Nektek is feltűnt már, hogy egy, a képernyőről nagyon ismerős figura jár-kel a városban? Anger Zsoltot, Magyarország jelenleg egyik legközismertebb és -keresettebb színészét, az Aranyélet Endre báját a Nem lesz reggel, Fred! című előadáson láttam először a színházban, és rögtön meg is fogalmazódott hozzá egy csomó kérdésem.

Miután kiderült, a Tomcsa Sándor Színház társulatának következő darabján dolgozik, fel is kutattam, hogy megkérdezzem, hogyan került Székelyudvarhelyre, meséljen az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb mozgóképes alkotásáról, az Aranyéletről és árulja el, néhány évad után már miért nem ő Jamie Lannister magyar hangja.

Megtudtuk, hogyan válogat a mérhetetlen mennyiségű film és sorozat közül, és azt is, hogy ki számára „a színész". És nem hiszitek el, ez az udvarhelyi társulat egyik színésze.

Hol is kezdhetnénk máshol, mint az Aranyéletnél. Az eredmény elképesztően profi, korszakalkotó a magyar televíziózásban. A munka is ennyire profi volt más forgatásaidhoz viszonyítva?

Az Aranyélet nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedeknek az egyik legsikeresebb mozgóképes alkotása. Ha jönne egy ufó, és megkérdezné, hogy „Kik vagytok ti, magyarországi magyarok a huszonegyedik század második évtizedének a vége felé?", akkor azt mondhatnánk neki, hogy nézd meg Aranyéletet, és megérted.

Egyszerű, ártatlan televíziós sorozat, ami élesen és bátran beszél arról a nagyon sokrétű társadalmi problémáról, ami miatt ott tartunk, ahol. Nem véletlen, hogy ilyen nagy hatással volt a nézőkre.

Magáról a munkáról azt hiszem, a legprofibb munka volt, amit valaha csináltam minden tekintetben. Az elképzelések is ragyogóak voltak, a megvalósításuk is hibátlan volt és konfliktusmentes. Jó volt a vezető, jó volt az elképzelés, az írócsapat, a producerek, a kaszkadőrök, maga a televíziós csatorna, az HBO, tehát minden csapat nagyon pontosan koordinálva volt. Mindenki tudta, hogy mire van szükség, és mindenki százszázalékos erőbedobással dolgozott. Nagyon szerettem.

Mennyire tudtál azonosulni Endre bá szerepével?

Valójában ebben a sorozatban a bűn és a bűnözés egy allegóriává válik. Milyen fura, hogy heteken keresztül egy tolvaj, csaló, gyilkos bandának szurkolunk, mert a szívünkhöz közel állnak!

Azok az indíttatások, amiért ezeket a bűnöket elkövetik, mélyen valamifajta betyárbecsületből, vagy a család összetartó erejéért történnek. Ez megfigyelhető a Tarantino filmekben is.

Mindenki magára ismer benne, mert ugyanezekkel a problémákkal kell megvívnia. Ez a család azt mondja, ha ilyen a világ, akkor nekünk is ilyennek kell lennünk magunkért és egymásért.

Hálás a szerepem, mert rosszfiút játszani mindig gazdagabban lehet, mint egy jófiút. A Rómeó és Júliában nem Rómeóé, hanem a Tybalté a jobb szerep.

Elég sok filmet forgattam már, IMDB-n ötven felett van ez a szám, viszont ez volt az az alkotás, ami leginkább közismertséget hozott. Félreértés ne essék, a közismertség meg a népszerűség teljesen más dolgok.

A népszerűséggel nem tudom, hogy állok, de már nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ötven járókelőből harmincnak ne kerekedjen ki a szeme.

Itt, Székelyudvarhelyen is ilyen nagy arányban felismernek?

Nagyon érdekes, hogy itt is, de nem feltétlenül az Aranyéletnek köszönhetően, hanem a Konyhafőnöknek, meg a Celeb vagyok, ments ki innen című műsornak.

Ha már Endre bá szerepénél járunk, kíváncsi vagyok, hogyan érinti az embert, ha rengetegen a karakter nevén szólítják?

Igazából nem zavar. Tényleg mindenkire nagy hatással volt, az is a sorozatot minősíti, hogy mindnyájunkat a megformált figurával azonosítanak. Aki színész, annak ezzel számolnia kell, és kell tudnia kezelni. Nehezebb, mint amennyire hízelgő.

