Hunor egy óceánjáró hajó fényképésze. A cég, amelynek dolgozik, a világ egyik legnagyobb hajózási vállalata. A Carnival Cruise Lines flottájához 27 hajó és még hat leányvállalat tartozik. A körútjaik a Karib-tengeren, a Nagy-Antillák és a Bahamák közelében zajlanak, illetve a keleti parton, és vannak hosszabb hajótúráik Ausztráliába, Hawaiira és Alaszkába is.

A Fantasy-nak, Hunorral a fedélzetén 4 és 5 napos útjai voltak, egy vagy két kikötővel, Cozumel és Progresso, vagy Cozumel és Costa Maia, a Yucatan-félsziget északi és keleti oldalán. Cozumel egy sziget, rengeteg hajó célpontja, sokan járnak búvárkodni az ottani korallzátonyhoz. Ezekről az utazásokról, a nem mindennapi foglalkozásáról, illetve a hajós élet napos- és árnyoldaláról kérdeztük a homoródalmási fiút.

Honnan jött az ötlet, hogy egy hajón dolgozz, a világ másik felén?

Még az egyetemi éveim alatt kezdett érdekelni a dolog, egy ismerősöm szintén hajón dolgozott, nekem pedig nagyon izgalmasnak tűnt, de mégsem szerettem volna vendéglátásban dolgozni, és az angolom sem volt akkor még elég jó.

Miután végeztem az egyetemmel, egy fél évet töltöttem Angliában önkéntesként. Az egy nagyon jó kezdő lökés volt, szerintem anélkül még mindig itthon munkanélküli segélyen lennék. Megtanultam a nyelvet, önbizalmat adott, jót tett mindenféle szempontból.

Nagy mázlim volt, amikor hazajöttem tavaly januárban, akkor találtam ezt a hirdetést. Gyakran keresnek személyzetet hajóra, de fényképészre ritkán van szükség, ezért azonnal lecsaptam a lehetőségre. Hosszú folyamat volt, ugyanis májusban volt egy meghallgatás Budapesten, majd csak novemberben utaztam ki és kezdtem dolgozni.

Volt fotós tapasztalatod, előképzettséged?

Hobbi szinten tudtam fényképezni, az egyetemen foglalkoztunk fotó-videóval, de a szakma csínját-bínját még nem ismertem. Tavaly november 1-jén mentem ki Mexikóba, ahol volt egy 12 napos felkészítő, reggeltől estig 5-600 fényképet kellett készíteni, tanultunk elméletet, kamerakezelést, és ami a legfontosabb, a pózoltatást.

Egy hajón mit kell fényképezni? Konkrétan mi a te feladatod?

A vendégeket kell fényképezni rengeteget. Az én hajómon 2600 ember fér el, és 4-5 napos körutakat jár be.

Ezeket úgy kell elképzelni, hogy minden napnak van egy tematikája vagy egy helyszíne. Az első nap mindig a kihajózás. Már akkor készítünk fotókat, amikor beszállnak, van néhány háttér, ami előtt pózolhatnak.

Rá pár órára jön a kihajózó parti, a hajó elhagyja a kikötőt, mindenki örül, buli van a fedélzeten. Itt is fényképezünk ezerrel, 11 fotós dolgozik egyébként a hajón.

A második nap egésznapos utazás a tengeren, ekkor van az „elegant night", mindenki kicsípi magát, és persze, hogy akar egy fotót, ilyenkor sorban állnak egy fényképért. Az amerikaiak amúgy is szeretnek fotózkodni, meglátják a kamerát, s már bújnak össze, vigyorognak.

Másnap, az első kikötőben szintén pózolás táblákkal, kellékekkel, és beöltözött figurákkal, vannak például maja harcosok, mexikói táncoslányok. Az a dolgunk, hogy a lehető legtöbb embert állítsuk meg, hívjuk fel a figyelmét, hogy készíttessen fotót erről a pillanatról, mert az milyen jó lesz neki. Majd délután 4-kor hajszálpontosan indul a hajó a következő kikötőbe, vagy vissza az amerikai anyavárosba.

Minden este van hátteres, kellékes fotózás, a vendégek imádnak beöltözni valamibe. Az én kedvencem a kalózos háttér, ahol egy kormánykerékkel, karddal, kalapban lehet pózolni.

Mi történik a képekkel? Megkapják az utasok?

