Annyiban esetleg különbözik, hogy igazgató, főmérnök, vagy valami hasonló, felelős beosztásban dolgozó volt régebb, még a múlt rendszerben, s innen van az a bizonyos nagymellény, no meg a más füle mellett való elbámulás tehetsége, illetve a mások emberszámba való vételének teljes hiánya.

Elhitte, hogy köztiszteletben áll, s úgy jó tizenöt éve pedig azt is, hogy az ilyeneket, mint ő, inkább polgárnak szokás nevezni, mert ez bizonyos politikai beállítottsággal, illetve tartalommal is bír, s ez – mint olyan – igencsak megtisztelő megnevezés.

Harminc esztendőn át elvtársazni kellett,

de mára polgár lett belőle, méghozzá köztiszteletben álló. Általában sokat beszél, mindenről és mindenkiről volt, illetve van véleménye, állandóan hallatta és hallatja a hangját. Régebb propagandagyűlésen, május elsején, augusztus huszonharmadikán, manapság pedig kopjafaavatáson, színházban, emlékünnepségen.

Reggeli után, délelőttönként szokott írni olvasói levelet a megyei, illetve helyi újságba, de ezek általában nem jelennek meg, mert a szerkesztők egyszerűen unják kijavítani a rengeteg helyesírási és fogalmazási hibát. Nem akarnak cikket csinálni belőle.

Pedig a köztiszteletben álló polgár nagyon lelkes és nagyon hálás típus, általában hangosan és előre köszön („Egészséget, szerkesztő úr, na hogy vagyunk, hogy vagyunk?"), s ilyenkor általában valamilyen témája, „ötlete", panasza van, kézfogáskor percekig fogja a kezedet és a szemedbe néz, savanyú szájszaga elborzaszt, miközben hangosan ecseteli világmegváltónak hitt ötletét.

„Evvel biza jó volna foglalkozni!" – ezzel zárja mondandóját, mert most is ért ő mindenhez, ahogyan régebb is értett: politikához, kultúrához, idei krumpliterméshez, futballhoz, gazdasághoz, újságíráshoz, törvénykezéshez, útjavításhoz, magyar és román történelemhez, műszaki dolgokhoz, mert olyan sokoldalúan fejlett fajta, mint amilyennek egykor többedmagával tervezte az emberarcú szocializmust. Alig várod, hogy megszabadulj tőle, magadban lebőcskommunistamajmozod, leköcsögözöd, a pokolba kívánod.

Sokat járt Magyarba

„Járt-kőtt embör", ahogy mondják. A szőrkormányos, régi Lada még mindig megvan, bár keveset használja. A hátsó szélvédőn belülről bólogatós kutya bambul a nagyvilágba, a visszapillantón lóg a focicipő-pár a golyólabdával és a rózsafüzérrel. A műszerfalon (ahogy ő mondja: a bordon) kopott öntapadós felirat hirdette egykor a rigmust: „Kuka utas vésd az észbe, hogy ne szólj bele a vezetésbe!"

Ebéd után szívesen szundikál a recsegős, rugós kanapén, majd borzas fejjel ébredezve elfingja magát és „kifut" Homoródra borvízért a Ladával. Autóstoppost nem vesz fel, huligányoknak tartja az ilyeneket, ujjával bölcsen lefele mutat, „csakidemenyek, né". Maradék, őszbe hajló haját baloldalt Băsescusan hosszúra növesztette, suvicának, ami a kétheti egy mosás után eléggé idétlenül áll.

Estefele beszélgetés a bodegában, nosztalgia, a kádári Magyarország, maszekelés. Maszekelt, géemkázott volna ő is, de ugye, nem hagyták „ezek a mocskok". Sokat járt így is Magyarba, hozta a gyermekeknek a golyórágcsit, az Amo szappant, a Dunakavicsot, a Maci csokit, illetve a színes kariókát és a tükrös kínai tolltartót. No meg az elmaradhatatlan kacsintós pénztárcát, s még ma is nosztalgiával emlékszik azokra az időkre, amikor egy forint 77 banit ért...

Korán fekszik, korán kel. Tévét gyakran néz, vissza-visszabeszél neki. Lassan a múlté lesz: túlélt már egy infarktust, és rettegve gondol a következőkre. Azt is beszélik, hogy besúgó volt s ezért járt annyit Magyarba, s a blokkot is ingyen kapta, annak idején kacérkodott a Ștefan Gheorghiu „egyetem" elvégzésével, hiszen ő is úgy indult, mint sokan mások: a párt „kiemelte", mint egyszerű embert s nagyot faragott (volna) belőle.

Általában egy tízéves szövetnadrágban jár, télen bundasapkában, blokkfelelősnek ideális, gyűlöli a gyerekeket, „mocskosbüdösskőlykeknek" tartja őket. Volt beosztottjai utálják a legjobban.

Nem véletlenül.