Ha egy személyest megengednek az elejére – életem első koncertje 13 éves koromban volt, a Hobo Blues Band 1990. március 5-i székelyudvarhelyi fellépése. A másolt kazetták még mindig a polcomon vannak, s e sorok írása közben a búcsúkoncertre kiadott 14 számos válogatás CD-t hallgatom.

Szombat este csurig volt az Aréna – mint a világsztároknál. S köztük sok székelyudvarhelyi, szerintem olyanok is, akik a 21 évvel ezelőtti, meg az 1995-ös, esetleg a 2007-es itteni koncerteken is ott voltak. Azok, akik kaptak jegyet a szombatira, mert az érdeklődés akkora volt, hogy két héttel ezelőtt az összes jegy elkelt, emiatt péntekre is beiktattak egy „megelőző ráadást". A legeslegutolsón fél nyolc után nem sokkal oltották el a fényeket, s Földes László Hobo, nyomában Tátrai Tibor gitárossal, Solti János dobossal, Póka Egon basszusgitárossal, illetve Madarász Gábor gitárossal (két éve vele dolgozik) vonult be a színpadra.

S egyből belecsaptak a Rohadt rock and roll-ba, majd a gyerekkorunkat felidéző Mindenki sztár jött – s innentől egyik darab a másik után. Utaztunk időben, zenében, szövegben, képben, gyerek- és kamaszkorunkban, ismét ott találtuk magunkat első szerelmeink és tinédzserkori barátaink mellett, amikor egymásnak üvöltöttük a Kopaszkutyát, a Mata Harit, a Szabadíts felt, a Gazembert, vagy érzelgősebben a Hajtók dalát, a Mesél az erdőt, a Viharban születtemet. Vagy azt, hogy Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk milyen fenn... Mert akkoriban tényleg nem tudtuk, csak ártatlan fejjel ittuk az olcsó bort a parkban ennek a kétméteres torzonborz embernek a dalai mellé, s mégis úgy éreztük, hogy mindent, de mindent tudunk...

A kor ne fogjon rajtunk, s jószerencse, ne hagyj el! - ez a lényeg, mert a kor nem fog a jó öreg Deák Bill Gyulán sem, akinek bevonulásakor robbant az Aréna, s jöttek azok a fergeteges duettek: az Országút Blues, az Enyém, tiéd, miénk, vagy Bill különszámai, a Kőbánya blues, a 3.20-as blues, a Tetovált lány vagy az Édes otthon. A Hobo Blues Band a legklasszikusabbá érett dalaival búcsúzott el közönségétől – nem maradhatott el a ráadásban a Hey Joe duettje sem, s egy fergeteges Bye Bye Johnny zárta a majd' háromórás megakoncertet. Közben meg volt József Attila-, Baksa Soós János- és Cseh Tamás-megidézés, szülinapi torta a 66. évét betöltött Hobónak (és utána zenében a Torta, ugye...), közönségben sétálás és együtt éneklés A hetedikre. Vagy a Vadászat, a leghatásosabb lemez dalai, a Fattyú, a Fut a nyúl a mezőn...

Nem protéziscsattogtatás ez és nem is nosztalgia, ne így fogjuk fel, hanem inkább úgy, hogy egy korszak véget ért: 33 év után a magyar blues- és rockzene egyik legnagyobb hatású alkotóműhelye letette a lantot. Hobo jelenlegi zenekarával természetesen továbbra is fellép majd, hiszen 66 évesen is tele van tervekkel és mondanivalóval, csak az a fogalom szűnik meg, hogy "Hábébé". Közhely, de le kell írnom: ezen a muzsikán, ezen az életérzésen generációk nőttek fel, hiszen Hobónak és zenekarának munkássága olyan egybegyűjtő olvasztótégely, amiben ott van a blues, a magyar történelem, a Rolling Stones, a Doors, Jimi Hendrix, a hatvanas évek, József Attila és egy kicsit benne vagyunk mindannyian, akik az elmúlt 33 évben itt éltünk és még itt élünk Kelet-Európának e mocskos és mégis tiszta, számtalanszor elárult és mégis becsületes szegletében.

Rólunk szól még akkor is, ha a mai Facebook-nemzedék erről már nem vesz tudomást, és ne is vegyen, mert más, sok szempontból jobb korban élhet: nekik hadd ne jelentsen semmit az, hogy "Viharban születtem, jó időre várok, hosszú útra mentem, de itt közel járok..." Nem az ők dolguk. Ez az enyém, a tiéd, a miénk, akiknek a (de)generációját átmenetinek, rendszerváltozás utáninak szokás nevezni – maradunk mi tovább ezekkel a dalokkal (is) az úton, mert úton lenni a boldogság, megérkezni a halál. Mert vannak még, akik nem képesek kinőni ezekből az érzésekből, a HBB-dalok kocsmaszagú, komor, de mégis vicces, ironikus világából – nekik, értük volt és szólt ez a búcsúkoncert, ami méltó befejezése volt egy korszakalkotó, -váltó és -kritizáló zenekar karrierjének.