Van egy galéria a hajó orrában, ahová minden képet kirakunk, a rosszul sikerült felvételeket is. Jön a vendég a galériába, megkeresi a felvételt, és ha tetszik, megveszi. A lényeg, hogy minél több személyről készüljön, minél jobb minőségű kép, ezért legtöbb 4-5 percet tölthetünk egy ember vagy egy pár fotózásával. Azokat a képeket, amiket nem vásároltak meg, az utazás végén megsemmisítjük, mennek az újrahasznosítóba.

A szelfi a legnagyobb ellenségünk, és az okostelefonok, mert sokszor előfordul, hogy telefonnal felvételt készítenek a kinyomtatott képről. Persze mindenhová ki van írva, hogy ezek szerzői joggal védettek.

Mit szeretsz ebben a munkában?

Azt, amikor van benne kihívás. A pózoltatás például nem mindig könnyű. A lényeg, hogy meglegyenek a vonalak, főleg a nőknél, amikor egy S-betűt kell valahogy kirajzoljon az alak, vagy háromszögeket kell alkotni a karokkal, hogy az jól nézzen ki. Egy nőt még könnyű fényképezni, de sokszor jönnek barátnők, csoportok.

Figyelni kell az alany korára is, egy nagymama például nem teszi csípőre a kezét, lehetőleg legyen reális a póz. Persze a vendégek kérik, hogy tűnjenek fiatalabbnak és soványabbnak. Ilyenkor azzal szoktam viccelni, hogy van erre egy gomb a kamerán, ne aggódjanak.

Kihívás az is, amikor egy nagy családot be kell pózoltatni. Fel kell mérni, hogy ki milyen magas, hogy a nagyszülőknek szék kell, mert fáradtak stb.. És mindezt gyorsan, mert a menedzser folyamatosan jön-megy a hátam mögött.

Azt is mondják, hogy a fényképezésnek ez egy eléggé lecsupaszított formája, mert a hatékonyság a lényeg. Ugyanakkor az is fontos, hogy szórakoztassuk őket. Ez felső kategóriás vendéglátás, ha kapsz egy rossz kommentárt a munkádra, akkor 4-5 után jön az írásbeli figyelmeztetés, és a második figyelmeztetés után mehetsz haza.

Az attitűd egy nagyon fontos dolog, fényképezni bárkit meg tudnak tanítani, a technikai részébe beavatnak a trénerek, de szórakoztatni is kell. És azért hosszú, 6 hónapig minden egyes nap dolgozni, mosolyogni.

Milyen géppel dolgozol?

Egy Nikon D 610-essel, 25-75-ös objektívvel. A kamera maga ér 2 ezer dollárt, az objektív 5-600 dollár, ha vakum is van, az még egy ezres. Most januárban kaptunk vadonatúj kamerákat, amire, mint a két szemünkre, úgy kell vigyáznunk. Profi fényekkel is dolgozunk, meg a hátterek, kellékek is iszonyú drágák.

Milyen körülmények között laksz?

Ez beosztástól függ. A személyzeti hierarchia közepén vagyok fotósként, a staff-hoz tartozom. Kettes kabinjaink vannak, zuhanyzóval ellátva. Nem tudok panaszkodni rá, olyan, mint egy kollégiumi szoba, van tévé, internet.

A leghosszabb ideig egy indonéz munkatársammal laktam együtt, de volt egy Guyana-i és egy román szobatársam is. Vele meglepően jó beszélgetéseket folytattunk a román belpolitikai helyzetről, a magyar-román viszonyról, akkor voltak a választások, és a tüntetések Bukarestben. A hajózásnak az a jó oldala, hogy szó szerint egy csónakban evezünk, abszolút családias a hangulat.

Mi fér bele a programodba a napi 10 óra munka mellett?

Rengeteg minden, nem is gondoltam volna. 10 órát dolgozok, de nem egyhuzamban. Sokan panaszkodnak, hogy hosszú a munkaidő, de csak tőled függ, hogy mennyire tudod beosztani. Mehetünk konditerembe, van egy külön bár a személyzetnek, és ha kikötünk, akkor kimehetünk a partra, ahol kedvezmények is várják az alkalmazottakat.

Van egy 4-5 fős HR-es csapat, akik csak a személyzettel foglalkoznak, összerázó bulikat, eseményeket szerveznek, ahol ki van hangsúlyozva a felelősségteljes alkoholfogyasztás. A biztonság mindenek fölött áll.

A tengeribetegséggel megküzdöttél?

