Elmondása szerint két családja van, illetve azok után, hogy idén kicsengették, jövőben is ki fogják és még csak személyazonosságot sem váltott. Nagy Fanny beszélgetésünk során néha reflexből angolul válaszolt, de rengetegszer kellett kiköböznünk a szónak a magyar megfelelőjét. Egy évet töltött el Kansasban a Rotary cserediák-program jóvoltából. Ugyan már kint tartózkodása alatt volt szerencsénk beszélgetni vele, most a teljes, cserediákként eltöltött évről faggattuk Fannyt.

Miért pont Amerikát választottad?

Az az igazság, hogy eleinte nem akartam odamenni. Mindenképpen valami angol nyelvterületre szerettem volna, de Angliába vagy Kanadába mentem volna szívesen, aztán egyikben sem volt hely, így ez maradt az egyetlen opció, sőt az elején még úgy nézett ki, hogy ott sem lesz és Mexikóban vagy Brazíliában köthetek ki. Aztán felhívott a Rotary romániai kormányzója, hogy mégis került egy hely Kansasban és egyből lecsaptunk rá. A világ legjobb helyére kerültem.

Volt ott egy ember, aki nélkül nem lett volna ilyen, ő fogadta a cserediákokat. Nagyon kedves volt, néha már túl kedves is. Neki mindenki a kedvence volt, úgyhogy elgondolkodtatott, hogy csak teszi az eszét, de rengetegszer hozta össze a csapatot, ami más körzetben nem annyira jellemző, ezért nagyon hálás vagyok.

Hogy kerültél a családhoz?

A Rotary keresi a fogadócsaládot. Ők ajánlkoztak, hogy szeretnének valakit fogadni. Én voltam a második cserediák a családban, előttem volt már egy lány Chiléből. Kitöltöttem egy applikációt, írott levéllel és képekkel, amit ők megnéztek. Még volt egy másik lány, de engem választottak ki, mert úgy látták, hogy beleillenék a családba. Egy hónappal azelőtt, hogy kimentem volna, felvettem a kapcsolatot velük.

Emlékszem az első e-mailre. Pont készültem lefeküdni és amikor megláttam, futottam körbe a lakásba, hogy írtak. Mindent elmesélt magukról az ottani édesanyám: a kutyáikról, a gyerekekről, arról, hogy mit szeretnek csinálni. Már a levél után nagyon szimpatikusak voltak. Vártam, hogy menjek, de azért féltem itt hagyni az itthoni dolgokat.

Hogy fogadtak? Mi volt az első benyomásod a családról és Amerikáról?

A család nagyon kedves volt. Az első perctől éreztem, hogy szeretnek és szerintem ez nagyon fontos, hogy az egész év folyamán érezd, hogy valakinek számítasz. Ezek a teljesen idegen emberek olyan szeretettel fogadtak és nagyon látszott rajtuk, hogy érdekli őket, milyen vagyok és milyen a kultúrám. Meg akartak ismerni.

Mások is nagyon kedvesek voltak, ami az elején nagyon tetszett, de a végére nagyon mű volt az egész. Idegenek jöttek oda, megölelgettek, megkérdezték, hogy vagyok, és kezdeményezték, hogy találkozzunk, de ebből semmi nem lett, mert ők csak úgy csináltak, mintha érdekelném őket.

Hogyan és kivel sikerült megkapni a közös hangot?

Főleg a cserediákokkal, hiszen rengeteg időt töltöttünk együtt és ugyanazon mentünk keresztül, így megértettük egymást. Velük nagyon jól éreztem magam.

Ismerik az itteni helyzetet, vagy legalább meg tudtad értetni velük, hogy mi történik itt Erdélyben?

A családdal igen, viszont sok mindenkinek ötször is elmondhattam hiába, nem értették, hogy lehetek magyar, ha Romániában élek. Nehéz volt felfogni nekik ezt a helyzetet, nem érezték a súlyát ennek az egésznek.

Záporoztak a kérdéseik, hogy odaköltöztem vagy egyáltalán magyarok a szüleim, és hogy száz év után még ilyeneken miért aggódunk és miért fontos nekünk, szóval elég hamar láttam, hogy süket fülekre találok.

Nem voltak sztereotípiáik az országgal kapcsolatban?

A vámpírokon kívül nem igazán hallottak semmit Romániáról. A többi európai nem volt túl jó véleménnyel az országról, ami bosszantott is, de ők is tudták vagy legalább elég hamar megértették, hogy nem az állam után kell megítélni az embereket. Én sokkal jobban elkezdtem értékelni azt, hogy honnan vagyok és segített abban is, hogy adott ország politikájától elvonatkoztatva tudjam értékelni az embereket.