Ha egy hiú majom lennék, akkor emelt orral sétafikálnék és bezsebelném a rajongást, de ez nem erről szól. Ha az ember reflektorfénybe kerül, éreznie kell, hogy ez egy nagyon nagy felelősség. Lehetsz tanár, színész, vagy bármilyen ember, akire egy közösség figyel, felnéz.

Még egy picit maradjunk a televíziózásnál. Szerinted mi eredményezi, hogy a tévés sorozatok a filmekkel vetekszenek?

Ugyanaz ezzel a helyzet, mint az online vásárlással. Most már el sem kell mennünk a bevásárlóközpontba, hogy egy jó pólót, cipőt vegyünk. Tudjuk a méretet, rákattintunk és megvásároljuk. Adott esetben az ember elmegy moziba, de a nagy mozibolondok is csak hetente járnak, akik meg nem azok, lehet, csak félévente.

Évtizedekkel ezelőtt a mozi volt az egyetlen felület, amit a mozgókép-alkotók ki akartak tölteni, de most sokkal kevésbé mozdulnak ki az emberek otthonról, így a televízió meg az online filmnézés is a terepe lett ennek. A mozgókép egy nagyon jó műfaj, amit egyedül vagy családi körben is jól fel lehet dolgozni.

Persze, megvan ennek az árnyoldala is, mert egy mozi vagy színház, esetleg egy jó meccs, koncert esetében a közösségi élmény is hozzátesz az összhatáshoz, hiszen másik ötszáz emberrel sírok, nevetek vagy gondolkodom együtt valamiről. Ennek ott maradt a színház, és nagyon remélem, hogy mindig lesz színház. Itt is azt látom, hogy érdeklődnek az emberek, járnak színházba, szükségük van rá.

Rengeteget dolgozunk, iszonyatosan gyorsan telik az idő, minden pénzbe kerül, nem úgy van, mint a régi szép álmok, hogy „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás". Ideje, energiája és gyakran pénze sincs az embernek, hogy felkerekedjen.

Ezt ismerték fel és azt, hogy a televíziót nem csak arra lehet használni, hogy manipuláljanak, hanem arra is, hogy elgondolkodtassanak, és a mozgóképes alkotásokat bejuttassák az ember lakásába.

Ebben az információdömpingben olyan mérhetetlen mennyiségű sorozatot lehet találni, hogyha az ember mindent meg akar nézni, akkor eltéved és elvész. Tudni kell választani.

Mit gondolsz, minek köszönhető az utóbbi években történt robbanásszerű fejlődés a magyar filmiparban és televíziózásban?

Sokunknak van mondanivalója, és nagyon sok tehetséges filmes van Magyarországon. Nem csak a művészi munkákat végző emberekre, hanem a szakemberekre is gondolok, azokra, akik a technikai hátterét biztosítják egy forgatásnak. Ezek az emberek nem csak Európában, hanem világviszonylatban is a legjobbakhoz tartoznak.

Magyarországon a filmgyártással kapcsolatos törvények kedveznek a külföldi produkcióknak, ezért nagyon sokan járnak oda forgatni. Egyrészt mert tengerentúlról vagy Nyugat-Európából nézve elég szürreális kavalkádja van a régről maradt, félig elrohadó dolgok meg a modern dolgok összhatásának, másrészt Magyarország tulajdonképpen egy filmes adóparadicsom a szó legnemesebb értelmében, ezért a magyar filmes szakemberek mintegy nyolcvan százalékban külföldi filmeknek dolgoznak.

Ez úgy néz ki, hogy jön egy viszonylag szűkebb stáb külföldről, ők egészülnek ki a magyar szakmunkásokkal, és azt látom, hogy egyre szűkebb stábok jönnek, mert bíznak a magyarokban. Mára a közép- meg a felsővezetői különböző forgatási alegységeknek is magyarok. Sok esetben magyar az első asszisztens, ő a rendező jobb keze. Nagyon profi szakmunkás gárda alakult ki Magyarországon és mindent meg is lehet csinálni, vannak jó stúdiók mindenféle felszereléssel.

Egyre többször fordul elő, hogy az Oscar-mezőnyben előforduló alkotásokat részben vagy teljes egészében Magyarországon forgatták, mint például a Mentőakció című filmet Matt Damon főszereplésével az első képkockától az utolsóig.

