmi időszakból látunk épületeket. A századfordulóról, a századelőről, a Select vendéglő épületét, a század közepéről ezt a tömbházat, ami a második világháború utáni újjáépítésnek az egyik példája.

Ott a bíróság – bár ott két épületet egyesítettek elég szakszerűtlenül: az egyiknek az ablakai alacsonyabban vannak, alacsonyabban volt az ereszmagasság is, így azt megemelték. Ezek az egységesítések, egyneműsítések általában értékvesztéssel járnak, egy-egy kis színfolt tűnik el minden ilyen alkalommal.

A szövetkezeti épület is, ami a hetvenes években épült – megint egy olyan pont, ahol nem csak megérkezel, hanem el is indulhatsz a Szentimre utca felé. A Mokka éttermének alacsonyabb, magasföldszintes épülete jelzi, hogy ott igazából eltérő karakterű, már vidékiesebb jellegű városrészbe lépünk.

A felsejlő időrétegekről, az önmagát megmutató helyről, Szakács István Péter, egykori magyar tanárom egyik korai novellája jut eszembe, amelyben a misszionárius hajnaltájt bejárja az üres várost, ugyanis akkor tudja leginkább megfigyelni a várost, annak a fizikai valóságát. A séták közben folyamatosan előbukkannak ilyen kapuk, amelyeken áthaladva fedezi fel a városnak újabb és újabb rétegeit, titkait. És hát ezek a terek ilyen kapuszerű helyek. Ezért is szeretem őket nagyon.

És jó lenne, ha a Kőkereszt tér most nem egy nagy parkolóként funkcionálna, hanem akár virágárusok helye, és egy kis gyalogosbarát teresedés lenne, ami nem lehetetlen közlekedéstechnikai szempontból sem. És akkor tényleg a valós értékén tudna megmutatkozni ez a hely.

Milyen stíluselemeket figyelhetünk meg itt, a Kőkereszt téren?

Én általában ódzkodom a stíluselemektől, mert ezek elvisznek minket ahhoz a ponthoz, amikor stílusokról beszélünk, román, gótikus, eklektikus stb., egy kicsit elfordulunk az építészettudomány irányába, ami az összetettebb, a tudományosan nem teljesen magyarázható alapvető hely- és térélménytől, ami részben független a stílusoktól, koroktól.

Az, hogy te hol érzed magad jól, hol érzed feszélyezettebben, hol érzed úgy, hogy van egy határ, hol érzed úgy, hogy egy bensőséges köztéren vagy, hol érzed magányosnak magad, nem magyarázható csak adott stílus és kor tudományos keretei között.

Annyi biztos, hogy a Kőkereszt téren „zajlik" a város: zúgnak a kocsik, burrog az aszfaltozó, jönnek-mennek az emberek. Néha túl nagy is ez a zaj, lehetne bensőségesebb, ahova le lehessen ülni, gondolkodni, nézelődni, figyelni a várost.

Azt hiszem az autós forgalom a legnagyobb kárt okozta és okozza az európai városok közterein. Túl sok a gépkocsi, a városi kultúrához pedig az is hozzátartozik, hogy a történelmi belvárost elsősorban, a létrjötte pillanatától gyalogosan használjuk, ugyanis így élhetjük-élvezhetjük a várost a maga, idő és térbeli, kulturális teljességében.

Ez jelen pillanatban nem így van, nagyon nehéz, és hosszú folyamat, hogy ez megváltozzon. De már vannak erre utaló jelek, úgyhogy 10-20 év múlva talán jobb lesz a helyzet.

Azért én szeretném, ha elmondanád, milyen stílusjegyeket láthatunk. Úgy érzem, nem árt, ha egy kicsit tudományosabb szempontból is megismerjük az értékeinket.

A történelmi, régi épületeknél általában a 19.századra jellemző eklektikus stílus van leginkább jelen, de helyenként szecessziós jegyek is felfedezhetőek. A szecessszió a gazdag városi polgárság stílusa volt. Erdélyben nem igazán volt szecesszió, néhány nagyobb várostól és néhány nagyobb középülettől eltekintve. Marosvásárhely, Temesvár, Nagyvárad, és még egy pár nagyobb város kivételével az erdélyi köztereken kevés, a szecesszió jegyében épült házat látni.

