Pontosan harminc éve, 1986 nyarán került a Marosvásárhelyi Metalotechnicától a Székelyudvarhelyi Haladáshoz – bemutatkozása nagyon emlékezetes volt, hiszen a felkészülési időszakban az elhíresült Steaua elleni barátságos találkozón a négyből két gólt ő zúdított az akkori BEK-győztes kapujába.

A nagyon technikás balszélső karrierje 1988 őszén zárult egy székelykeresztúri bajnokin, olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy másfél év után tanult meg újra járni. Ez huszonkilenc éves korában történt vele, labdarúgó-karrierje abbamaradt, később edzőként dolgozott a kilencvenes években, de nem költözött vissza Marosvásárhelyre, azóta is Székelyudvarhelyen él.

Az 57 éves Bodoni Sándor ma egy fémipari vállalkozásnál dolgozik – udvarhelyi sikereinek helyszínén, a sétatéri stadionban beszélgettünk futballista karrierjéről.

– 1959-ben születtem Marosvásárhelyen, 13 éves koromban kezdtem focizni – kezdi mesélni a történetét a futballpálya gyepén Sándor. – Volt egy tornatanárom az iskolában, Grebenișan úr, csináltunk egy iskolai csapatot a suliban, s ő ajánlotta, hogy menjek a sportiskolához edzésre. El is mentem, de még azelőtt jártam atlétikára, főleg futottam. A sportiskolánál Szász Karcsi és Lepădătescu Mircea volt az edzőm – nagyon hamar leigazoltak, már 13 évesen az 15-16 évesek ifjúsági csapatában játszottam.

Akkoriban Vásárhelyen nagyon nagy csapat volt az ASA, ott játszott Bölöni, Hajnal, Florea Ispir, illetve voltak a kisebb csapatok, mint az Electromureș, a Metalotehnica, Sándor az utóbbinál játszott.

Az ASA nagycsapatában akkoriban két román volt, Ispir és Mureșan, később került oda Grigore és Onuțan. 1973-74-ben például nagyon erős csapat volt, pár év múlva UEFA Kupában is játszottak – abba a csapatba nagyon nehéz volt bekerülni a környékről Bölöni, Hajnal, Onuțan, a két Kanyaró mellé, nagyon ütőképes csapat volt.

Én a sportiskolánál játszottam 1976-ig, aztán elkerültem az ASA utánpótlás-csapatába, Ördögh Attila volt az edzőm. Ifjúsági játékosként voltam Udvarhelyen is meccseken, van egy csapatkép is, aminek a hátterében látszik az épülő sportcsarnok váza.

Aztán katona lettem Botoșani-ban. Ott arra számítottunk, hogy nem lesz nehéz, mert futballisták voltunk. Mégis beállítottak a szakaszba – odajött egy edző Jászvásárról, hívta azokat, akik tudtak focizni egy katonacsapatba, de a magyarokat nem fogadták be.

Miután leszereltem, fociztam tovább, mert Vásárhelyen a bútorgyárban dolgoztam – a gyárnak volt focicsapata, a Lemnarul, amely a megyei bajnokságban játszott, de ott sokat nem voltam, talán két évet, mert elvitt egy nagyobb csapat, a Metalotehnica.

Akkoriban sok csapat volt egy akkora városban, mint Vásárhely: az ASA-n kívül az Electromureș, a Metalotehnica, a Lemnarul, a Gloria, a Viitorul, ezek harmadosztályban, illetve a megyeiben játszottak, de olyan szinten, hogy a mostani első- és másodosztály nem üti azt a szintet.

Én a Metalotehnicához kerültem, ez C-osztályos, harmadosztályú együttes volt akkoriban és az a Fazakas József volt az edzőm, aki később, a nyolcvanas években az udvarhelyi Haladás edzője lett – ő hívott oda, illetve később Udvarhelyre is. Tíz évet voltam a Metalotehnicánál, ahol kivétel nélkül mindig balszélsőt játszottam.

1984-ben értük el a legjobb helyezést, akkor harmadikok lettünk a bajnokságban. Nagyon emlékezetes meccseim voltak, jól ment a foci, sok gólt szereztem. Az egyik legemlékezetesebb gólom az Electromureș ellen volt, nyertünk 2-1-re idegenben, mindkét gólt én rúgtam.

Az egyik gólról fénykép is készült, egy átadás után kapásból, ballal lőttem az alsó hosszú sarokba, nagy gól volt.

Vásárhelyen a Metalotehnicának nem volt pályája, a meccseinket a Víkend-telepen játszottuk – ott nem volt lelátó, hanem a pályát körülvevő töltésre, a fűre ültek az emberek. Azon a pályán egyszer 5-0-ra vertük a Borsabányát, Papp Sándor kettőt, én három gólt rúgtam, az egyik szintén meg van örökítve.