A Magyar Nemzeti Filmalap működését és felépítését nem ismerem, nem látom át, de azt igen, hogy az inkubátor programmal próbálkoznak ösztönözni a fiatal alkotókat, hogyha mondanivalójuk van, és azt mozgóképesen akarják kifejezni, akkor pályázzanak, írják meg, foglalják össze a terveiket. A régi rendszer is sok géniuszt termelt ki, de az volt, hogy a rendező írt egy forgatókönyvet, és meg is rendezte.

A filmalap Vajna vezetésével egy olyan, Amerikában már rég működő szemléletet hozott be, hogy ezek a szerepek különváljanak, a producernek kelljen kézben tartania a munkafolyamatot, neki kelljen kiválasztania a jó forgatókönyvet, aminek nem egy embernek az agymenéséből kell összeállnia, hanem a fejlesztéséhez adnak segítséget, időt, pénzt és energiát fordítanak rá. Szerintem ez nagyon jó.

Persze, tapasztalható, hogy fellendülés van, de még fejlődjön és legyen egyre több film. A másik szerintem, hogy kellene nyitni, sokkal több koprodukciós filmet készíteni: román-magyar filmet, cseh-magyar filmet, szerb-magyar filmet. Én színészként azt látom, hogy ötször ennyi vagy tízszer ennyi film is lehetne. Nem hiszek a bezárkózásban, nem hiszek abban, hogy magyar film, abban hiszek, hogy európai film.

Ötször ennyi, vagy tízszer ennyi is lehetne, de már így is mérhetetlen sok van. Hogyan szelektálsz?

Nagyon régóta vagyok ebben a szakmában, tulajdonképpen harmincnégy éve, és olyan vagyok már, mint egy pincér egy jó vendéglőben. Megnézem az alapanyagokat, és megmondom a vendégnek, hogy ezt nem kell megkóstolni, ezt viszont ugyan nem kóstoltam, de marhára ajánlom, mert tudom, hogy ki készítette, tudom, hogy mi van benne, és biztosan nagyon finom lesz.

Érdekelne az is, hogy mik a kedvenc televíziós műsoraid, sorozataid és filmjeid.

Lehet, hogy hülyén hangzik, de a műsorok közül a Konyhafőnököt nagyon szerettem, és nem csak azért, mert részt vettem benne. Már akkor is szerettem nézni, mielőtt felmerült, hogy szerepeljek benne.

Ha televíziós sorozatokat kell mondani, a Black Mirrort (Fekete tükör) mondanám. Nagyon szeretem az IT Crowd (Kockafejek) című sorozatot, ami itt a próbák alkalmával is nagyon sokszor szóba kerül, mert a darab egy IT-s cég vicces hétköznapjait mutatja be, ez a sorozat is erről szól. Nagy kedvencem a House of Cards (Kártyavár) és a Sopranost (Maffiózók) is nagyon szerettem.

Filmekből nagyon sokfélét szeretek, nem vagyok sznob, de ha sznobságot kellene mondani, akkor a Grand Hotel Budapestet mondanám, mert az egyszerre csodálatosan szórakoztató és elgondolkodtató is. Szeretem a Dalok a második emeletről című filmet, ami egy skandináv író filmje. És ha már itt tartunk, a Lars von Triert is nagyon szeretem, azokat a témákat, amiket bátran piszkál és feszeget, nagyon izgalmasnak tartom. Nekik volt egy filmes korszakuk a kilencvenes években, az úgynevezett Dogma-filmek, azokat szerettem, az egyikben még szerepeltem is. De tényleg nem vagyok válogatós, járunk moziba, nézzük a hollywoodi filmeket is.

Lars von Trierről jut eszembe, ha még egy televíziós sorozatot kellene mondanom, a Birodalom lenne az. Ez egy hatrészes minisorozat, amelyben egy kórháznak a nagyon szürreális életéről mesél, tulajdonképpen ezzel futott be. Ő aztán ebben megmutatja, hogy pénz sem kell a filmezéshez csak egy jó gondolat és egy szál kamera. Mindenkinek ajánlom, ez egy olyan izgalmas történet, hogy nem bírod abbahagyni. Este nem is szabad elkezdeni, mert éjjel háromnegyed kettőkor négy rész után még azt mondod, hogy azonnal megnézem az ötödiket és a hatodikat is.