Te ott senior (végzős) lettél pedig itthon a tizedikkel végeztél. Hogyan?

Iskolától függ, hogy melyik évfolyamba fogsz járni. Abba az iskolába, ahova érkeztem minden cserediák senior lesz, mivel nekik több programjuk van, elkezdve a végzős báltól a kicsengetésig, és azt szeretnék, hogy ezt mi is éljük át.

Mesélj az ottani oktatásról! Miben különbözik a mienktől?

Majdnem minden teljesen más, mint itthon. Sokkal alacsonyabb szinten tanulnak. Nekem nagyon egyszerű volt az iskola kint. A tanárok nagyon lazák és segítőkészek, emellett elég alacsony szinten próbálnak mindent elmagyarázni, hogy a gyengébb képességűek is tudjanak lépést tartani és a tényleg nem kivételesen okos emberek is megértsék az anyagot.

A jegyeket többnyire a házi feladatokra kaptuk, mármint otthon ki tudtál dolgozni egy fogalmazást, amit ott le kellett írnod. A felmérők is ilyen kiválasztós karikázós tesztlapok voltak, amit felületes tanulással is meg lehetett oldani.

A másik, ami nagyon eltér, hogy nincsenek osztályok. Minden tanárnak meg van a maga terme, ahova mi megyünk órára és ezen kilencedikestől tizenkettedikesig mindenki ott lehet, aki éppen az adott tantárgyat veszi fel. Minden órán más emberekkel vagy körülvéve, így lehetőségem volt egy csomó diákot megismerni és nem kellett mindig ugyanazokat az arcokat bámulnom.

Nagyon sok a gyakorlati rész, kémián kísérleteztünk, anatómián boncoltunk, ami fantasztikus volt, így vizuálisan nagyon hamar meg tudtad jegyezni, hogy mi hol van. Sokszor dokumentumfilmeket és a témához kapcsolódó játékfilmeket néztünk, emiatt sokkal interaktívabbak voltak az órák. Kilencven perc nagyon hamar eltelt.

Négy órád van egy nap és mindegyik másfél óra, leszámítva a hétfőt, amikor negyvenöt perces órák vannak, viszont akkor nyolc óra van, minden tantárgyadból egy. Persze ez meg van tűzdelve ötperces szünetekkel, egy félórás ebédszünettel és szintén egy harminc perces szemináriummal. Nyolctól háromig voltunk suliban, mint itthon. Utána még maradtunk az iskolában, de csak aki sportolt valamit, hiszen rengeteg figyelmet szentelnek a sportnevelésre. Szinte minden sportág közül tudsz választani.

A lazább tanítás érződik az amerikai diákokon? Egyáltalán a magasabb képességű diákoknak van lehetőségük folyamatosan fejlődni?

Nem mondanám butábbaknak őket, viszont az általános műveltségük kisebb. Nem tudnak sokat Európáról sem, mert mindent amerikai szemszögből tanítanak. Nekem jó volt amerikai történelmet tanulni, mert megismertem azt is, de ők nem annyira nyitottak más kontinensek kultúráira, pedig van európai történelem is tizedikben, aztán az amerikai tizenegyedikben, ugyanis minden évben van két tantárgy, amit kötelezően fel kell venni, ilyen az angol vagy a történelem. Talán a spanyolokról, meg a mexikóiakról tudnak többet, a sok bevándorló miatt.

Vannak olyan órák, amiből van magasabb szintű oktatás. Ezek több pontszámot is jelentenek, hiszen minden órának egytől négyig megvan a maga pontszáma. Tizenkettedik végére például 32,5 pontszámod kell legyen, hogy kicsengessenek. Ez mondhatni az érettségi megfelelője. Nem kell semmit vizsgázzál, csak meg kell legyenek folyamatosan a pontszámaid és ki kell járd az óráidat.

Milyen tantárgyak vannak és te miket tanultál?

Vannak féléves és vannak éves tantárgyak. Az éves tantárgyak közül matematikát, kémiát, angolt, történelmet. Ezek mellett fel lehet venni egy félévre olyanokat, mint az újságírás, fotográfia, különféle művészetek. Itt is rengeteg közül tudsz választani, így több a lehetőség már ebben a korban szakosodni is.

Mennyire vannak jelen azok sablonok, amiket mi az amerikai sulis filmekben látunk?

