Kígyózó sorokba, türelmes eladókba és sziget-staffba botolva, néhány ismerőssel karöltve kezdtük meg Európa egyik legnagyobb fesztiválja adta lehetőségeinek kipróbálását. Nem bántuk meg.

A bejutáskor tapasztalt tömeg egyre csak nőtt és a hangokból ítélve rájöttünk: itt bizony elkel az angoltudás, ha ismerkedni vagy egyáltalán kérdezni szeretnénk bárkitől bármit (az információ és a kiszolgálás természetesen magyar volt). Hollandok, franciák, belgák, németek, angolok és még ki tudja, hogy honnan érkező party-arcok táskás tömegén átverekedve megkerestük a kiszemelt sátorhelyünket.

Mint később kiderült, nem választottunk rosszul: minden reggel megannyi fáradt arc aludta igazi álmát a lakhelyünk előtti árnyékban – sátorhúzáskor valószínűleg nem számoltak a reggeli nap erejével.

A sok idegen nyelv után a nagyszínpad előtti tér igazi magyar tengerré vált: kezdődhetett a mínusz egyedik nap koncertje. Geszti Péter új csapata, a Gringo Sztár legismertebb szerzeményével nyitott, majd a Jazz+Az és a Rapülők slágerei is elhangzottak.

Zorán is jelen volt a neves eseményen - digitálisan. Belépője azonban nem sikerült a legfényesebbre: késett a hang vagy a kép, de az elején semmiképp sem passzolt. Aztán, ha kissé döcögősen is, de beindult a rappelős, jazzes, gringós buli.

A herceg és a kifutó

Fergeteges koncertnek ígérkezett Prince nulladik napi fellépése – saját kifutót rendelt a hétszeres Grammy-díjas bálvány. A szervezők szerint messze nem mozgatott meg akkora tömeget, mint kellett volna. A látvány egyébként – a hangzással együtt – mindent elsöprőre sikerült.

A Sziget Fesztivál első napján nem tartózkodtunk az Óbudai-szigeten: Magyarország - Izland labdarúgó mérkőzésre voltunk hivatalosak, így éltünk a lehetőséggel. Egy kis pihenő, aztán jöhetett a csütörtöki éjszakázás és nem csak.

Kipihenten, egy igazit tusolva (a reggeli mosakodás minimum fél órát vett igénybe a fesztiválon) próbáltunk a léggitárunk húrjai közé csapni. A csütörtöki menü egy kis Good Charlotte, majd a nagy óriás, Judas Priest és a Helloween volt.

A német metálbanda hozta a kötelezőt, míg a nagy durranásra várva kissé csalódottan állapítottuk meg, hogy bizony Rob Halford felett is eljárt az idő. A koncerten leszegett fejjel nyomta végig a slágereket, hiányzott a kapcsolat a nézőtérrel – ettől függetlenül élmény volt látni, hallani, érezni.

Pénteki fuckingolás

Fáradtan, de nem megtörve vágtunk neki az éjszakának. Tudtuk, nem lesz ebből hajnalig tartó hepaj, de azért reménykedtünk. Napsütésben ámultunk a Skunk Anansie fergetegesre sikerült előadásán, majd a kihagyhatatlan Prodigyre sietve kaptunk némi frissítőt magunkhoz.

A brit hármasban senki sem csalódott: ami az övék, az övék. Viszont ha Maxim Reality nem ejthette volna ki azt a bizonyos legegyszerűbb angol káromkodási formát, akkor valószínűleg egyetlen hang sem hagyta volna el a száját. Fucking hungarian, fucking people – ordított a Nagyszínpadon.

Prodidzsáj után egy darabig szakítottunk a legnagyobb zenei színpaddal. Persze nem a káromkodós este miatt – az még tetszett is. Lazulós-sörözősre sikerült a szombati napunk, de itt sem maradtak el a koncertek.

A Világzenei színpadot vettük célba, ahol a Csík Zenekar és a Goran Bregovic Wedding And Funeral Band fellépéseit sasoltuk. A már rongyosra és elcsépeltre hallgatott, játszott Most múlik pontosan elképesztően hangzik élő egyenes adásban – főleg a Quimbys Kiss Tibi segítségével. Olyannyira, hogy még a francia szigeti ismerőseink is szájtátva bólogattak a zenére. Goran Bregovic pedig egyszerűen fantasztikus. Amikor a zene a zsigerekig hatolva késztet táncra – valahogy így lehetne leírni a színpad előtti érzést.

Pont az i-re

Vasárnap kifulladva vártuk a véget. Nem a mienket, hanem a Sziget záró momentumát. Közben belefért a Gogol Bordello elképesztően pörgős, cigányos, punkos zenéje, majd a Rock Metal Nagyszínpadon fellépő Tankcsapda adott méltó véget a szigetelésnek. A legújabb daloktól a nagy slágerekig minden és a küzdőtéren mindenki megszólalt. Fénnyel, füsttel, na meg lábdobbal búcsúztunk a Sziget Fesztivál idei kiadásától.

Egy olyan fesztiváltól, ami nem (csak) a színházról, táncról, játékról, az ízekről szól, hanem sokkal inkább a Sziget-feelingről, ahogy a kintiek fogalmaztak. Örömmámorban úszó arcok, kedvesség, buli és őrültség, na meg persze mindez megfejelve egy kis multikulturális sokszínűséggel.

Óriási kivetítők, 11 színpad, megszámlálhatatlan esemény és program, 390 ezer ember a világ minden tájáról, még Ausztráliából is. Hatalmas bulik és kimondhatatlan érzés – így lehetne egy mondatban jellemezni az idei Sziget Fesztivált. Persze ezt ennyiben nem lehet. Legalább egyszer mindenkinek át kell élnie azt a sokszínűséget, azt a mindent átjáró érzést, amit csak a Sziget adhat.

Ami kimaradt, az nem véletlenül, hiszen ahogy a szigetes közmondás tartja: ami a Szigeten történt, az ott is marad.

Remélem nem ez volt az utolsó szigetelés.

Fotók: Sziget.hu, quart.hu