Székelyföld városaiban a századelőn, a századfordulón is sokkal kisebb gazdasági potenciál volt: a nagy beruházások nem magánerőből, hanem állami finanszírozással történtek. Udvarhelyen a városképet meghatározó, jelenleg is látható fontosabb középületek akkor épültek: a gimnázium, a református kollégium újabb része stb. Ezek is hordoznak szecessziós jegyeket, de nem annyira egyértelműen, kevésbé látványosan, mint a vásárhelyi Kultúrpalota, vagy a nagyváradi Fekete Sas szálló.

Itt, a Select vendéglő épületén az ablakoknál érhetők tetten az apró szecessziós díszítések.

A mellette levő tömbház a világháború utáni modernizmus egyik példája: átmenetet képez a két világháború közötti időszakra jellemző modernizmus, és az 50-es 60-as években átalakult formában megjelenő változata, a funkcionalista, nemzetközi modernizmus között.

Egyébként modern stílusban szintén nem nagyon építkezett az erdélyi magyarság, mert abban az időszakban, Trianon után sem lelkileg, sem anyagilag nem volt jó passzban. A befele fordulás volt jellemző az erdélyi magyar társadalomra.

Néhány kivételtől eltekintve, bezárkózottabb-konzervatívabb lett, kevésbé nyitott az újszerű irányzatokra, mint amilyen a modernizmus volt akkor, és igazából az anyagi forrásai is szűkösek voltak újabb építkezésekhez, erejéból a meglévő megőrzésére futotta csupán. Másrészt a modernizmus volt az egyik kedvelt stílusa az új román adminisztrációnak. Bukarestből jöttek az építészek, akik jórészt a modernista vagy neoromán stílusban terveztek.

Van-e valami szeretnivaló a modernizmusban?

Abszolút. Számomra a modernizmus, legalábbis a kezdeti szakaszában, a történelem terhétől, a világégés emlékétől szabadulni vágyó, szociálisan felelős építészetet jelenti. Ezen szándék a tágas belső és külső terekben, a kertben, a zöldben megbújó, mégis napsütötte épületekben öltött testet.

Nálunk szerintem elutasítják ezt az irányzatot.

Igen, mert nálunk nem is volt igazán modernizmus, így kevésbé is ismerik a maga valóságában a modernizmust, inkább csak hírből, a közbeszédből, amelyben a szocializmus tömbházainak lebutított modernizmusával azonosítják.

A modernizmus első szakasza a két világháború közötti időszak: az első világégésre mintegy válaszként építészek, művészek és tudósok, közéleti egyéniségek találkoznak, társulnak, hogy megoldást találjanak a nagy rombolás utáni lakhatási gondokra, hogy az iparosodott városban legyenek-lehessenek kikapcsolódási lehetőséget nyújtó közösségi terek.

Ők úgy gondolták, hogy a történelmi neostílusok, az ipari forradalom átalakította történelmi város jelentik a régit, a túlzsúfoltat, a koszost, ami igaz is volt a korabeli Londonra, Párizsra, vagy Brüsszelre és más európai nagyvárosokra. A modern stílus a választ az áldatlan városi életkörülményekre a több-nagyobb zöldfelületben, a rugalmasabban kezelhető, szabadon álló épületekben, a nagyobb ablakokban, a kevésbé merev szerkezetben, a tágasabb felületekben stb. látta.

Ezt a pozitív megítélést rombolja le az 50-60-as években az internacionalista-funkcionalista, eljellegtelenedett, a gépiesített modernizmus, amely sorozatban kezdi gyártani az akkora már nem annyira tágas épületeket, egyre csökkenő zöldfelületekkel, nagyobb beépítési sűrűségben.

Ezt nevezzük szocreálnak?

Nem, a szocreál a negyvenes évek végétől egy-másfél évtizedet tartott, és igazából a történelmi stílusok sorába illeszkedik, nem pedig azok ellentéte, mint a modernizmus.

A szocreál azzal próbálkozik a második világháború után (de előtte is pl. a fiatal szovjet államban), hogy visszatérjen a történelmi stílusokhoz, de már az önkényuralmi rendszerek, előbb a fasizmus, majd a kommunizmus szolgálatába állva. Egyrészt monumentális, és részben azt is jelentette, hogy kapcsolódik a történelmi stílusokhoz, köztük a reneszánszhoz, neoreneszánszhoz, eklektikához, s ezáltal mindezeknek az eredőjéhez, az ókori klasszikus építészethez. Vannak egyetemesen felismerhető építészeti elemek: oszlopfők, regiszterek a homlokzaton, az ablakok bizonyos ritmus szerint következnek, van egy eresz, van lábazat stb.