Például mindenkinek van egy szekrénye, amibe belepakolja a cuccait. Van, aki képeket is ragasztgat bele, de nincs igazán időd abban az öt perces szünetben, hogy elmenj a szekrényedig és még beérj a következő terembe. A másik ilyen, hogy általában minden pénteken amerikai foci mérkőzés van és akkor a csapattagok a focis egyenruhájukban jönnek suliba, úgyhogy innen is tudhatja az ember, hogy ma meccsnap van.

Elég béna volt a mi csapatunk, soha nem nyertünk, de mindig ott voltunk, szurkoltunk. Voltak különböző énekek, amiket kellett skandáljunk és minden héten volt valami más téma, hogy csak feketébe, vagy csak fehérbe öltözünk. Amikor fehérben voltunk, kitalálta a diáktanács, hogy dobjunk fel púdert, amiből egy nagy felhő lett, nagyon jól nézett ki, csak mind a szemembe hullott és alig láttam utána. Persze Hollywood rátesz egy lapáttal, amikor bemutatja a középiskolai életet, de nagyon hasonló a helyzet.

Volt egyenruhátok?

Nem. Általában csak a magán- vagy a vallásos iskolában van egyenruha az Egyesült Államokban. Akárhogyan felöltözhettünk. Volt egy szabályzat, amit be kellett volna tartani, de nem sok mindenki követte. Volt aki pizsamában jött, vagy egy kinyúlt pólóban, cicanadrágban, rövid szoknyában. Rózsaszín hajtól elkezdve az agyonpiercingezett arcig mindennel lehetett találkozni. Igazából nem érdekelte a tanárokat, hogy néznek ki a diákok, hanem csak az, hogy tanulnak, ami szerintem fantasztikus.

Hogy kell elképzelni egy átlagos napodat?

Három percre laktam az iskolától, úgyhogy mindig sétáltam reggelente. Első két hónapban volt teniszedzésem, szóval iskola után még maradtam, aztán amikor hazaértem, ebédeltem, mert a sulis ebéd nem volt túl nagy szám, mindig éhesen mentem haza. Az első pár hónapban meleg is volt, meg ugye edzések is voltak, mindig nagyon elfáradtam, ezért kellett pihennem egy órát.

Otthon házit oldottam, a családdal sorozatokat néztünk, társasjátékokat játszottunk. Vacsora közben sokat beszélgettünk komoly dolgokról: politikáról, vallásról, rasszizmusról, kultúrákról. Nagyon szerettem, mert felnőttként kezeltek. Hét végén a többi cserediákkal voltam: kirándultunk, önkéntes munkákat végeztünk. Különböző Rotary-találkozókra jártunk, ahol együtt tudtunk beszélgetni a cserediák programról.

Milyen önkéntes munkákat?

Ezeket a Rotary szervezte. Volt egy csomó programjuk. A legjelentősebb talán az volt, amikor Guatemalába küldtünk segélycsomagokat, teherautókat töltöttünk meg játékokkal, meg egészségügyi csomagokkal. Volt egy Christmas in October elnevezésű projekt, ami abból állt, hogy különböző családok kertjét szedtük rendbe, lemostuk a házukat. Nagyon vagány volt.

Hányan voltatok és mennyire népszerű ez a program?

Kilencen Kansasban, viszont voltunk más városokban is Rotary-konferenciákon, hogy beszéljünk róla és hogy reklámozzuk az egész programot. Oklahomában volt egy, ahol több, mint negyven ország kétszáz cserediákja volt ott. Az emberek nem igazán mernek fogadni idegen gyerekeket, de mi, ahogy tudtuk, próbáltuk népszerűsíteni.

Mi a helyzet a nyelvvel? Mennyire ment mikor megérkeztél és mennyire beszélsz most jól angolul?

A szövegértéssel nem volt baj, de nagyon gyorsan beszéltek és egy csomó szlengszót, illetve kifejezést használtak, amit azért nehéz volt megérteni. Kacagtak is rajtam eleget. Például a though szót mindenhova használják, de nincs különösebb funkciója, amikor rákérdeztem, hogy az mi, akkor is kinevettek kicsit, de nem gonoszságból. Az elején nem beszélgettem sokat, amúgy is egy kicsit szégyenlős voltam, aztán egy pár hónap alatt belerázódtam.

Nem kezdett érdekelni, hogyha hibázok. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy rendben van, ha hibázik az ember, mert abból csak tanul. Így is több nyelvet tudok, mint ők, ha kiröhögnek, az az ő bajuk.

Említetted, hogy voltak kirándulások. Merre jártatok?

