Az idei DráMa találkozó színes felhozatallal örvendeztette meg a színházba járókat. A temesvári és bukaresti társulatok mellett egy jóval közelebbi, a Csíki Játékszín is birtokába vette egy előadás erejéig az udvarhelyi deszkákat.

Az Othello Gyulaházán egyszerre bájos és elgondolkodtató. Ha csak szórakozni szeretnénk, jókat lehet nevetni az operett-betéteken, illetve Viola botladozásain. Ellenben, ha picit jobban figyelünk, ennél sokkal több minden bontakozik ki a történetből, előkerül az örökös kérdés: könnyed, pénzt hozó színházat kell csinálni, vagy inkább a komoly, nehezebb daraboknak jár a színpad.

A vígjáték egyik főszereplőjét, Pálmai Violát, a drámai szendét Kiss Bora alakította. A pályáját nemrég kezdő Borát máris az év színésznőjének választotta a csíkszeredai közönség, többek között a Búzakalászban nyújtott alakításáért. A színésznővel a díjról, a színjátszásról és egy szebb világról is beszélgettünk.

Volt valaki a családodban, hozzád közel álló személy, aki ösztönzött arra, hogy színész legyél, vagy teljesen magadtól jött az egész?

Nagytatám tanított zenét, meg tanító is volt, és otthon volt egy nagy koncertzongorája. Elkezdtem vele barátkozni, amikor kicsi voltam, és megszerettem, mondtam, hogy én zeneiskolába akarok menni.

És jártál is. 10 vagy 12 évet?

Tizenkettőt, ott érettségiztem. Apukám mondta, hogy „nem, Borácska, attól még lehet zongorát tanulni, de valami rendes iskolába kell menni". Aztán hál' Istennek nem volt életpálya-modellem, elfogadták. Amikor érettségi után elmentem egy évre Pestre, akkor is csak annyit mondtam, hogy megyek, és rendben volt.

Kiss Bora, mint Pálmai Viola | Fotó: Sándor Levente/Csíki Játékszín

Komolyan nem is értem azokat a szülőket, akik valamiért megtiltanak egy iskolát, mert az nem pénzes, vagy nem a gyereknek való. Kell hagyni.

Anyukám legelőször Vásárhelyen látott színpadon. Egy nyári produkcióban játszottunk, elég nagy feladatom volt, nyári színpad, nyolcszáz ember. Biztos sokk volt neki, nekem is az, főleg mikor olyan kollégát látok, akit még nem láttam. Például ha egy volt osztálytársat elmegyünk megnézni a mostani társulatában, olyan érzés, mintha nekem lenne bemutatóm. A szülőnek még inkább.

Anyukám mondta, hogy büszke rám, s replikáztam, hogy minden szülő ezt mondja.

Szerinte nem így van, meg neki van szeme. Kérdeztem, milyen lehet egy szülőnek, aki mondjuk, nagy színész és nem engedi a gyerekét, hogy az legyen. De ha bele is megy, tegyük fel, és nézhetetlen lesz, az milyen érzés? Persze lehet, hogy én is nézhetetlen vagyok.

Én a mai napig nem hiszem el, hogy színész vagyok. Van olyan, hogy felébredek, és arra eszmélek, hogy hű, felvettek a főiskolára, és jaj, már el is végeztem. Már öt év eltelt és még mindig nem fogtam fel, hogy ezt csinálom. Nagyon félelmetes érzés.

Félek egy kicsit ettől az élettől. Ha olyat kell csinálnom, amivel nem értek egyet, akkor tényleg belehalok. Mindenki kérdi, hogy miért nem örvendek, hát színész lettem, azt csinálom, amit szeretek.

Persze, örvendek, csak egy csomó mindennel nem értek egyet. A szerep mindegy milyen: ha a kicsi kutyát is kell eljátszani, az is jó lehet.

Csak olyan sokan nem hisznek. Néha azt érzem, hogy mindenkinek nyomom, higgyünk a csapatban.