Ez a modern építészetben nincs.

Ilyen szempontból tévedés, hogy összemossuk a szocreált a tömbház lakótelepeink építészetével. Ez utóbbi a modernista építészetnek valamilyen önmagából kivetkőzött, lebutított, torz változatának példája. Amikor már sorozatban épülnek, és személytelenekké válnak az épületek. Pont az ellentéte valósul meg általuk annak, amit a modernizmus vallott.

Mit mondhatunk el ezen az oldalon a szövetkezet épületéről?

A hatvanas-hetvenes években Romániában is egészen jó minőségű építészetet produkáltak. A terveket, az épületeket sokszor valamilyen sajátos helyi jelleg, lokalitás jellemezte. Legalábbis egyes építészeknél tetten érhető ez a szándék. Az a sipka ott, azzal a fa burkolattal, talán erre utalhat.

Akár még a nagyon jellegtelenek tartott Bethlen negyedi tömbházaknál is felfedezhető a helyre való utalás szándéka, amely mintegy egyedivé teszi a romániai lakótelepi tájban: a téglaburkolatú részek, posztmodern épületelemek. Igaz, a posztmodern Romániában általában nagyon perverz, torz formában jelentkezett, mint például a Casa Poporului, a parlament épülete.

A Kisköved utcai teresedés, hogy ha jó állapotban lenne, az anyagok szempontjából is, felfedezhető lenne egyfajta „skandináv" jelleg, amelyet a tégla, és a tömbházak tetején levő kis süvegek a nagy körablakok stb. nyújtanak. Hasonlót ebből az időszakból nem nagyon találni Romániában.

Számomra kérdés most is, hogyan sikerült átvinni a megyei és országos hivatalok ellenőrző bizottságaiban ezt a standardtól eltérő tervet.

A szocreált nem szabad szidni

Érdekes, Székelyföldhöz is kapcsolódó jelenség, hogy a szocreál nagyon kedves és relatív termékeny időszaka volt a helyi építészetnek, jó minőségű változást hozott a második világháború utáni időszakban.

Például szocreál stílusban épült a Művelődési Ház. Közösségi erőből, kalákával készült, bár bukaresti típusterv alapján, mégis sikerült néhol egyedivé tenni.

A szocreál az az időszak, amikor van egy Magyar Autonóm Tartomány, és ebben az időszakban a helyi közösségtől nem teljesen idegen az a politikai berendezkedés sem. A szociális-politikai egyenlőség, a személyi és közösségi szabadság elve mindig is fontos volt a székely társadalomban.

Mit szólsz ezeknek az épületeknek az átalakításához?

Csak meg kell nézni a földszintet, a bejáratot, a fehér műanyag nyílászárókkal, és összehasonlítani az emelet eredeti, barna színű szecessziós ablakaival. Nagyon egyszerűen tetten érhető a lebutítás. Ezek az új nyílászárók sok esetben nem tartják be az eredeti osztatot, a mintázatot, sokkal szegényebbek lettek. Az ilyen csere olyan, mint amikor az embernek kiszúrják a szemét, vagy kiütik a fogát és utána helyére műszemet-műfogat tesznek. Ezek az épületek, és általuk a város is, többszörösen sérülnek.

És a funkcionális modernizmus épületeinek az átalakításához? Ahogy a szállodát vagy ezt a szövetkezeti épületet igyekeznek átalakítani, a vasfüggöny mögötti múltra emlékeztető jegyeiket görcsösen eltüntetni?

Egy-egy épületnél nagyon finom részletek vannak. A részletek minősége és mennyisége jelzi egy-egy épület és építészeti hozzáállás minőségét. Hogyha minél egyszerűbben és olcsóbban próbáljuk megoldani a felújítást, akkor általában az értékvesztés elkerülhetetlen. Valahogy hiányzik belőlünk ebben a nagyon felgyorsult világban, hogy ténylegesen megfigyeljük a nagyon finom részleteket: a kereteket, a nyílászárók részeinek, a vaspántoknak a számát stb.

