Sokan mondják, hogy kár, hogy nem céloztál jobban.

Sarokba voltam szorítva, egyet lőhettem támadóim felé, nem célzottan. Számomra is később derült ki, hogy fülsérülést okozott a lövedék. Nincsenek bennem indulatok, nem gyűlölöm a cikkeim „szereplőit", sőt, bizonyos fokig megértem az ő indulataikat. Fájdalmas a nyilvánosság, tudom, különösen, ha nem pozitív.

Kezdesz megértő lenni a maffiákokkal? Hogy hívják azt, amikor a pszichológus annyira átérzi a páciens problémáját, hogy együtt bőg vele?

Hehe, dehogy! Csak nem okoz semmilyen elégtételt vagy sikerélményt a földön fekvőbe rúgni még egyet. Ez egy többé-kevésbé szokványos utcai incidens volt, nincs értelme utánalőni ismételten annak, aki már megfutamodott - átvitt értelemben sem.

Ők sem rúgnának beléd, ha a földön feküdnél? Megengedheted magadnak, hogy ilyen nagylelkű légy?

De, rúgnának, addig, amíg tehetnék, ez nem kérdés. Viszont mindig visszataszítónak tartottam puszta fizikai erőfölénnyel (vissza)élni.

Én kerülöm az ilyen helyzeteket, a ketrecharc nem az én pályám, de - mint a mellékelt eset is mutatja - néha fel kell vennem a kesztyűt. Ott és akkor ugyanolyan eszközökkel kell(ett) élnem, mint ők. De a kakaskodásnak hamar vége lett.

Az újságírói erőfölény is erőfölény. Te megírod a blogodra, amit akarsz, nekik pedig semmi esélyük megvédeni magukat. Míg te vehetsz pisztolyt, ők nem írhatnak blogot. Nem egyenlőtlen ez így?

Ha nem biztosítanám számukra is a védekezés, reagálás lehetőségét, akkor de, ugyanolyan visszataszítóan élnék vissza erőfölényemmel az írástudók ketrecében.

De apró(?) különbség, hogy míg egy pofonba haltak már bele, leírt/kimondott szavakba még nem. Analógiád akkor működne, ha például a majom és az atomtudós mindennapi tevékenysége között nem tennénk semmi különbséget, hiszen mindkettőnek van anyagcseréje.

Hát, számomra szimpatikusabbak a majmok, mint az atomtudósok, de nem akarom erőltetni az analógiákat, inkább térjünk vissza a lövöldözésre. Szerinted segítene az udvarhelyi helyzeten, ha egy maffióka véletlenül meghalna? Vagy ne legyünk ennyire drasztikusak, nem halna meg, csak jól megjárná. Tanulna belőle az alvilág?

Számomra is szimpatikusabbak a majmok: a dzsungelben vagy az állatkertben! Mellesleg, te sem a majmoknak írsz, mert ha igen, elég lenne banánt villogtatni egy fán.

Visszakérdezek, szerinted hány áldozatnak kell még lennie Udvarhelyen, hogy a hatóságok és a közösség összezárjon, és kicsapja dzsungelbe/állatkertbe a majmokat?

És ne kergessünk délibábot, az alvilág nem tanul (a majomhoz hasonlóan, és az atomtudóssal ellentétben), hanem a domináns hierarchia szerint egyfajta majomközösségként funkcionál. Nem együttérzéssel tekint az alvilág saját veszteseire, hanem gyengébb lúzerként, akinek a helyét, érdekeltségeit el lehet foglalni. Nem egy alvilági figura eltűnése vezet eredményre, hanem az életterük visszaszorítása. Mint a majmoknál!

Kérdésed jogos. Nem vagyok meggyőződve, hogy az áldozatok számával egyenesen arányosan alakul a majmok kirekesztése, ellenben a te blogos munkásságod bizonyítja, hogy a sajtóbotrányok száma nagyban befolyásolhatja a majmok társadalmi megítélését, vagy a hatóságok problémamegoldó készségét. Látsz-e jelenleg más megoldást is az ügyek internetes megszellőztetésén kívül?

Vegyük a legrosszabb forgatókönyvet. Tegyük föl, hogy néhány alvilági figura úgy dönt, csoportos leszámolásba kezd. Ma Udvarhelyen tíz perc alatt össze lehet kapni egy minimum 10 fős csapatot, akik a fizikai összecsapástól sem riadnak vissza. 30-40-es, családos férfiakról beszélek, nem olyanokról, akik egy kis balhéért bármiben benne vannak. De ez az utolsó lépés, mert az önbíráskodásnak még a gyanúját is el kell kerülni.

A rendőrségen, a helyzetből fakadó kellemetlenségen túl, csak pozitív élményben volt részem. Röpködtek a telefonszámok, hogy kit mikor hívjak, ha ismét bajba kerülnék. Nem az volt a benyomásom, hogy testületileg ne lenne szándékuk ezeket az ügyeket „orvosolni", sőt. Persze, ezt helyén kell kezelni, a rendőrség erősen hierarchikus szervezet, szigorúan kötött eljárási szabályokkal, melyeket gyakran sikeresen használnak ki a stiklisebb bűnözők, ráadásul az ügyészségi és bírósági szakaszban is sok minden „történhet".

Márton József közjegyző kiiktatásával mintha nem Udvarhely lenne többé a csalók és ingatlancsalások melegágya, sőt, a helyi közjegyzők össze is ültek, hogy csoportosan próbálják elkerülni a gyanús ügyfeleket.

A helyi sajtó is teszi a dolgát, többé nem tabu az ilyen téma. Kulcsszó a félelem. Nem lehet normálisan élni egy olyan közösségben, ahol fél kimenni az ember az utcára. Én ezt a kegyet nem is vagyok hajlandó megadni senkinek, nem fogok félni. Ami persze nem jelenti azt, hogy balesetek ne történhetnének, de ez legyen az én problémám.