Az igaz, hogy az Othello Gyulaházán előadásban néhány percig játszott medve szerep kedvéért utánanéztél a medvék viselkedésének?

Hát, csak bolondkodtam ezzel. Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy kerget valami medve, biztos benne van ez is. De szeretem azt a medve jelmezt.

Úgy tartod, hogy nincs kicsi szerep meg nagy szerep, és nincs álomszerep sem, de van kedvenc szereped azok közül, amiket eddig játszottál?

Talán még mindig a Márta szerepe a Búzakalászból. Azt, amikor elolvastam, azt mondtam, hogy hű.

Nem éreztem soha magamat nőnek. Mindig úgy gondoltam, hagyjanak ezzel, hogy ki a nő s ki nem, ezzel mindig bajom volt. Színpadon más, az valahogy megoldódik. Itt azt gondoltam biztos nehéz lesz.

Kiss Bora, mint Márta | Fotó: Sándor Levente/Csíki Játékszín

Hogy lehet egy ilyen igazi nőt eljátszani? Márta egy igazi nő, és nekem el kellene hinnem, hogy igazi nő vagyok ahhoz, hogy el tudjam hitetni. A problémái, a gyerekkérdés, a család, félelmetesek. Én annyira nem látom ezt, annyira hangulatember vagyok.

Nagyon tisztelem azokat a hölgyeket, színésznőket, akik be tudják vállalni a kettőt egyszerre, és azokat a színészeket is, akik jók, megérték az öregkort, és nem bolondultak meg.

A sok szerep miatt, és mert mindig más kell, hogy legyél?

Igen, és mert nagyon hangulatember vagyok, néha éreztem, hogy ingerültebb lettem, kezdtem visszapofázni, amikor egyáltalán nem kellett volna. Közben láttam, hogy ez egyfajta útkeresés.

De több kolléga is mondta, hogy utolsó hetekre begubózok, Bora eltűnik. Szerintem az a fontos ebben a szakmában, hogy magadból építs, tedd magadévá a szerepet.

Viola az Othellóban olyan kis hülye, viccesebb, könnyebb, rajzfilmes. De nem érzem magam vicces alkatnak. Az előadásokat visszanézve, sosem játszottam a vicces kislányt, inkább voltam a sírós tragika.

Érezted már úgy, mintha a szerep venne át téged, hogy kezdesz a való életben is az lenni, akit éppen játszol?

Nagyon bele tudom élni magam, mert az a pár óra nagyon fontos. Nehéz, és azt kell megtanulnom, hogy ne gubózzak be azért, mert játszom. Szerencsére áll mellettem egy olyan ember, aki megérti ezeket, és ő is ezzel foglalkozik. Nehéz ezt felfogni egy kívülállónak.

Bár az Othello nem egy olyan darab, amibe belehalunk, de az a két óra nagyon fárasztó. Jelen kell lenni, ott kell lenni, nem jön magától, hogy kiállok, és egyből jelen vagyok. Ha nem gondolsz arra, hogy jelen kell lenned, akkor nem is leszel.

Egyszer beszélgettünk az egyik kollégámmal és meséltem neki az ágyjelentről, amikor fekszik a Desdemonát alakító Viola. Ott van egy test, de ahhoz, hogy a néző észrevegye, nekem tudnom kell magamról, hogy jelen vagyok a színpadon, behunyt szemmel fekszem és végig figyelek.

Egyetemen több Shakespeare jelenetben játszottál, aztán azóta nem, most meg egy ilyen meta-Shakespeare darabba kerültél. Nem furcsa ez?

Például az Othellós jelenetben nekem az tetszett, hogy azt nagyon komolyan meg kéne csinálni, hogy azt mondja a néző, „ezek tudnának Shakespeare-t játszani". Csak hát túl kevés az a két jelenet. És közben azt is el kell játszani, hogy Viola fél.

Azért játszanék egyszer egy Shakespeare-t, valami jót. Ami tényleg meg van jól csinálva, lehessen lubickolni benne.

