Az utóbbi években egyre-másra szűnnek meg vagy szünetelnek olyan rendezvénysorozatok Székelyudvarhelyen (DráMA fesztivál, A Tánc Tavasza, Míves Emberek Sokadalma), amelyek az egyébként gombamód szaporodó, szélesebb körnek szóló eszem-iszom-táncolomoktól annyiban különböznek, hogy kulturális szempontból igényesebb produkciókat kínáltak-kínálnak. Ide sorolnám a múlt héten befejeződött G. Fesztet is, ami a főszervező szerint idén nehezen jött össze, mert a korábbi évektől eltérően az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács nem támogatta.

"A kultúra nem kér enni, ha nem tetszik, el lehet menni." Nem tudtam nem leírni most sem ezt a Kardos-Horváth-sort, mert ami a kultúrafogyasztási igényeket illeti, egy Udvarhely-méretű kisvárosban is egyre jobban látszik, hogy az egyesek által magaskultúrának hívott „valami" egyre jobban beszorul egy kultúrkocsmába, esetleg jó, ha évente van négy-öt olyan előadás, ami után az ember azt mondja, hogy nem szórakozni járt a színházba.

Tudom, annyi minden van még, meg hogy miért nem írok az utakról. Azért nem, mert egyre jobban az körvonalazódik, hogy amit a nagy, össznépi gyűjtőnéven politikumnak hívott valami nem feltétlenül tart jónak, annak egy idő után annyi lehet – ha neki „nem éri meg", akkor nem ad pénzt rá, ellehetetleníti.

Ez lehet az önkormányzat, de maga a kormány is, hogy a művelődésügyi minisztérium se maradjon ki a sorból, illetve sok-sok olyan civil és nem civil szervezet, egyesület, ami ezer, de legalábbis száz szállal kötődik a politikumhoz – még pontosabban fogalmazva, a magukat politikusoknak vallók által elosztott pénzhez. A dolog úgy fest, hogy véges időn belül kizárólag olyan kulturális rendezvények maradhatnak talpon, amikre a „politikum" is rábólint.

Azt is tudom, hogy bizonyos statisztikák szerint „jól állunk", hiszen mi „hallgassunk, mert...". Mert örüljünk, hogy lyuk van a seggünkön, satöbbi. Persze, azt teszi mindenki, mert vannak ennél fontosabb dolgok is. Az utóbbi években megfigyelhettük azt is, hogy a polgármesteri hivatal egyre jobban ad arra, hogy minél több és nagyobb „össznépi" zenés-táncos-mulatságot szervezzen, a visszajelzések pedig egyre pozitívabbak.

Néha van ugyan egy-egy óriási mellélövés, mint például a múltkori húzás, amikor a város vezetősége megcsinálta az utóbbi nyolc év egyik legkínosabb kulturális bakiját, ami akkorát szólt, hogy a Csík Zenekar Facebook-oldaláról köszönt vissza. A koncert napján este 11 óráig nem lehetett szeszes italt kapni a város központjában, mintha attól kellene tartani, hogy a Csillag vagy fecskére vagy a kalocsai csárdásra, netán a gyimesi héjszára a tömeg törni-zúzni kezd egy-két sörtől. Az, hogy néha ezeken a rendezvényeken is olyanok lépnek fel, mint pl. tavaly Palya Bea vagy a Budapest Ragtime Band, illetve idén az említett Csík Zenekar, alapos gyanúm szerint azon múlik, hogy a városházán dolgozik néhány olyan munkatárs is, aki közelharcot vív azért, hogy ilyen előadók is játszhassanak nálunk.

Meg kellene valahogy tanulni azt, hogy hogyan csináljunk kulturális rendezvényeket a város, a megye, a község stb. vezetősége nélkül. Politikum nélkül, ahogy mondják. Alternatív rendezvényeket kellene építeni, körön kívülieket, más pénzből, más tető alatt. Vagy legalábbis felmérni, hogy az ilyenekre van-e még ilyen körülmények között szükség, mint a MES vagy a G.Feszt, vagy pedig megette a fene az egészet, mert egy maroknyi emberen kívül senkit sem érdekelnek.

Mert a többségnek teljesen mindegy, hogy falunapokhoz hasonló körülmények között nézhet igénytelen produkciókat, netán a Jazzapellát vagy a Budapest Bárt hallgathatja, mert úgyis az a lényeg, hogy közben hány sört iszik meg, és hogy milyen hangosan beszélget, teljesen figyelmen kívül hagyva az előadást. Kultúrmenedzsereink sincsenek, akik szakszerűen képesek lennének meggyőzni egy-egy nem hozzáértő, csak a maga bajával elfoglalt döntéshozót, hogy miért éri meg színházi, vagy éppen dzsesszfesztivált tartani. Hogy ne az legyen a kérdés-válasz, hogy minek azt, amikor ott van a Szejke-nap vagy a bárányfesztivál.

Még mindig sokat kell tanulnunk ahhoz, hogy egyáltalán jól érezzük magunkat. Amíg még lehet.