De ha a rendőrök teszik a dolgukat, a közjegyzők rendesen teszik a dolgukat, akkor miért kérded mégis, hogy „hány áldozatnak kell lennie Udvarhelyen, ahhoz hogy ..."? Hol van a bibi?

Ott, hogy azért mindenki terel. A polgármester bagatellizál, az önkormányzati testület felelősséget hárít vagy arra hivatkozik, hogy nem is illetékes. A rendőrség arra, hogy feljelentés nélkül ő nem tehet sokat, s ha tesz is valamit, akkor az ügyész(ség) elmeszeli. Dobáljuk egyik kertből a másikba a döglött macskát.

Azért a fejedelmi többes, mert az udvarhelyi átlagpolgár tökélyre fejlesztette a közömbösség művészetét: nem az én problémám, közvetlenül (amíg!) nem érint, oldja meg más. Ezeknek az állapotoknak köszönhetően türemkedett be mindennapjainkba az alvilág vagy a közösség szürke-fekete alakjai.

Szóval a polgármester és a rendőrfőnök fülét sem ártana meglőni, akarom mondani meghúzni?

A (fül)lövés viccnek is rossz, de a jelenleg folyó rendőrségi vizsgálat szempontjából sem lenne szerencsés általánosításokkal vagdalkozni. Azzal a támogatással számolok, ami van, nem foglalkozom azzal, hogy mi lenne jobb, mert nincs sok értelme.

A különböző választott tisztviselők, vagy hivatalvezetők magatartását tudomásul veszem, és teszem a dolgom, azaz azt, amit helyesnek vélek. Legfeljebb abban bízom, hogy a helyzetértékelésünk egyszer csak találkozik.

És arról se feledkezzünk meg, hogy azért én csak egy firkász/civil vagyok, aki mellesleg ilyen ügyekkel is foglalkozik, egyesek szerint érdemben, mások szerint felületesen, netán fölöslegesen. Mindenkinek szíve-joga ítéletet alkotni. Akár rólam, tevékenységemről is.

Alkotnak is páran ítéletet rólad. Például egyik közös ismerősünkkel véletlenül összefutottam a bárányfesztiválon, s így szólt hozzám: „Hallottad, hogy ez a hülye Szőke ismét mit csinált? Egész éjjel ivott egy kocsmában azokkal, provokálta őket, s reggel úgy összeverekedtek, hogy lövöldöztek is." Rossz érzés, hogy nem mindenki tart veled?

Ó, ennek legalább még van bukéja, de terjeng olyan változat is, hogy én vártam őket az ő otthonuknál, s mindhármójukat hátba lőttem. Ilyen a pletyka természete, kell hordoznia valamilyen pozitív vagy negatív töltetet a népköltésnek, különben a „mese" érdektelen sajtóinformációként múlna ki egy nap alatt a helyi lap bűnügyi rovatában.

Mellesleg a személyiségem is megosztó, vagy kedvelnek vagy utálnak, kevés az, aki teljesen közömbös lenne irántam, (újságírói) tevékenységemmel kapcsolatban. De a rólam alkotott képbe, függetlenül attól, hogy pártoló vagy ellenséges, valamiféle tiszteletféle is keveredik általában, még ha fogcsigorgatva is; ennél több nem is kell az ún. önigazoláshoz.

A székely Zorró ragadványtulajdonságot nehezen tudom levakarni magamról, én semmi rendkívüli áldozatot nem hozok a közösségért, így a „nép" támogatása sem feltétele semminek.

Alkatomból és szakmámból fakadóan egyszerűen nem tudnám elviselni azt, hogy bár van eszközöm, mégsem teszem szóvá, hogy egyesek áldozataik kiszolgáltatottságával, szociális vagy érdekérvényesítő hátrányával élnek vissza, nem éppen bibliai módszerekkel. Ennyiben ki is merül az én „hősies" tevékenységem, ráadásul tévedhetetlen sem vagyok.

Legfeljebb az átlagnál több civil kurázsi szorult belém, ami - mint az interjú apropójául szolgáló esemény is bizonyítja - azért eredményez néha „szorulást"...

Érzel-e valami „szorulást", ha visszagondolsz a lövöldözés hajnalára? Milyen érzés volt? Bátor voltál vagy féltél? Lüktetett-e a szíved a torkodban? Másnap volt-e székleted?

Mivel az első szóváltáskor nem volt tettlegesség, a másodiknál sem számítottam ilyenre, de nem volt időm sem megijedni, sem a félelemre gondolni. Szinte azonnal elkezdődött a lökdösődés, majd jött a fejelés és lövés.

Inkább azt mondhatnám, hogy nem estem pánikba. Miután hívtam a rendőrséget, tehát az események után jött a gyomorrezgés és a felismerés, hogy ez meleg helyzet volt. Anyagcsere-problémákat azért nem okozott az eset.

Most, így utólag bánod-e, hogy lőttél? Legközelebb ha lefejelnek, mit csinálsz: ismét előkapod a pisztolyt, vagy inkább felmész lefeküdni?

Nem bánok semmit, mert nem tettem egyebet, mint védekeztem. Ezután is igyekszem megvédeni magam, minden törvényes eszközzel. Már nehogy én kényszerüljek itt vagy bárhol magyarázkodásra azért, mert néhány bűnöző erőszakkal akarja megbosszulni vélt sérelmeit - esetünkben egy cikk miatt.

Nyilván, az eseményt követő eljárások kellemetlenek, dehát ez van, nem lehet minden sima sétagalopp...