Hetekig mást se hallottál tőle, csak azt, hogy ő bizony erre. Más viszont azt hallotta tőle, hogy ő bizony arra.

Elérkezett a választás napja, amiről azt gondolta, hogy olyan nagy nap lesz. Sütött a nap, ragyogott, de ő valamiért idegesen ébredt. Elmajszolt valami reggelit, aztán kinézett az ablakon. A szép, fényes jövőbe.

Akkor most mi legyen?

Délelőtt megivott egy felest, hadd legyen bátorsága. Beszélgetett a kocsmában, de ma már senki nem figyelt rá. Gondolkodott, hogy mikor menjen szavazni, mikor lesznek a legkevesebben. Az egyik szomszédnak azt mondta, hogy az Erremdéesszre szavaz, a másiknak pedig azt, hogy inkább az Emmpépére, a sógorának pedig az Éemmennpével jött, hogy biza "avvónajó".

Azt tudja, hogy az idősebb generáció általában délelőtt szavaz, ők semmit nem bíznak a véletlenre. A fiatalabb később, már amelyik elmegy. Az utolsó percig vacillálók estefele, urnazárás előtt. Ő inkább ez a kategória, de szeretne mihamarabb túlesni rajta.

Végülis miről dönt? Arról, hogy ki lesz a polgármester? Vagy kik kerülnek a tanácsba? Arról, hogy kiket tud mocskolni négy éven keresztül? Valami ilyesmi.

Jönnek az sms-ek

Délután, ebéd után már azon volt, hogy nem megy el szavazni. Pedig legalább három helyen is elígérkezett. A majálison parolázott Buntával, utána elhitte, hogy Szász Jenő kazánt vesz neki, de Tankóval is szóbaállt, s nagy harsányan azt ecsetelgette, hogy ő biza "réja" fog szavazni, ezt legalább három ember előtt jelentette ki. Csak Csedőre nem, mert az egy komolytalan, buta gyermek, akinek csak a szája jár.

Erre gondol, amikor ül a blokk előtt a padon. Fingik egyet. Aztán kap egy sms-t, majd még egyet, amiben kábé azt írják, hogy szar a helyzet, pajtikám, no, gyere és változtass rajta. Ettől tűzbe jön, mint a pap szamara, hogy mégis számítanak rá, hogy még az utolsó napon is szólnak neki, hogy szavazni kell, merthogy az menő, és hogy mindnyájunknak el kell menni, és hogy vissza kell szerezni...

A szavazókörzetbe érve

elkezd reszketni.

Azért, hogy vajon ott lesznek-e azok, akiknek ezt vagy azt mondott, mert arra sem emlékszik, hogy kinek mit mondott, csak arra, hogy kitől mit fogadott el. Odamegy az asztalhoz, nem köszön, amikor kérdezik a nevét, félve mondja meg. Közben idegesen pislog körbe, néhány szem rávetül. Ráveti magát a szavazólapokra, markolni akar. Mondják, hogy ne, ne tegye. Adnak inkább neki. Amilyen szerencsétlen, "rosszul" számolják ki, a polgármesteresből eggyel többet akarnak adni. Erre odalépik az egyik megfigyelő, idegesen elveszi, tisztázzák a helyzetet. Jegyzőkönyv, procseszverbál, ottessékaláírni, ittessékaláírni, elnökúr, dom'presedinte, „miafasztcsináltokmármegint..?", „kinekkellszóllaniakomisszijóba?"

Ő csak áll és bámul. Nem érti. Illetve mégis: hát annyira fontos ember ő, hogy kétszer is szavaztatni akarták! Asztamindenit! S hogy ő csak most jött rá erre!

Végre megkapja a papírjait – és ezzel együtt utoljára a dilemmát. Hogy mégis ki legyen, kik legyenek..? Huszárosan oldja meg, elvágja, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót: össze-vissza pecsételi a szavazólapokat, mind a négyet, majd berakja az urnákba. A pecsétet elejti. Kimegy.

A szavazókörzet előtt lebzsel még negyedórát. Jön a szomszéd, kérdi, kire? Erremdéessz – mondja büszkén. Jön a másik szomszéd, kérdi, kire? Emmpépé – mondja büszkén. Jön a sógor, kérdi, kire? Éemmennpé – mondja büszkén. Aztán elindul. Senki nincs már a körzet előtt.

Megy hazafele, estefelé jár. Átkiabál valaki neki, ő nem néz oda, de meghallja.

„Kire szavaztál, te köcsög..?!"