Nem szánunk elég időt és energiát rá, és ezért képtelenek vagyunk arra, hogy alaposan és mélységeiben megfigyeljük, megértsük, megőrizzük a körülöttünk levő világot. Azt hisszük, hogy nincs időnk az ilyesmire. Ez az építészeti környezet gyors fogyasztását, elértéktelenedését is eredményezi.

Jó lenne, ha gyalog mennénk a csillagvizsgálóhoz, és séta közben még beszélgethetnénk...

Nem szeretem az autókat, a szakmámból kifolyólag sem. Mintegy tíz éve radikálisan gyalogos lettem.

Aldo Van Eyck holland építész gondolataira sokszor utaltam doktori kutatásomban: a táj maga az ember, az ember a háza, minden ház egy kis város és minden város egy nagy ház. Ez a kölcsönös bennfoglalás számomra fontos építészeti gondolat.

A várost egy nagy házzal azonosítottam. Vannak ugye utcák, amelyek a folyósók, az átjárók, vannak a szobák, a lakótelepek, az ipari/kereskedelmi stb. zónák, a közterek pedig a nappali szerepét töltik be, ahol egymással találkozunk, élvezzük egymás társaságát. Egy házban pedig nagyon fontos, hogy milyen a nappali, ott töltjük a legtöbb időt.

Terveztél már közteret Udvarhelyen?

Nem, olyat, ami megvalósult volna, nem. Várday Zsoltékkal közösen készült a Zenegödör pályaterve, ez az új városi köztér a mozi előtt jöhetett volna létre.

Mi akadályozta meg, hogy az megvalósuljon? Pozitív volt a közvélekedés róla.

Minden köztérfelújítás összetett érdekek mentén történik. Az önkormányzatok választások előtt általában ódzkodnak az olyan népszerűtlen döntések meghozatalától, mint a parkolóhelyek megszüntetése, vagy egyes útszakaszok lezárása.

Pedig közép és hosszú távon bizonyosan pozitív változást jelentenek. Most például, hogy lezárták nagy sokára a kolozsvári főtér Szent Mihály templom előtti részét, sokkal több ember használja, „belakja" a közteret. Ezek a gyalogosbarát közterek pedig nevelő hatásúak, egyént és közösséget alakítanak. Sajnos, Udvarhelyen ez nem nagyon történt még meg.

Nem kell elsietni, először lehetne ilyen kis közterek-teresedések átalakításával, rehabilitációjával kezdeni.

Milyen időközönként szoktál hazajönni?

Általában családi vagy munkával kapcsolatos események miatt jövök haza, most ez utóbbi. Ritkán, de foglalkozom épületekkel is.

Kolozsváron a főteret terveztük, illetve a belváros felújítására készítettünk egy tanulmányt, amelyet aztán a történelmi városmag, benne a Karolina tér, megújítására használtak.

Mi volt benne a kihívás?

Különböző érdekek feszültek egymásnak. Funar 2004-es leváltása után egy évvel hirdették meg a pályázatot a központ és a Deák Ferenc utca (ma Eroilor) felújítására, amelyet az irodánk nyert meg.

2009-ig készültek a tervek, aztán elkezdődtek a munkálatok először a Deák Ferenc utcában, itt az autós forgalom korlátozása volt kihívás, a főtéren pedig a 19. század közepére kialakult vásártér hangulatának a megidézése, kortárs megjelenítése, ami a későbbi merev parkosítás, egyes zöld felületek megszüntetését is jelentette. Ez érzékenyen érintett sok lakót, mert megszokták a főtér ezen látványát.

Nehezen értették meg, hogy a főtér nem park. Annak is megvan a maga helye, de kevésbé a középkori köztereken.

Ez megint egy Kelet-Európai sajátosság: itt soha nem volt ipari forradalom, és így környezetszennyezés sem nagyon, de mi úgy döntöttünk a 19-20. század fordulóján, hogy igenis kell zöld a városban az embereknek. Az ipari forradalom utáni szennyezés, ami Nyugat-Európa nagyvárosait jellemezte, itt nem következett be, de mi ezzel mit sem törődve, utánoztuk a nyugatot, és a köztereket jobb híján befásítottuk.