Szinkronszínészként is tevékenykedsz. Itt a színészethez és a filmszínézethez képest milyen kihívásokkal kell megküzdened?

Az egy nagyon tróger meló. Állsz egy ablak nélküli helyiségben nyolc óra hosszat egy helyben, a kezedben papír van, és nézel egy filmet, amiből gyakorlatilag nem is értesz semmit, mert nem látod előre a filmet. Mindenesetre dramaturgiailag egy jó gyakorlat. Én nem csak szinkronizálok, hanem hangot mondok alá dokumentumfilmeknek a Discoveryn, a National Geographic Channelen, és néha olyan dolgokhoz is hozzá tudok szólni, hogy magam is elcsodálkozom.

Például a zsiráfnak a vemhességi ideje hirtelen beugrik, mert éppen felmondtam egy ismeretterjesztő sorozatban. Most sokkal kevesebb szinkronizálást vállalok, mint régen, mert rengeteg forgatásom van.

Te voltál a Trónok harcában Jamie Lannister szinkronhangja néhány évadon keresztül. Ez miért változott meg?

Azért maradt abba, mert elkezdtük forgatni az Aranyéletet, és amikor jöttek az új Jamie Lannisteres epizódok, hiába hívtak, nem tudtam menni, mert forgattunk. Sokszor este hattól éjfélig vettük fel a szinkront, és zavar keletkezett a rendszerben.

Nagyon feszes munka, különösen a televíziós sorozatok szinkronizálása, mert az első rész lemegy csütörtökön, jövő csütörtökön a második, amit még szinkronizálunk, és a harmadik epizódnak a szövegkönyvét még meg sem kaptuk. Rohamtempóban kell dolgozni.

Volt olyan Jamie Lannisteres jelenet is, amit nem tudtunk a hangstúdióban felvenni. Este tizenegykor értem haza, kérdezte telefonon a hangmérnök srác, hogy hol lakom, mennyire csendes utcában, majd mondta, hogy éjfél után ott lesz, menjek le, és a kocsiban felmondom a hangot a jelenetre.

Lementem éjszaka, a hangmérnök fogta a laptopját, én beültem az anyósülésre, a tükörre szigetelőszalaggal ragasztotta fel a mikrofont, amit a stúdióból hozott, VLC-ben indította a jelenetet és vele egyszerre a hangfelvevőt. Az éjszaka közepén egy autó anyósülésén szinkronizáltam fel egy jelenetet a Jamie Lannisternek.

Ezt sokáig nem lehetett csinálni, így lecseréltek Stohl Bucira. Ő a szinkronizálás Paganinije, de ebben az a furcsa, hogy akármilyen jól is szinkronizál, ha a rajongók a Jamie Lannister nevű karaktert megismerik a te hangoddal, akkor lecserélhetnek bármilyen zsenire, felháborító lesz, és a karakter szétesik a fejükben.

Itt jön képbe az a felelősség, amiről korábban beszéltem. Például Ewan McGregort a magyar embereknek nem magában Ewan McGregort jelenti, hanem Ewan McGregort Anger Zsolt hangjával. Ez a csere aztán át is ugrotta a nézők ingerküszöbét, annyi levelet kaptam, hogy „miért?", meg, „hogy?", meg „azonnal vissza". Ez a Trónok harca szinkronizálásának története.

Ugorjunk át a színházi világba. Hogy fér be az idődbe ilyen keresett színészkent, hogy rendezz is? Nem okoz zavart, hogy rendezőként bizonyos dolgokkal van tele a fejed, és közben jársz egy forgatásra, ahol egy karakterrel kell folyamatosan azonosulnod?

Néha, de elenyésző mennyiségben. A színészi hiúság miatt zavarja a kettő egymást néha. Hogy egy hiú kollégával találkozol, akit zavar, hogy egy másik színész mondja meg neki, mit csináljon. Az egók harcából soha az életben nem sül ki semmi jó. Nem vagyunk egyformák, vannak, akik keménydiók, de rendezői pályafutásom alatt kétszer vagy háromszor találkoztam ilyennel, pedig tizenöt éve rendezek minden évben két-három darabot, illetve amióta a forgatások vannak, csak egyet-egyet.

