A kulisszák mögé nem lestünk be, de a színpadi produkciókba tegnap belekóstoltunk. Az eddig játszott színművek közül a pálmát a Pandora szelencéje és az este játszott Visszaszületés vitte el – legalábbis ezt megerősítik a dráMA blogon olvasható bejegyzések, pro és kontra kommentárok is.

Érdemes beleolvasgatni, már csak azért is, mert a találkozóra meghívott és a történéseket árgus és kritikus szemmel egyaránt követő, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dráma szakának másodéves hallgatói igen érdekesen, szakmai és személyes szempontokat ötvözve tálalják véleményüket. Ugyanakkor a blog interaktív, tehát a nézők is kommentálhatnak, elmondhatják, kinek miért vagy miért „érte meg" megnézni egyik vagy másik produkciót, miért tetszett vagy sem egy-egy előadás.

Visszatérve a tegnapi felhozatalra. Délelőtt a budapesti meghívott Nagy András drámaíró értekezett a kortárs magyar drámákról, a drámafordítás rejtelmeibe pedig Anamaria Pop vezette be a zömében a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró szakon mesterizőkből álló érdeklődőket. Ugyancsak tegnap indult utoljára útjára 18 utasával a színház elől a Temesvári Csíky Gergely Színház Mady-Babyt szállító mikrobusza.

Volt, aki elégedetten, volt, aki csalódottan intett búcsút a rendhagyó járatnak, ugyanis a két nap után még mindig lett volna nézői igény egy újabb utazásra. Természetesen, az éremnek két oldala van. Ha az utasok közül mindenkit meg- és leszólító, mindenkit „táncba-vivő színésznő (Borbély-Bartis Emília) szempontjából nézzük: a kettő híján húsz ember bőséges ahhoz, hogy mindenkit be lehessen vonni a játékba.

Ami pedig a járatról lemaradt utazóközönséget illeti, hát számukra nem maradt más, mint kicsit csalódottan és egy újabb találkozás halovány reményében integetni az angyalszárnyon tovaröppenő Madynek. Az utóbbiak közé tartoztunk, sajnos – így csupán a színház lépcsőjén állva csíptünk el egy keveset a produkció végéből, de ez a röpke élmény „csekély e kéjjel" egyenértékű, ezért véleményt formálni a darabról meg sem kíséreljük.

Az elmaradt autóbuszos kalandért viszont némiképp kárpótolt a Liselotte és a május stúdiószínpadi előadás. Végignéztük és végül kettős benyomással, felemás érzésekkel jöttünk ki a teremből. Pozsgai Zsolt drámája nem csak azért ígérkezett érdekesnek, mert egy úgynevezett divatos, modern-kori témát, (középkorú, szingli nő társkeresési próbálkozásai) visz színre, de azért is, mert a darab az Aradi Kamaraszínház és a Tomcsa Sándor Színház koprodukciójának terméke.

A reménytelenül és kétségbeesetten társat kereső 35 éves ápolónő Liselotte szerepében a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésznőjét, Varga Csillát láthattuk, A férfi főszerepet, a párkereső apróhirdetésekre jelentkező hét férfit pedig Kulcsár-Székely Attila játszotta. A két színész tehetsége felől kétség nincs, de kár, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem a közös játékban, sem pedig a nézőtéren ülőkkel való kontaktusban nem sikerült megteremteniük az összhangot.

A néhol türelmetlenül elsietett, egymás szavába vágó, egymást túlkiabáló és egymás mellett elbeszélő „párbeszéd" esetenként öncélú monológgá vált. Az összjáték széthullt, az egymást váltó jelenetek nem álltak össze egységes képpé. Mindkét színész alakítására jellemző, hogy néha túljátszották az egyébként nagyon hálás és a megmutatkozásra is kiváló lehetőségeket rejtő szerepüket. A túl zajos, sírós és harsogó előadásmód, a sokszor túlhevített, túlzó gesztusok, a hirtelen hangulatváltások miatt a néző hullámvasúton érezte magát.

Valahogy úgy, ahogy a szerelmet egyre reménytelenebbül akaró Liselotte, a nézőtéren ülő is reménykedve kapaszkodott a jelenetekben megvillanó, de legtöbbször elsikkadó lényegbe. A néha laza, néha őrült ritmusváltás pedig hol diszkréten elnyomott ásítást, hol feszült figyelmet gerjesztett és néha, egy-két bizonytalan nevetést váltott ki a közönségből. Mindent összevéve: a kevesebb több lett volna. Tragédiából és komédiából is.

A háttérdíszletként felaggatott ruhazsákok rendeltetése – akárcsak Liselotte meztelenkedésének titka – homályban maradt. A rendezőnek, és az elképzeléseit tolmácsoló két, egyébként kiváló művésznek az ütős darab ellenére sem sikerült tegnap este a nagyérdeműt megfogni.

A színházi varázslat, a katarzis élménye elmaradt, annak ellenére, hogy a hol unalmas, hol felpörgető előadás mennybemeneteles záró jelenetében – ami ellentéte a dinamikus indításnak – még ott volt a lehetőség arra, hogy a produkció kivirágozzék és elhozza a „májust". Kicsit úgy maradtunk, mint a szerelmet, szeretetet és elfogadást görcsösen akaró főhősnő: kielégületlenül.

Fotók: huntheater.ro, tm-t.ro, fanitardini.ro