Megélhetés miatt választotta a külföldi munkát. Járt Svédországban, Ausztriában, legutóbb pedig Svájcban melózott. Oda is tér vissza, ha minden jól megy. Tháliával nem szakított végleg, bár nem tervez hosszútávra. Posta Ervinnel beszélgettünk két szezon, azaz vendéglátós évad között.

Miért dolgozik egy színész svájci éttermekben?

Ezt Svájcban is megkérdezték többször, amikor megtudták, hogy színész vagyok. Amikor elmagyaráztam nekik, hogy otthon én játszottam a legtöbbet, én kerestem a legtöbbet, és körülbelül 270 eurót kaptam, és emellett fizettem a részletem, akkor azt kérdezték: ebből hogy lehet megélni. Én rávágtam, hogy ezért vagyok itt.

Ez az összeg annyira volt elég, hogy a víz felszínén lebegjél. Megélni ebből nem nagyon lehet, lehetett. Elsősorban az anyagiakért vagyok kint.

Ez nem egy hirtelen döntés, ez egy hosszabb folyamat volt. Már rég játszottam a gondolattal, hogy ki kellene menni külföldre dolgozni, annyira nem volt kiút abból, hogy 34 évesen még mindig a szüleink pénzére voltunk szorulva. Többször arra gondoltam, hogy nyáron, amikor szabadok vagyunk, kimegyek dolgozni. Ezzel az a baj, hogy a szezon hamarabb kezdődik, és később fejeződik be, mint a színházi nyár. A másik, hogy amikor ennyire elmerülsz, akkor egy-két hónap nem is lenne segítség. Annyira igen, hogy nem adósodsz el tovább, de még mindig a víz alatt vagy.

Volt olyan, hogy azt mondtam, abbahagyom a színházat, aztán volt még egy évad, amíg maradtam, ami erőt adott egy másik évadhoz, de ez is lejárt, vége lett.

Hogy tudták meg munkaadóid, hogy színész vagy?

Feltüntettem az önéletrajzomban. Nem szeretek hazudni. Ki nem állhatom a hazugságokat, már az elhallgatás is nálam abba a számba megy. Mindent leírtam a CV-be, ki vagyok, hol dolgoztam, még a rádiót (a Star Rádió Vekker című műsorában is dolgozott – szerk. megj.) is beleírtam. Elég sok mindent kipróbáltam itthon, amíg úgy döntöttem, hogy na, ezt kell csinálni.

Első perctől Svájcban vagy?

Első perctől Svájcba szerettem volna menni, de az az igazság, hogy nem igazán jött össze. Nem is csodálkozom most, hogy ott voltam és láttam, hogyan történik ez az egész. Elsősorban svájciak közül keresnek munkaerőt. Azokat a munkákat, amelyeket nem szívesen csinálnak a svájciak, azokat lehet elvégezni.

Svájc eleve a turizmusra épül, de akkora a turisztikai ipar, hogy azt az ottaniak nem tudják ellátni.

A svájciak után dolgoztatják azokat az embereket, akik már dolgoztak Svájcban, vagy már ott vannak, és, majd utána válogatnak a lehetséges, elsősorban nyugati, vagy régebbi EU-s tagállamok lakói közül.

Azt azért be kell vallanom, hogy román állampolgárként nem kaptam volna meg ezt a lehetőséget. Kellett a magyar állampolgárság.

Mi történt Svájc előtt?

Először, mikor befejeztem a színházat, akkor pincér voltam a Gondűzőben, de anyagilag ez még mindig nem volt kiút. A kétségbeesés már olyan szinten tartott, hogy bármi jöhet, csak pénz legyen benne. Na, ekkor mentem ki Svédországba. Ott mezőgazdasággal foglalkoztam. Az elején póréhagymával.

Még, ha hozzá vagy szokva az ilyenfajta munkához, akkor is irtózatosan nehéz ilyen ipari szinten csinálni. Legtöbbször egy gép elején voltam, én pakoltam be a hagymákat, a gép megmosta, levágta, s a túloldalon tizenvalahány ember pucolta, rakta ládákba, majd címkézte fel. Amikor egész nap ölszámra fogod a hagymákat, amik, ha esik az eső, akkor még súlyosabbak, nagy csimbókokban lóg rajtuk a sár, na, az kimerítő. Megfogod, teszed a gépbe, megfogod, teszed a gépbe.