Körbejártuk Kansast, öt napra elmentünk New Yorkba és év végén volt három kirándulás, amik közül tudtam választani. Én a legnagyobbat választottam ki, amin negyvenegy másik cserediákkal körbeutaztuk az egész országot: Chicago, Los Angeles. Hollywoodban például voltunk a Universal Studios-nál, ami egy vidámpark-szerű hely és ott mutogatták, hogy itt filmezték az egyik Dr. Csont részt, ott a Godzillát. Forgatáson nem voltunk, még Johnny Depp-el sem találkoztam, de nagyon jó volt.

Nehéz volt? Volt hiányérzeted?

Persze! Nagyon hiányzott a családom, a barátaim. Hiányoztak a kulturális események: a koncertek, az irodalmi estek, a színház. Azt is nagyon vártam, hogy lejöhessek kávézni a G. Caféba. Nem igazán kaptam meg ott ezt a kulturális életet. A nagyobb városokban persze van. Én voltam két balettelőadáson és az iskola drámatagozatának az előadásán.

Megpróbáltam nem azokra a dolgokra gondolni, amik hiányoztak, inkább megélni az ottlétet.

A kint tartózkodásod alatt nem találkoztál magyarokkal?

Egyszer New Yorkban a metrón, akkor már rengeteg olasszal, románnal, franciával találkoztam, és még sírtam is egy kicsit, hogy milyen rossz, hogy nem hallottam egy magyar szót és felfigyeltem, hogy két nő magyarul beszél. Egyből odafutottam hozzájuk, de olyan izgatott voltam, hogy angolul szólítottam meg őket, aztán bocsánatot kértem, elmondtam, ki és mi vagyok, ők is elmesélték, hogy Kanadából jöttek, régen költöztek ki és csak ennyi volt, viszont nagyon jól esett.

Mesélj a bálokról és a kicsengetésedről!

Na, azok tényleg olyanok, mint a filmekben. A végzős bál hatalmas felhajtás, mindenki már azelőtt hónapokkal beszerzi a ruháját, sminkeltetnek, frizurákat vágattatnak. Sok hűhó a semmiért. Nekem egy kicsit mű volt, nem az én stílusom. A fiúk frappáns szövegekkel teleírt táblákkal keresik és kérik fel a lányokat, hogy legyenek a párjaik a bálban.

A kicsengetésen mindenki talárban és ebben a ballagási négyszög alakú kalapban volt, aminek a bojtját, miután kicsengettek, át kell tenni az egyik feléről a másikra. Óriási ceremónia volt. Mindenkit név szerint kihívtak, végigvonultunk a pódiumon virágokat kaptunk, kezet fogtunk az igazgatóval, készültek a fényképek. Ez még egy kisebb iskolának számított és háromszáz végzős volt, úgyhogy képzeld el mennyien lehettek. Kaptunk diplomákat, bár az enyém csak jelképes.

A családom is kijött a kicsengetésre. Ahogy kimentem, már mondogatták, hogy meg fognak látogatni, de az elején ezt egyáltalán nem szerettem volna. Úgy voltam vele, hogy az én évem és nekik nincs ott keresnivalójuk, persze ahogy teltek a hónapok, alig vártam, hogy jöjjenek és lássák, hogy hol és milyen emberek közt éltem. Két hetet maradtak. Egy kicsit furcsa volt a két család között, az egyik ugye felnőttként kezelt, de hát itthon csak én vagyok a család kicsi lánya. Összecsapott felettem a két hullám.

Milyen tapasztalatokkal jöttél haza és mivel érzed magad többnek az amerikai év után?

Én nagyon szerény sarokba húzódós lány voltam, elég kevés önbizalommal, mikor kimentem és ott igenis megtanultam, hogy elég vagyok és nem kell, hogy mindenki szeressen. Mindig ott vannak azok az emberek, akiknek fontos vagyok és azokra kell koncentráljak.

Elég sok időbe telt, de rájöttem, hogy mindenkinek úgysem lehet megfelelni, úgyhogy hiába van ez a kényszer bennem. Ez a legfontosabb, amit tanultam, meg elfogadni az embereket úgy ahogy vannak, hogy mindenkiben a jót lássam, a rosszat túl egyszerű észrevenni. Nyitottabb lettem más kultúrák fele is.

Mit tanácsolnál annak, aki most vág neki egy cserediák programnak?

Minden cserediáknak azt ajánlanám, hogy minden lehetőségre mondjon igent. Még ha csak a szomszédba akarnak áthívni egy kerti partira, azt sem szabad kihagyni, mert rengeteg emberrel találkozhatsz és élményben lehet részed, ami csak előre visz. Az is fontos, hogy mindenkit fogadj el, hiszen mindenki máshonnan, más kultúrából jött, semmi sem olyan, mint otthon de az nem rossz, az csak más.