Ez azért is következhetett be, mert akkoriban az állam megvonta a településektől az illetékbeszedési/adószedési jogot, és így adott közterek megszűntek vásártérként működni. Valamit kellett kezdeni az üresen maradt felületekkel, így nyugati mintára fákat ültettek, parkosítottak. Ami száz évig így volt, azt elég nehéz megszüntetni.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek ott egyáltalán fák, hanem azt, hogy lett egy többé-kevésbé egybefüggő, gyalogosoknak szánt, különböző eseményekre alkalmas szabad tér.

Itt jöttünk ki egy kapun

– elhaladunk a volt mozi épülete előtt, és a nyolcvanas években épült rendőrblokk irányába sétálunk.

Nagyon érdekes itt a Hanga üzlet épülete. Olyan, mint egy szemfedő. Megnyílt egy udvar, ami nem lenne nyitott normális esetben. Egy városi tornácot hoztak létre. Nagyon érdekes városi kontextusban ilyet létesíteni. Ott folytatódott valamikor az egykori város, a hetvenes-nyolcvanas években bontották le a régi épületeket, hogy megépülhessenek ezek a tömbházak. A tégla borítás megjelenése a nyolcvanas évek posztmodern hatásának a jele.

A posztmodern az ókori klasszikus építészet egyes elemeit, néha a kontextusból kiragadva, kicsit akár giccsesen használja. Az emberek számára felismerhető formákat, az otthonosság érzését adó épületeket hoz létre, mintegy válaszreakcióként a moderntől való idegenkedésre.

Főként Nyugat-Európában és Észak-Amerikában terjedt el a hatvanas évek végétől, a hetvenes évektől kezdődően, nálunk túlzás, hogy érdemben jelen volt, de valami átcsordogált belőle a kommunizmus szűrőjén.

Ezek az oromzatok, oromfalak is az ókori építészet sajátos elemei, de igazából kontextusukból kiragadva.

És ez itt megint egy kapu, ott pedig egy inflexiós, átfordulási pont a kanyarban, ahol a Rákóczi utca alsó szakaszára ráfordulunk. Jó, hogy ez a kis köztér megszületett, bár ennél lényegesebb forgalmi átszervezésre lenne szükség, hogy a téren pihenők ne a kipufogó gázokat szívják be a friss levegő helyett. A gépkocsi forgalmat csökkenteni kellene, és ez nem lehetetlen.

Ahol az ég a földdel találkozik

Főleg azért, mert ez egy nagyon sajátságos pontja a városnak: a völgyet határoló magaslat a legközelebb van a Küküllőhöz. Ez egy varázspont. És ezzel élni kellene.

Mert innen, ha lenézünk a folyópart irányába, ugye ha nem lenne ez a benzinkút, illetve a készruhagyár magasabb épülete, akkor rálátnánk a Küküllőre. A víz elengedhetetlen eleme a városnak, bármilyen városnak, településnek.

Elfelejtettem mondani a Kőkereszt téren, hogy miért kár, hogy ráépült a főiskola a Varga-patakra. Mert ugye a patak ott mutatja meg magát a központhoz legközelebbi és legnyilvánosabb helyen. A víz jelenléte nagyon fontos az embernek. Hogy lássad, halljad a csobogását, érezd a jelenlétét.

A főiskola mögötti területen létrehoztak egy kisebb teret, ahol lehetne a Varga-patakkal találkozni, de annyira büdös, hogy csak a dohányosok bírják ki...

Az egy másik dolog, és a közösséget jellemzi, hogy így bánik a vízzel, ami az egyik legnagyobb kincse.

Hatalmas a potenciál ebben a térben, itt a Rákóczi úton. De itt van a három benzinkút. A benzinkutak általában értékesebb, újrahasznosítható felületek, amelyek, amikor megvan az igény és erőforrás, akkor nagyon könnyen átalakíthatók, például köztérré.

Megérdemelne ez a városbejárat egy átgondolt, komplex tervet. Jó, hogy megtörtént ez az első lépés a kis teresedéssel, de ez csak olyan, mint az alapozás nélkül felkent rúzs.

Ez a Petrom fölötti domb a kolozsvári Fellegvárt idézte meg bennem, az is egy ilyen stratégiai hely: egy magaslati pont, amely a legközelebb van a Szamoshoz. Ezek sok szempontból hasonlóan értékes helyek.

Alkony a hegyen

A diplomamunkám témája egy közösségi központ létesítése volt, akár lakássokkal is, amelybe bevontam a csillagvizsgáló épületének rehabilitálását is, szintén közösségi funkcióval. A terv a különböző társadalmi csoportokat, generációkat szándékozta egy helyre hozni.