Most, hogy Csíkszereda után Székelyudvarhelyen is előadtátok az Othello Gyulaházánt, érződik valami különbség?

Más, amikor egy fesztivál van. Az is fontos, hogy kik nézik, mert egy színházi fesztiválon jobban értenek bizonyos dolgokat. Nekem mindig izgalmas, mikor más színpadon játszunk. Néha bejönnek ilyenek, hogy egy jelentet nem lehet megcsinálni, más kell helyette, az itteni elődadásban még beugrás is volt, Pötyikét más színésznő játszotta.

Fotó: Sándor Levente/Csíki Játékszín

Azok izgalmas dolgok, amikor minden változik, de hát minden előadás más. Ha érzed a másikat, és tényleg ráfigyelsz, akkor érzed, hogy ma neki milyen napja van. Sokszor érzem, hogy fáradt vagyok s nem fog menni. És vannak kollégáim, akik tudják, hogy ilyenkor bepánikolok, és támogatnak. Amikor meghallom a nézőket invitáló zenét, már gyomoridegem lesz, évek után sem tudom megszokni.

És van egy kicsi kihívás is abban, ha nem a saját közönséged előtt játszol?

Persze, ha új emberek vannak, kíváncsi vagy, hogy reagálnak. Mondjuk, mikor megkérdik, milyen a közönség, én sose tudom. Nem tudom, hogy ment az előadás.

Persze azért látom, ha mondjuk valahol felröhögtek, mert nem vagyok süket, ott vagyok és látom, csak vannak dolgok, amiket megkérdeznek, de nem tudom a választ.

Te kaptad tavaly az év színésznője díjat, amire nem számítottál, de mi alapján adnád te oda egy társulatnál, nézőként?

Talán azt nézném, hogy mindig hozzon valami újat. Éppen ezért is nem számítottam rá, mert a saját elvárásaim szerint nem érzem, hogy hoztam volna. Fontosnak tartom, hogy emberként is milyen a színész: nem szeretem azt, aki tudja magáról, hogy hú, mekkora színész vagyok, és megenged magának bizonyos dolgokat.

Legyen izgalmas az az ember, legyen titka. De ahhoz őneki gondolnia kell egy csomó mindenre, fel kell építenie magát. Van ezer gondolata, és abból csak egyet látsz.

Meg tudjam tisztelni. Amikor régi színészeket nézek, van nekik egy méltóságuk, ami most nincs. Persze az is fontos, hogy embert lássunk az utcán, ne csak a színészt, de nem mindegy, milyen embert.

Egyébként, amikor valaki ilyen díjat kap, mindig az mondják, vigyázz, nehogy elfusson a ló veled. Belegondoltam, hogy tudna ez velem egyáltalán megtörténni.

Az idei első bemutatón azt éreztem, hogy tovább kell lépnem, Márta szerepe után nem léphetek vissza. Akkora felelősség egy díj. Legszívesebben elmennék mindenkihez, házhoz, és megköszönném.

És mentegetőznék, hogy biztosan jól meggondolták? Mert ez nem garancia arra, hogy még egyszer jól fogom csinálni. Viola most nem Márta: ez a szerep is ugyanolyan fontos, de most nem tudok ugyanolyat játszani.

Jó, hogy így fogod fel, mert van, aki úgy gondolná, hogy „ezt megoldottam, jó vagyok".

Nekem ezért is volt furcsa, mikor azt mondták, vigyázzak, nehogy elszaladjon velem a ló. Alapvetően vigyázok, a mai napig fontos a tisztelet, akár a műszakisokkal szemben is.

Őket nagyon tiszteletben kell tartani, én nem szeretek ráordítani egyikükre sem, vagy vitatkozni velük. Ők is emberek, és hibázhatnak, de én is lehetek olyan, hogy elfelejtek bevinni a kolléganőmnek valamit. Persze vigyázunk az ilyenre, egy fontos kelléket, mint a levelet az

Fotó: Sándor Levente/Csíki Játékszín

Othelloban, kétszer is megnézem, hogy betettem-e a táskába. A műszakis is megnézi, de én is. Van, amit lehet nélkülözni, de ha kihagyok egy ilyet, mint a levél, elcseszem az egész előadást.

