Egy Steaua-Rapid meccs közvetítése alatt kb. öt perc kell ahhoz, hogy biztosan el tudd dönteni azt, melyik csapatnak drukkol. Egy Kolozsvár-Steaua meccsen ehhez öt perc sem kell, hiszen már a felvezetésnél

úgy üvölt, mint akinek szorítják a tökét,

nem fogja vissza magát, hiszen megvan a motiváció. Ionescu 200, Popescu 300, cum se spune. Are echipa lui de suflet.

A reggel és a délelőtt a szerkesztőségben telik – netezés, böngészés, fórumozás, telefonálás, cigizés-kávézás a kollégákkal, ki mit csinált előző nap, milyen gádzsikát húzott meg és hol, mennyit ivott, mit mondott a rendőrnek, „künd a fost tras la dreapta", satöbbi. („Hai mai lasă mă cu gacica aia, băăă!")

Nem mellékesen azt is tudja, hogy „cine e poponar din lumea mondenă a Bucureștiului". Ő nem poponár, legalábbis fizikailag nem. De szívesen lepoponároz, lecigányoz, lemocskosbozgoroz, lebunkóz mindenkit, aki éppen nem annál a sajtótrösztnél nyalja a sót és a segget, mint ő.

Pedig voltak jó példák előtte – Cristian Țopescu, Ioan Chirilă és mások – de ő úgy tartja, hogy „vremurile s-au schimbat" és ma nem az a legfontosabb, hogy mennyi lett az eredmény, hanem az, hogy Becali mit mondott utána.

Illetve előtte – délelőtt tudja, hogy a „greii fotbalului românesc" merre járnak, mit csinálnak, kivel és hol csalják a feleségüket, megvannak a telefonszámaik. Néha csinál egy-egy interjút, utána nagyon büszke magára, néha pedig seggreül, amikor emberére akad s csak topog egy helyben, mint a vett malac a jégen.

Ebéd étteremben, közben lázas telefonálás arról, hogy este a meccs után ki hol fog vacsorázni, kikre lehet ráakaszkodni, magyarán ki fizeti a vacsit, majd utána a piát valamelyik klubban. Felettesei elég gyakran küldik külföldre is, de ezt ki kell udvarolni.

Persze, erre is megvannak a módszerek. Egyszer megtörtént, hogy női kézilabdáról beszélgetett angolul napokon keresztül egy magyar riporterrel, utolsó nap románra váltott a magyar. Bámult, mint hal a szatyorból, mert úgy meglepődött, mint a nőstény láma fürdőzés közben.

Hájlámécs, ápoj lá böut

Este meccsközvetítés. Másfélórával hamarabb kibilleg autón a stadionba, felliheg a közvetítőhelyre, onnan vannak olyan kilengései, amik a legismertebb emberek felé irányulnak. Ott nagy emberek vannak, „oameni de stare, cu buzunarul plin".

Körülötte a sajtópáholy tíz százaléka dolgozik, harminc százaléka nő (ezek a hozzá hasonló emberek csajai, feleségei), a maradék pedig szurkolóként viselkedő „ziarist", akik előzően megtett sportfogadásaikhoz igazodva üvöltve végigdrukkolják a meccset. Ő szünetben kirohan pisilni, közben végighallgatja, hogy a WC-ben mennyi „bögámijáspulá" zúdul a játékvezető nyakába.

A hetvenötödik perc tájékán, amikor belátja, hogy kedvenc csapatának annyi esélye van a vendégekkel szemben, mint a sündisznónak az autópálya közepén, elkezdi dicsérni az ellenfelet. Hogy mekkora a költségvetése, mekkora a focikultúrája az adott csapatnak, országnak, messze vagyunk Európától, dar ne vedem noi, mint reménysugár stb. Nem felejti el a játékvezető mocskolását sem, mint kötelező feladatot, a meccs utáni sajtótéjékoztatón is ez a téma. Nem az, hogy nem a bíró lövi a gólokat.

A reacții la cald-fejezetnél értetlenkedve nézi, hogy a külföldi riporterek nyugodtan röhögcsélnek, miközben ő már negyedszerre leízzadva próbálja megközelíteni az egyik nagy embert, aki éppen a seggét vakargatva tart a stadion lépcsőjén az autója felé. Azt sem veszi észre, hogy a háta mögött az általa meginterjúvolt köcsögök kacagva leköcsögözik.

Ő büszke magára, a szakmájára, a román focira és sportra egyáltalán, mert hát tulajdonképpen jók vagyunk, echipa a jucat destul de bine, csak hát a világnak van baja velünk.

A más pénzén átdorbézolt éjszaka után is ebben a tudatban dől ágyba.

Zsálé.