De az Electromureș ellen még egy győztes gólomat elkapta egy fényképész, azt nem bal lábbal rúgtam, hanem egy jobboldali beadás után fejeltem.

1986-ban, 27 évesen került Udvarhelyre – gyerekként nekem az maradt meg önről, hogy mindig balszélső, nagyon gyors, 11-es a száma és nem mindig hord lábszárvédőt. No meg, hogy két gólt lőtt a Steauának!

Akkoriban még nem volt kötelező a lábszárvédő, de innen-onnan vettünk – mégsem volt az ember annyira sérülékeny. Már a sportiskolánál is úgy kezdtem, végig balszélen játszottam, a bal lábam sokkal jobb. A másik, a jobb csak buszra szállni jó, de ha úgy adódott a helyzet, jobbal is megrúgtam. Játszottam középpályán is, de általában csak a balszélső pozíciójában voltam.

A Steauának körülbelül húsz méterről lőttem az első gólt, ballal – Mihály Imre középről adta be a védők közé a labdát, Iovan volt a jobb bekk, de ő feljebb volt. Én jöttem a szélről, jól is pattant a labda, úgy elkaptam, hogy egyből felment a rövid sarokba. A második félidőben egy partdobás után volt egy átadás, én átfutottam a jobbszélre, be a tizenhatosba, átvettem s megrúgtam – ez volt a harmadik udvarhelyi gól azon a meccsen, a rövid sarokba ment be.

Még milyen emlékezetes meccsei voltak akkor?

Nagyon emlékezetes volt az egyik, Szászrégen elleni meccsünk, meg is voltunk ijedve előtte, ahogy a futballisták mondják, „a murok bé volt téve". Azelőtt olyasmi történt, hogy a régeniek megkeresték több játékosunkat külön-külön, hogy bundázzák meg a meccset.

Ismertem a régenieket, s mikor engem is megkerestek, azonnal visszautasítottam őket – elmentem egyből az edzőmhöz, Fazakashoz, s mondtam, hogy mester, ez a helyzet, tudjon róla. Aztán a meccsen vezettek 1-0-ra a régeniek, de beállt Szávuj Attila, rúgott két gólt és 2-1-re megnyertük.

Az a két bajnokság, az 1986-87-es és a 87-88-as szezon nagyon jó volt, de nem tudtunk elsők lenni. Külső tényezők is voltak. A nem Hargita megyei csapatok összejátszottak, itt pedig nem tartottak össze – Gyergyó, Csíkszereda, Székelykeresztúr, Balánbánya mindig arra törekedtek, hogy legyőzzenek s ez nagyon befolyásolta.

Nekünk a keretünk, ütőerőnk sokkal jobb volt, Fazakas nagyon jó edző volt, fizikailag nagyon felkészítette a csapatot. Amikor a téli alapozás lejárt, annyira jó erőnlétünk volt, hogy a zöld gyepre belépve éreztük, hogy felszántjuk a pályát.

Melyek volt a legkeményebb meccsek és kikkel játszották ezeket? 

Egy kupameccs volt, a Besztercei Gloriával hétköznap, tizenegyesekkel kiestünk, de a bírók is nagyon megnyomtak, meccs közben nem adtak meg egy tizenegyest. Utána találkoztam velük Vásárhelyen, megmondtam nekik a magamét.

Akkoriban mindig jó meccsek voltak a Maros megyei csapatokkal, tehát Régennel, Electromureș-sel, a Metalotehnicával. Olyan is volt, hogy a régi csapatomhoz, a Metalotehnicához mentünk, s győztünk 2-0-ra, Szávuj és én rúgtuk a gólokat. Édesapám arra az egy meccsre jött ki, másképp nem nagyon érdekelte a foci, csak az atlétika.

Milyen érzés volt gólt rúgni az egykori csapatának?

Én mindig arra törekedtem, hogy készüljek a meccsekre, erőnlétileg legyek jó, s ha kérik tőlem a feladatot, akkor meg tudjam csinálni. Nem voltam érzelgős, tettem a dolgomat. Minden játékosnál van olyan, hogy visszaesik a teljesítménye, annakidején nem volt ilyen, hogy vitaminozták a sportolókat, örvendtünk, ha néha gyümölcsöt kaptunk, mert olyan világ volt.

De ahhoz képest jó körülmények voltak itt, és az is nagyon fontos volt, hogy jó volt a csapatban a légkör. A maiaknál már széthúzás van a pénz miatt, az egyik többet kap, mint a másik, s akkor jönnek az ilyenek, hogy ha te többet kapsz, akkor fussál helyettem is.

Emlékezeteseb góljaim voltak például Gyergyó ellen, az Aerostar Bakó ellen – de amúgy mindegyik gólom emlékezetes maradt.