Azt már lehetett tudni, hogy itt építkezések lesznek, az lett volna a cél, hogy ez a közösségi ház legyen az építkezések kiinduló pontja. Ami összeköti a központtal ezeket az új városrészeket. az volt a megnevezése a tervnek, hogy Observatorii de amurg, vagyis a naplemente megfigyelői.

Az „observatorii" szóban benne van a csillagvizsgálóra utalás és a megfigyelés. Innen nagyon szép látvány a naplemente a Budvárral, a várossal. Egy nagyon szép sétaútvonal része lehetne.

Szerintem a kápolna, és az itt zajló ünnepségek is hozzájárulnak, hogy valamiért az udvarhelyiek nem érzik magukénak a helyet.

A hatóságok, az építészek segítségével tehetnének azért, hogy ez az idegenkedés, viszolygás oldódjon, mert a kápolna mindkét közösséghez köthető, magyarul és románul egyaránt feliratozva van. Nyilván, sokan kellemetlen érzéseket, gondolatokat társítanak hozzá, de attól az épület és a hely szép lehet, lehetne működőképes, a közösség felé valóban nyitott.

Nem teljesen, és nem kizárólagosan csak a román hatalommal társítandó ez a hely. Részben mi teremtettük ezt a helyzetet azzal, hogy kivonulunk erről a térről, átadjuk másnak, hogy más élje-lakja be ezeket a helyeket. Senki nem űzött el minket innen. Csak mi úgy érezzük, hogy nem tudunk olyan helyeken lenni, amelyek összeköthetőek számunkra kevésbé kellemes történésekkel.

És ez első lépés az irányba, hogy idegennek érezzük magunkat a saját földünkön. Ide kell jönni, akár akkor, amikor jön az ortodox pópa és a hadsereg. Ez ellen senkinek semmi ellenvetése nem lehetne, ha meg igen, akkor az őket minősítené.

Mihez kezdtél a temető résszel?

Parkosítottam a tervben. Európában sok helyen a temetők zöldövezeti helyként is működnek. Nagyon sok esetben gazdag növényállománnyal rendelkeznek, amelyek árnyékot nyújtanak. Gyalogosbarát helyek.

Ez a park is működhetne így, attól függetlenül, hogy itt sír- és műemlékek vannak. Egy rövidítő lehetne a Cserehát és a körforgalomnál levő városbejárat között, csak ehhez meg kellene erősíteni a bejáratot ahhoz, hogy érdemes legyen arra rövidíteni.

Mert most csak azok veszik észre, akik látják a tényleges potenciált benne. A szakmabeliek.

Fű, fa, ház

Bemerészkedünk a csillagvizsgáló épületébe, ahol a kortárs „népművészet" alkotásai fogadnak: grafitik a falon és szemétinstallációk a földön. Mindez megspékelve némi zöldövezettel, amit a természet biztosított. Óvatosan lépkedünk. Endre szerint biztonságos még a beton födém, akár művészeti akciókkal is fel lehetne hívni a figyelmet az épületre.

Mindenképp festői, ahogy a felhők megjelennek a kupola vázelemei közt, amint mennyezetet nézzük. Felballagunk a lépcsőn, és az épület teraszára érve megrettenünk. Endre sehol. Nem rettegünk soká, hacsak nem attól, hogy a párkányról lebucskázunk. Ott áll Endre és nézi a várost, és az azt körbeölelő tájat mindenestől. A hanyatló nap csodás meleg fénnyel ölel át mindent.

Mi kell ennél több?  - szólal meg az építész, és nem tudunk rá válaszolni.

Balra nézve végigtekinthetünk a Küküllő mente falvain. Apró házak között virítanak a templomtornyok – tájékozódási, vonatkoztatási pontok Ványolós Endre szerint. Innen tudjuk, hogy Erdélyben, ezen belül is Székelyföldön vagyunk. Másik oldalunkon a terjeszkedő város.

Ni, hogy beépült a szemközti domboldal, a Széldomb és környéke.

Ez egy nagyon rossz jelenség, mondja az építész. Kontroll nélkül terjeszkedünk, azt figyeltük meg, hogy az utóbbi két évtizedben annyi területet foglalunk el, éltünk fel, amennyit azelőtt 50 év alatt.