Ugyanígy vagyok az öltöztetővel is. Előadás előtt, mikor ideges vagyok, megölelem az öltöztető hölgyet, kicsit olyan, mintha anyukám lenne. A mai napig oda kell mennem hozzá, megnyugtat. Szívesen segítek neki, amikor meg tudok oldani valamit, megteszem, mindenért nem használhatom ki. Egy ember van, és iszonyat sok a munkája.

Ez egy csapatmunka, és a csapat nem csak színészekből áll. Azt hiszik, hogy az a tizenhat ember, de nem, ott még sok ember van, aki dolgozik, és ha a díszletező nem köti fel jól a diszkógömböt, a fejemre eshet egyszer.

A Zsuzsanna nevedet nem nagyon használod, de néha a Csáth-ot családnévként igen. Honnan a rajongás Csáth Géza iránt?

Másodéven volt egy művészi beszéd vizsgánk, ahol Csáth Géza novellákat mondtunk. Én akkor nem ismertem még Gézát. Amúgy Géza itt ül mindig velem, ez egy ilyen fantázia. Mindig voltak ilyen bolondozásaim, hogy elképzeltem, ő itt van.

Támasz is?

Igen, meg én mindig fantáziáltam ilyen dolgokról. Például kitaláltam azt – nagy hülyeség –, hogy Jászai Mariban születtem újra. Lehet, nem leszek olyan tehetséges, sőt, de tényleg azt érzem sokszor, hogy rengeteg hasonlóság van.

Gézával meg úgy voltam, hogy kitaláltam, itt van mellettem. A sok nője után most szenved mellettem, én meg dorgálom mindenért.

A mentorod?

Bűnhődik miattam, azért van mellettem. Nagyon elítéltem, ahogy élt, s most szenved. Jobban kellett volna vigyáznia magára. Ő a példakép ellentéte.

Az Othello Gyulaházán fő témája a könnyed, eladható, kifizetődő darabok és a minőségi színház ellentéte. Te hogy látod, hogy lehet megoldani ezt az egyensúlyt egy társulaton belül?

Ez nagyon nehéz dolog. A legnehezebb dolga ilyen kérdésekben az igazgatónak van. Egyszer beszélgettem Parászka Miklós igazgatóval: kérdeztem, hogy lehet ezt ép ésszel végiggondolni. Azt mondta, rizikó nélkül nincs színház.

Sokan azt hiszem, elfogadják, hogy van, ami nem jó. Tény, hogy vannak előadások, amik nem jók. Lehet, hogy a darab nem jó, vagy mi, színészek nem tudjuk jól megcsinálni. Én is bajlódok ezekkel, nagyon sokat gondolkodom, hogy lehetne jól. Az a legfontosabb, hogy ha hiszed, hogy jó lesz, akkor jó lesz.

Erre klasszikus példa a Csárdáskirálynő?

Hát a Csárdáskirálynő szerintem egy nagyon jó darab. Én láttam egy Csárdáskirálynőt, a Mohácsi-félét, ahol Kulka játszotta Edvint és Szilviát is egy nagyon jó színésznő, nagyon jó hanggal. Mivel zenét végeztem, tényleg érzem, azoknak a daloknak hogyan kellene szólniuk, az én dalomnak is. De nem tanultam éneket, és a saját fülemnek fáj, amit kikornyikálok.

Kiss Bora az Én és a kisöcsém színdarabban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen

Nem tudok mit tenni, így legalább megpróbálom őszintén elénekelni. Nem arra törekszem, hogy nagyon operettesen elénekeljem, hanem Viola ennyire tud énekelni, és kész. És lehet, hogy hitelesebb. A néző látja, hogy szegény Violácska szenved, és ha elcsuklik a hangom, az se baj.