Első héten az ágyban csak hason tudtam feküdni, annyira fájt a hátam, egy kis idő elteltével tudtam csak átgurulni a hátamra. Csuklóm szétment. Annyira volt, hogy amikor oldalt dagadni kezdett, akkor nem tudtam egy fogkefét sem felemelni. Akkor ki is kellett, hogy álljak egy napra. Azóta is érzi a csuklóm, recseg, ropog. Ez volt a póréhagyma két hónapig.

Mikor visszamentem, akkor belsőépítészeknél voltam segédmunkás: takarítottunk, átalakítottunk, gerendát kapirgáltunk. Majd egy hónap múlva átkerültem a salátaültetőkhöz, onnan az uborkaszedőkhöz, majd mindenes lettem, aztán vissza a salátaültetőkhöz.

Be kell vallanom férfiasan, hogy négy hónap után feladtam, hat hónapra szólt a szerződésem. Gondok is voltak itthon, kénytelen voltam hazajönni, de pont jókor jött, mert elég húzós volt.

Svédország után itthon dolgoztál?

Igen, beálltam a Septimiához pincérkedni. Három hónapig voltam ott, majd kimentem Ausztriába. Úgy mentem oda, hogy előtte voltam állásinterjún Linzben. Autóba ültem, elmentem Linzbe, reggel megérkeztem, bementem az állásinterjúra, utána vissza az autóba, aludtam két órát, aztán hazavezettem. Az állást megkaptam. Tirolban, egy induló szállodában december 13-án kezdtem mosogatóként, de akkor azt sem tudtam, hogy mi fán terem. Egyedül voltam az egész szállodára, így hamar belejöttem.

A szállodában teltház esetén 250 ember volt. Nem tudom, hogy képzelték, hogy egyedül mosogatok ennyi ember után – azelőtt, és azóta sem hallottam ilyent. Ma már két ember mosogat ott, és ők sincsenek elegen. De akkor én nagyon bizonyítani akartam. Ez tartott áprilisig, majd vissza kellett mennem két hét után. Szeptemberig szólt a szerződésem, de augusztusban azt mondtam, elég volt.

Azt mondták, hogy nyáron nincs szezon. Magasan voltunk, egy sípálya mellett, egy olyan szállodában, ami Swarovski család tulajdona. Rendesek voltak, de a menedzser rosszul képzelte el az egészet. Azt ígérte, hogy nem lesznek nyáron vendégek, de a szálloda végig tele volt. Nem vettek fel embereket, mert azt állították, nem lesznek vendégek.

Adott pillanatban úgy nézett ki, hogy kint 165 vendég volt, és én meg a konyhafőnök készítettük reggeltől az ételt. Azt úgy kell elképzelni, hogy tizenkét féle saláta, levesből kétféle, főétel három, plusz a desszertek.

Este tizenegykor pedig nekiláttunk, a konyhafőnökkel mosogatni. Ha egyszer megcsinálod, az csoda, másodikszor meg azért csinálod, mert rád vannak szorulva, de harmadjára már elmondtam a menedzsernek, hogy komolyan gondolkodjon el. Otthagytam a szállodát, ezzel Ausztria le is járt.

Ekkor jött Svájc?

Szerencsére Svájcban megkaptam egy állást, oda mosogató allrounderként vettek fel, de el sem jutottam az első napokban a konyháig, mert csak kint dolgoztam. Lerámoltam az asztalokat, aztán egy idő után én lettem a felelős a teraszért. Nagy volt a hely, nagy volt a terasz. Az étterem 3 ezer vendéget tudott fogadni. Érdekes hely volt, 2 020 méteren Kelet-Svájcban.

Az is az én feladatom volt, hogy rossz idő esetén, amikor jött a vihar és a 150 km/h-s szél, akkor beszedjem az asztalokat. 150 kilós asztalok voltak, amiket ketten rakosgattunk le és fel. Megerősödtem egy idő után. Ha viszont nem raktam el időben, akkor a szél átrendezte a teraszt.

Később rám bíztak két hatalmas dézsát, abban én raktam a tüzet, hogy megfelelő hőmérsékleten legyen a víz. Volt egy kis faházikó, amiben pizzát, hamburgert, szalma krumplit készítettem a vendégeknek.

Több ország, több nyelv. Te milyen nyelveken beszéltél, amikor elindultál?

Én a némettel hadilábon álltam, de elfogadtak úgy is, angolul kommunikáltam velük. Szerencsére, dicséretükre legyen mondva, úgy 80 százalékuk beszéli az angolt.

Amúgy a svájci német majdnem olyan, mintha nem is német lenne. Jött egy német kollégám és egy nénivel szóba állt. Mindketten vigyorogtak, de a kollégám egy szót nem értett. Megkérdezte tőlem, hogy mit mondott a néni, én erre azt mondtam, hogy te vagy a német, neked kell tudni.