Innen nagyon jól látszik a rendezetlen településkép: mindenki azt épít, úgy és oda, ahova éri. Ez a szétesett-széteső közösségnek a térbeli, építészeti lenyomata.

Már az erdő alatt is vannak elszórtan házak, hamarosan bekebelezünk egy erdőt!

Az a baj, hogy szerteszét építkezünk, nem szabadna külterületen építkezni. De ha belterületen építkezünk is, meg kell vizsgálni, hogy milyen hatása lesz az építménynek, épületnek a természeti tájra, a város sziluettjére, a zöldövezetekre, környező tájra. Annyira nem vagyunk szegények, hogy ne tudjunk gondolkodni, mielőtt cselekednénk.

Te voltál itt gyerekként csillagokat figyelni?

Igen, és utána is. Általános iskolás, és középiskolás koromban is elmentem a csillagászati körre. A csillagvizsgáló egy pezsgő hely lehetne. A gyerekkorunknak egy olyan mitikus helye volt, ahol találkoztunk az éggel. Kár és vétek lenne kihagyni ezt a lehetőséget.

Hallottam, hogy van valami terv a felújítására. Ez nagyon jó, bár úgy hallottam, hogy nincs minden szakember elragadtatva tőle.

Azt hiszem, erre a tervre a városi műszaki-építészeti bizottságnak, és a tágabb közvéleménynek is nagyobb rálátása kellene, hogy legyen. Mégicsak egy közösségi tér. Ez egy építészeti ritkaság. A hasonló méretű városokban nem találni csillagvizsgálót. Ezzel megint fenntartásaim vannak, hogy ez miért így történik.

Mikor épült a csillagvizsgáló?

Ha nem tévedek, a nyolcvanas években épülhetett, és a közelmúltban elhunyt Péter Attila tanár úrnak volt a szívügye.

A tervedben hogy nézett ki a csillagvizsgáló?

Felújítás után egy fogadóközpont működött volna benne különböző közösségi- és gyerekfoglalkozásokkal, akár csillagászati tematikával.

Mellé egy olyan téglaépületet terveztem, amely többé-kevésbé ennek a domboldalnak a formáját veszi fel, a korábban említett séta útvonalra épül úgy, hogy a bejárata a kompozíció töréspontjánál lehessen. Benne egy közfürdő résszel, illetve különböző közösségi terekkel. Az alsóbb szinteken szociális lakásokat terveztem különböző korosztályoknak: fiataloknak, akik örökbe fogadnak gyerekeket, időseknek, akik vigyáznak a gyerekekre – mindenképpen lett volna egy ilyen, elismerem idealisztikus szociális rendeltetése is, az épületnek.

Ana Blandiana verse ihletett meg, ami alapján egyébként a Benjamin Button különös élete című film is készült, amikor az öregektől indultam el.

Az Observatorii de amurg cím rájuk is vonatkozik, hisz az idősebbekre jellemző, hogy már nem vesznek részt aktívan az életben, de megfigyelőként szeretnek jelen lenni. A lakásuk ablakából, kukucskálók mélyéről, tisztes távolságból figyelik az életet, mert még mindenképpen szeretnék látni, hogyan zajlik az élet. Ez egy olyan pont, ahol megfigyelheted a várost, de már nem vagy benne.

A meteorológiai állomás is benne volt a tervben. Az is gyermekkorunk izgalmas helyszíne, ahol ezeket a műszereket, kis szélkakasokat érdekes volt megfigyelni, ahogy követik a természet, az idő változását-alakulását. Nekem az űrszondákat, űrállomásokat juttatták eszembe azok a kis fehér ketrecek. És ez is egy olyan hely, ahol kapcsolatba kerülhet az ég a földdel.

Hogyha hazaköltöznél és szabadkezet kapnál, hol és milyen házat építenél magadnak?

Jelen pillanatban, azt hiszem, nem szeretnék családi házban lakni. A közösségi együttélést preferálom továbbra is.

Tágasabbá tenném, átalakítanám a tömbházakat. A Kisköved utcai nyolcemeletes tömbházak lakásai, a városra nyíló kilátás nagyon rokonszenvesek nekem. Szeretem ezt a kinn is, benn is helyzetet. Szeretek részt venni a közösségi életben, de van, hogy csak megfigyelőként.