Nehezek ezek a dalok, de a Csárdáskirálynő szerintem jó. Arra kell törekedni, ha már operettet kell játszani, hogy előbb mondd el, majd tedd rá a zenét, és akkor megszületik.

Mindenből ki lehet valami jót hozni, csak hinnünk kell, nem szabad megállni, tovább kell menni, fejlődni, nem adni fel. Nagyon nehéz, sokszor érzem azt, hogy elfáradtam. Ebben a szakmában minden napod kiszámíthatatlan: ma összejött, de vajon, hogy lesz ezután? Nem tudhatom. Ha elkezdtem csúszni egy lejtőn, egyszer csak ott leszek lent.

Mindig összehasonlítom a zenével a színházat. Ha leülök zenélni, gyakorlok pár órát, és megvan, a szövegtanulás is ilyen. Ha csak tőled függ, meg tudod csinálni, de a színház az más. Ha a másik nem fogja a kezed, én hiába tartom. Ez a félelmetes, minden szál kapcsolódik mindenhez.

Közben énekelgetsz is, például a Szempölben meg kub_beat-tel, és rajzolsz. Ha valamikor nem leszel már színész, ezekben az irányokban gondolkozol tovább, vagy ez fel se merül?

Azok a zenék nagyon régiek, még egyetemen csináltuk. Érdekel a gondolat, hogy egyszer legyen egy saját zenekarom. Nem tudom, milyen zenét kéne játszani. De szeretek írni is, csak azt érzem, hogy kellene néha egy seggberúgás, hogy merre induljak el, és hogyan. Azt érzem, annyi embernek van kevesebb ötlete, mint nekem, és mégis úgy halad.

Például volt egy kiállításom Csíkszeredában, és majd lesz Vásárhelyen, de az úgy lett meg, hogy egy ismerősöm azt mondta, hogy „te, amiket tavaly csináltál Mikházán, azokat miért nem állítjuk ki?" És lett egy kiállítás. Annyian odajöttek akkor is meg a színészek díjazásakor is sokan odaírták, hogy szerették a rajzaimat is. Meg írtak Facebookon, kérdezték, hogy eladó-e.

Fotó: Csedő Attila

De ezeket soha nem is gondoltam meg. És az a baj, hogy rajzolni se tanultam. Összejöttek, de a következő rajznál megint úgy pánikoltam, hogy nem fog összejönni, mert nem egy biztos dolog, hogy tudok rajzolni. Nem úgy van, hogy látok egy képet és lerajzolom, hanem megszületik a rajz.

„Mond...mennyire ? / Mennyire szép álmodban az...az Á.L.O.M.S.Z.É.P ?" (részlet Kiss Bora ..Álmai.(d).ról... című verséből – szerk. megj.)

Hogy mennyire szép? Hát nem itteni, nem földi, az biztos. Egy pöttyös labdát kergetek, amin minden pötty egy álom. Azt érzem, hogy nehéz ebben a világban szépen élni, ez a legborzasztóbb. Pedig próbálom, tényleg nagyon próbálom. Nem tudom, mitől lehetne szebbé tenni. Oda kéne figyelni egymásra. Az apróságok talán meg a hit, hinni kell mindenben. Csak néha az ember belefárad.

Nem tehetem a színház mellett, hogy egy évre elvonulok, és csendben vagyok, ha lehetne, biztos egyszer megtenném. Ha abbahagyod csak úgy, egy évre, biztos, hogy vissza lehet kerülni, csak félelmetes.

Szép dolgokat kell csinálni. Nem is az, hogy szépeket, csak szebb legyen, mint az amiben, és ahogy élünk. Kicsit mocskosnak érzem ezt az egész világot, úgy, ahogy van. Érzéketlen néha. Egyedül hova váltsam meg a világot? Mondják, hogy fiatal vagy, most kell megváltani. Nem, nem megváltani akarom, csak ne fogadjuk el úgy, ahogy van, mert lehet tenni. Máskor is lehetett tenni.