Svájcban egyébként három nyelv a hivatalos, a francia a nyugati részen, német az ország legnagyobb részén és olasz a déli részen, plusz közép-keleten van egy rétoromán kanton.

Egy idő után már kezdtem érteni őket, s ha nem ment, akkor mondtam nekik, hogy lassan, ha akkor sem, akkor hívtam valakit.

Mikor Svédországba mentem, akkor nagyon minimál szinten beszéltem az angolt, majd nekiálltam, foglalkoztam vele, aztán egy idő után már ment magától. Jobban tudtam románul, mint angolul, de mivel nem használom a románt, az utóbbi időben már nagyon nehezen megy, angolul ugranak be a szavak.

Térjünk vissza a munkahelyedre: most ugyanott dolgozol, mint amiről meséltél?

Nem, most nem dolgozom sehol. Ezzel a fajta munkával, amit csinálok, meg azzal, hogy ennyire távol vagyok a családtól, csak akkor bírom, ha mindig más helyre megyek. Mindenhova visszahívtak, ahol eddig dolgoztam.

Ha új helyre megyek, akkor az új kihívást, új embereket, új megfelelési kényszert jelent. Mindent meg kell ismerni külön-külön, s addig, amíg alkalmazkodsz hozzá, szépen lassan eltelik két-három hónap, s mire kezded unni, jön a szezon vége. Ez így kibírható.

Négy-öt hónap volt a maximális idő, amit egy helyen ledolgoztam. Tirolban volt kétszer, mindkétszer négy hónap. Legutóbb pedig öt és fél hónapra szólt a szerződésem, de annyi volt a túlórám és a ki nem adott szabadnapom, hogy hamarabb haza kellett engedniük, s még így is plusz egy fizetést kaptam. Ez volt az ötcsillagos szállodában, a legutóbbi helyen.

Pincérként kaptál állást?

Nem, annyira azért nem beszélem a nyelveket, meg egy ötcsillagos szállodában nagyobbak az elvárások. Stewardként kaptam állást itt.

Ausztriában mosogatóként kezdtem, eljutottam konyhai kisegítőig, abbahagytam. A következő fokozat Svájcban volt, ott már a vendégek között voltam, ezt szerettem is. Pizzát, hamburgereket készítettem, az ideális volt.

Itt, az ötcsillagos szállodában egyféle szempontból előrelépés volt, hogy előkelő a szálloda, benne van a top 100-ban a világon, másrészről kissé visszalépés, igaz, hogy stewardingnak hívják, de valójában mosogatást jelent. Annyiban különbözött itt a stewarding a mosogatástól, hogy teltház esetén mi hoztuk be kintről a tányérokat.

Egyszer voltak nyílt napok a szállodában, akkor volt alkalmam pincérkedni is, az rendesen jólesett. Ide is visszahívtak, de mondtam, hogy ez nem fog menni.

Nem félsz attól, hogy a biztosat otthagyod, s nem kapsz mást?

Most ott tartok, hogy két héten belül kezdődik a téli szezon, s még nem kaptam meg az új állást. Annyira nem stresszelek. Önbizalmat kaptam ilyen szinten, ez az egyik, a másik, hogy már nem először dolgozok Svájcban, már nem olyan nehéz munkát találni. Mondjuk válogatós voltam, mert olyan helyre nem megyek, ahol nem ajánlanak szállást. Nem mindegy, hogy az ember 400 svájci frankot fizet ezért, vagy 1500-at.

Hogyan kamatoztattad a színin tanultakat a munkahelyeiden?

Bolond voltam mindenhol. Bolondoztam, a kollégákkal jól kijöttem mindenhol. A szakácsokkal is. Rengeteg emberrel találkoztam, rengeteg emberrel barátkoztam.

Mi volt a legnehezebb, vagy mi a legnehezebb a kinti létben?

A legnehezebb, hogy úgy élsz, hogy nem is élsz. Ez azt jelenti, hogy csak a munkának élsz, azt jelenti, hogy öt napig teljes erőbedobással dolgozol. Néha hajnali egykor kellett volna befejeznem, de reggel hatkor alig tudtam végezni. Volt olyan, hogy tizenegykor kellett volna befejeznem, de hajnali négykor még ott voltam. Egy idő után a főnök látta, hogy megbízhat bennünk, nem is szólt bele, így összegyűlt a túlóra és szabadnap is.