Sajnos nagyon emlékezetes az is, hogy 1988 őszén egy brutális belépő miatt súlyos sérülést szenvedett, a székelykeresztúri hátvéd, Horváth okozta a sérülést. Hogyan történt az eset?

A keresztszalagjaim teljesen elszakadtak a bal térdemben. Volt egy partdobás felém, de nem vettem át a labdát, hanem magam elé engedtem és jobb lábbal fordultam, a teljes testsúlyom a bal lábamon volt a mozdulatnál. Éreztem, hogy jön hátulról és lábbal beugrott a támaszkodó lábamra – a csontnak semmi baja nem lett, de minden szalag elszakadt. Még sárgalapot sem kapott érte. (Bodoni helyére a fiatal Botorok János állt be, akinek az volt az első meccse a Haladás színeiben - szerk. megj.)  

Fájdalmas és hosszadalmas is volt az utána következő periódus, nem kívánom senkinek. Körülbelül másfél évre rá tanultam újra járni, most sem tudom teljesen behajlítani a bal lábamat. Dr. Paul József műtött meg, már a meccs napján, vasárnap este bejött a kórházba és megnézte, mondta, hogy kedden műti.

Utána már nem tudott játszani...

Én már akkor tudtam, hogy vége. Ma már lézerrel megműtik az ilyeneket, kihagysz egy fél vagy egy évet, rehabilitáció és utána folytatod, de akkoriban vége volt. A lábam egyenes volt, egy évig jártam fizikoterápiára.

Mennyire bánja, hogy a karrierje kettétört, mire vihette volna az akkori körülmények között?

Azon a nyáron, 1988-ban megegyeztem az akkor B-osztályos Medgyesi Gaz Metannal szóban, hogy hozzájuk megyek. De abban egyeztünk meg, hogy még az őszi szezonban itt maradok Udvarhelyen, s a téli felkészülést már náluk kezdem. Sokan kérdezték utána, hogy miért nem mentem el már 88 nyarán, mert akkor nem lett volna a sérülés, de én így egyeztem meg, hogy itt töltöm az őszt. Még annakidején, a Metalotehnicától is hívtak Medgyesre.

Találkozott az ellenfelével a meccs után?

Persze, bejöttek az edzőjével a kórházba, de mondtam, hogy nem tárgyalok velük. Akkor haragudtam, mert egy 29 éves futballista karrierjét derékba törni mégiscsak... Lett volna még időm bőven játszani, ahogy akkor éreztem magam, még nyolc-tíz évet simán fociztam volna. Helyrejöttem, mert sokat tornáztam, nem adtam fel. Amikor helyrejöttem, beálltam minifocizni, de a gyepre már nem engedett vissza a lábam. Féltettem is, az volt az igazság.

Öregfiúk-meccseken találkoznak, kezet fognak?

Persze, természetesen! Itt, Keresztúron vagy Maros megyében, ahol mindkét öregfiúcsapat ott van, normálisan elbeszélgetünk. Ez van. Ő azt mondja, hogy már akkor eldöntötte, hogy taccsra tesz azon a meccsen. Inkább a lábam, a csont törött volna el... Rá egy évre Jakab Zolinak is eltörte a lábát, ráadásul azon a meccsen gipszes lábbal ott is voltam. Az egy felkészülési meccs volt az Avicola pályán.

Utána hogy alakult az élete?

Ifjúsági edző lettem a Hargitánál, a klub ezt felajánlotta, Béres Gyulával közösen csináltuk. Három korosztályban edzettem a gyerekeket, ez majdnem tíz évig ment, amíg aztán a Budvár FC-hez került az utánpótlás-nevelés.

A fia nem lett labdarúgó?

Lejött egyszer edzésre, de nem csinálta azt, amit kértem, így elzavartam a pályáról. Így elment gyephokizni, azt viszont évekig csinálta, Bán-Széll István és Tarcsi András voltak az edzői, még román válogatott is volt.

A mostani focimeccsekre ki szokott-e jönni?

Szoktam jönni, ahogy az időm engedi, de őszintén megmondom, a lánycsapatot többször láttam mostanában, mint az SzFC-t.

Manapság mennyi köze van a focihoz?

Öregfiú-meccseken néha szoktam játszani, a tévében viszont megnézem a meccseket, főleg a Barcelonát. Amikor fiatal voltam, a Liverpool volt a kedvencem. Mondom is a fiamnak, aki Angliában él két éve, hogy valahogy úgy csinálja, hogy amikor jövőben kimegyek, legalább egy Liverpool-meccsre menjünk el, mert az a hangulat, ami ott van! Amikor a tévében nézem, hogy a meccs előtt éneklik a szurkolók a himnuszukat, a hátamon a szőr áll fel.

A válogatottak közül az olaszokat szerettem a legjobban, nagyon örvendtem, amikor Tardelliék az 1982-es döntőben megverték a németeket 3-1-re. Akkor Rossi volt az egyik példaképem.