Féltem az elején nagyon tőle, de nem voltam egyszer sem tengeribeteg. Az olasz tisztek azt mondják, hogy aki nem lesz tengeribeteg, azt kiskorában sokat ringatta az édesanyja.

Viharba nem nagyon keveredünk, de néha erőteljesen hullámzik a tenger. Az kemény tud lenni. Pózoltatni az embereket és dolgozni, cipekedni, amikor mozog a hajó.

Milyenek az amerikaiak?

Jófejek, lazák. Általánosságban azt mondják, hogy városfüggő. A miamiból származó vendégek a legnehezebb esetek állítólag. Akiket én kaptam, nagyon jófejek voltak. Folyamatosan megy a viccelődés, erre is fel kell készülni, hogy este 5-től 11-ig jópofit kell vágni. Nekem elég jól ment, bár vannak nehéz napok. De engem mindig a vendégek töltöttek fel. Inkább az alulmotivált, kiégett munkatársaim szívták le az energiámat. Az utasok sokszor feldobták a napomat. Voltak magyar vendégek is, nekik nagyon jól esik, ha meglátják a kitűződön a magyar nevet.

Mennyire éri meg ez a munka?

Az a jó oldala, hogy amit keresel, az a tiéd. Nincsenek számlák, nem kell költened rezsire, nem kell bevásárolnod. Hat hónapos szerződésed van, és nincsen kiadásod, csak amit szórakozásra költesz. Ebből a szempontból megéri. De 10 órát ledolgozni nem egyszerű, és a hajón nem tudsz elbújni. Ha a menedzser keres, akkor megtalál.

Amiért mentem én elsődlegesen, az a kalandvágy. A pénzkeresés másodlagos volt számomra. Azért mentem, hogy világot lássak. Ez eléggé lekorlátozódik a kikötőkre, de hat hónap után új hajót kapsz, más útvonallal.

Mi hiányzott leginkább?

Hiányzik a család, az ismerősök. De hiányoztak olyan apróságok is, amiket nem veszel észre, ha minden nap megvannak. Például, hogy reggel, mikor felébredsz, besüt az ablakon a nap, vagy madárcsicsergést hallasz. A személyzeti kabinnak nincs ablaka, ha lekapcsolod a villanyt nagyon sötét van. Ez nagyon fura volt.

S van, amikor bezártnak érzed magad, főleg, ha a tengeren vagy. Úgy ne menjen senki ide dolgozni, hogy nincs valami, ami feldobja, sport vagy zene. Azok kellenek, hogy feltöltsenek.

A következő útvonalad hol lesz?

A Carnival Dream nevű hajóra megyek, ami már egy nagyobb, újabb hajó, sokkal izgalmasabb kikötőkkel. New Orleansból fog indulni és Jamaika, Kajmán-szigetek, Cozumel, és floridai kikötők lesznek. De ez változhat, mindig oda küldik a fotóst, ahol üresedés van. Ezért is nagyon extra környezet, mert folyamatosan cserélődnek a munkatársaid is.

Meddig szeretnéd folytatni ezt az életmódot?

Szeretném, ha majd itthon is le tudnék tenni valamit az asztalra. Bennem van egy patrióta szellem, hogy az embernek ott kell helyt állnia, ahová született. Tudom, nem jó ezt tőlem hallani, de részemről ez egy kalandozás. Lehet, hogy most kiélem az utazó vágyaimat, és könnyebb lesz otthon maradni. Van egy ilyen titkos vágyam, hogy mire 30 éves leszek, harminc országba eljussak. Most körülbelül félúton tartok.

Hová akarsz feltétlenül eljutni?

Keletre mennék egy kicsit. Eddig csak olyan országokba utaztam, amik jóval felettünk állnak fejlettség szempontjából. Szeretnék nem sajnálkozni, hogy mi le vagyunk maradva, hanem azt látni, hogy nekünk nem is olyan rossz. Európában már az Erasmusnak köszönhetően elég sok országban voltam, ezért most nagyon jó tapasztalat volt kimenni Európából, más emberekkel találkozni, ázsiaiakkal együtt dolgozni.

Ettől toleránsabb leszel. Ha nem vagy elfogadó, akkor ez a munka nem neked való. Itthon, amikor látod, hogy a szomszéd a szomszéddal veszekedik, az bosszant, és nem tudod hova tenni, hogy egymás nyelvét beszélik, egy faluban vannak, és mégis össze tudnak veszni.