Öt nap után azt érzed, hogy az utolsó tartalékaidat is feléled, és rövidtávon élsz: szabadnaptól, szabadnapig. Túl kell lenni azon az öt napon. Egy napig ki sem tudsz bújni az ágyból, vagy a szobából, éppen kávézni, kajálni, a második pihenőnapon pedig be tudsz ülni az autóba – ezért mindig autóval megyek, hiába az 1 800 kilométer – és el tudsz menni, mondjuk Zürichbe. Az üzemanyagár ugyanannyi, mint itt, de nem ugyanannyit keresel.

Egyik nap a tested pihen, másik nap az elméd, de csak azért, hogy kibírd. Ez a négy-öt-hat hónap olyan, mintha nem élnél. Robotolsz, és várod, hogy lejárjon.

A legnehezebb munka egyértelműen a svédországi volt, de az osztrák sem volt könnyű. Ott két hónap múlva kórházba mosogattam magam. Sérvvel megműtöttek. Az érdekes volt, bulinak fogtam fel. Ott volt török, osztrák és egy magyar szobatársam. Jól elvoltunk.

Legnehezebb után jöjjön a legkönnyebb, legjobb. Mi a legkönnyebb?

Az ember nem tudja, hogy mi a legkönnyebb. A legkönnyebbet csinálja, az fel sem merül. Hatszorosát keresed az itthoni pénznek és úgy, hogy közben semmire nem kell költened. A saját szükségleteid kimerülnek a luxustermékekben, cigi, ital. A többi megmarad.

Rengeteg emberrel ismerkedsz meg, nyelvet tanulsz. Nyitottak az emberek, más a mentalitás.

Meddig lehet ezt csinálni? Meddig képzeled el, hogy kint fogsz dolgozni?

Félek a hosszú távú céloktól, mert ha kijelölök egyet, akkor nyűg is egyben, mert azt is érzed, hogy ezt ki is kell bírni. Állandóan arra gondolsz, és ez nem biztos, hogy jó.

Ha azt mondom, hogy három év, akkor három évet ki kell, kibírnom. Ez olyan, mint mikor le akartam szokni a cigarettáról, s megpróbáltam azt is, hogy nem gyújtok rá délután kettőig. Délután kettőig megbolondultam. A két óra lebegett a szemeim előtt.

Inkább azt mondom, hogy addig csinálom, amíg bírom, bírjuk. Mikor azt érzem, hogy tényleg kín, akkor abbahagyom.

Most visszakészülsz?

Igen, még két szezont biztosan. Aztán megválik, utána mi jön.

A családod hogyan viseli?

Nem könnyen, az biztos. Például, amikor itthon pincérkedtem, akkor hiába voltam itthon, mert valójában nem voltam itthon. Olyan sokat dolgoztam, hogy amikor hazamentem fáradtan, akkor pihenni akartam. Amikor ők dolgoztak, vagy iskolában voltak, akkor én otthon voltam, mire hazaértek, olyan voltam, mint a mosogatórongy, mert előtte, nappal aludtam.

Ilyen alapon jobb, ha két hónapot itthon vagyok intenzíven, de akkor reggeltől estig.

Tartasz tőle, hogy a távolléted miatt a fiad az eperszedő generáció tagja lesz?

Ha arra gondolsz, hogy esetleg ezt az életformát fogja választani, azt erősen kétlem, ha viszont arra gondolsz, hogy szülő nélküli generáció, akkor sem hiszem, mert a párom intenzíven vele van. Nem az van, hogy mindkét szülő el van tűnve, és amennyire lehet, én is tartom vele a kapcsolatot.

Egyelőre, még nem vettem észre, hogy sérült volna ebben a történetben, vagy sérült volna az apa-fia kapcsolat, pedig már kamaszodik. Még minden a régi.

Mennyire elképzelhető, hogy újra színpadra állj, ha abbahagyod a kinti munkát?

Elképzelhető, de itt kettőn áll a vásár. Meg van a veszélye annak is, ha túl sokat maradsz ki valamiből, és az a színházra pláne érvényes, akkor nehéz visszatérni. Már el is felejtenek, már te sem vagy ugyanaz.

Természetesen, ha abban gondolkodok, hogy ki és mi vagyok, akkor nem ebből a munkából akarok nyugdíjba menni. Ha azon gondolkodom, hogy mi a vége, akkor a színházban látom a végét. Az is lehet, hogy ez önáltatás, vagy eljövendő igazság. Amikor úgy érzem, hogy alig bírom, akkor arra gondolok, hogy én nem ez vagyok, de megcsinálom, és előbb-utóbb ennek vége lesz.