Tulajdonképpen a Magyarországon dolgozó régi és új mindenféle színházi szakemberek krémjéből én mindenkivel dolgoztam együtt és nagyon sokat tanultam. Úgy érzem, hogy van mondanivalóm, és ezt tudom is közölni. Az élére tudok állni egy maroknyi embernek, és meg tudom fogalmazni hogy bizonyos dolgokat hogyan lehet kifejezni.

Amikor zsákutcába futok, vagy éppen egy jeleneten nem találok fogást, nincsen ihletem, akkor inkább azt mondom, hogy „gyerekek, most ezt engedjük el, menjünk haza", még akkor is, ha csak fél óra telt el a négyórás próbából. Megpróbálok olyan rendező lenni, mint amilyen rendezőt én színészként szeretek, ami a legérvényesebb és legkívánatosabb lenne számomra. Egyébként kijelenthetem, hogy az ilyen konstruktív és ilyen egységesen figyelmes és tehetséges társaság, amilyennel itt dolgozom, az ritkaság. A lehető legőszintébben mondom.

Hogy kerültél kapcsolatba az udvarhelyi társulattal?

Én úgy kerültem ide, hogy Freddievel – aki Barabás Árpád kollégám – már dolgoztam együtt. A gyergyószentmiklósi színháznak volt a vezető színésze, amikor körülbelül tíz éve kaptam onnan egy felkérést. A darab annyira tetszett mindenkinek, hogy következő évben visszahívtak és mindkét alkalommal Árpi volt a főszereplő. Az egyik a Figaro házassága volt, a másik Kárpáti Péter  Pájinkás János című darabja. Freddievel első pillanattól éreztük, hogy nagyon egy nyelvet beszélünk a színházban, egy erős munkakapcsolat és mondhatom, hogy erős barátság is lett közöttünk.

Nekem az az érzésem, hogy Freddie javasolta, hogy adott esetben hívjanak el rendezni, és aztán a sok filmes, meg mindenféle elfoglaltságba csak sikerült becsúsztatni. Ez már harmadik munkám lesz Erdélyben, olyan mintha hazajönnék.

Bevallom, amikor először voltam itt dolgozni, még Gyergyóban, sok nehézség volt, egész másmódon működnek a színházak, sokkal szűkebbek a lehetőségek, mint a Magyarországon, de engem egy akadály nem állít meg. Ha ott a színpadon egy gerenda, nem kezdek el sápítozni, akadály helyett lépcsőnek tekintem. Megjegyzem, itt most sokkal több lehetőség van, sokkal jobb körülmények vannak, mint tíz évvel ezelőtt Gyergyóban.

Láttál már darabokat a társulattól? Hogy tetszettek?

A Roberto Zuccot láttam még Budapesten. Én egészen másképpen dolgoznám fel, de egy elgondolkodtató előadást láttam, és egy csapatnak az előadását. A legfontosabb szempont, amit figyeltem, hogy egócskák szaladgálnak-e a színpadon, vagy látok-e egy csapatot, akit tudnak mindent feladva, jól együtt dolgozni. Csapatot láttam és ez megnyugtató volt.

Te már rendeztél a budapesti Radnóti Színházban egy Főfőnököt, aminek nagy sikere volt. Miért döntöttél úgy, hogy újra előveszed a darabot? Ez megkönnyíti a rendezést, vagy esetleg még megnehezíti plusz elvárásokkal a részedről?

Még soha nem csináltam, hogy elővennék egy darabot, amit már megrendeztem. Amikor a Főfőnököt megcsináltam Pesten, nagy siker volt, hat évig volt műsoron, de nekem azzal a munkával kapcsolatban, amit végeztem, maradt hiányérzetem. Úgy éreztem, ha még egyszer elölről kezdhetném az egészet, akkor vannak dolgok, amiket másképpen csinálnék.

Amikor jött a felkérés, akkor kinyitottam az internetet és megnéztem, hogy kik vannak itt a társulatban. Én a Freddiet nagyon nagyra tartom, virtuóz és elkötelezett, száz százalékig színész, az egész lénye úgy van összerakva, hogy ő „a színész" azok közül az emberek közül, akiket ismerek.

Beugrott ez a darab, mivelhogy van benne egy színész, aki „a színész", minden színészek színészének a karikatúrája és esszenciája. Nézegettem a többi arcot, és pontosan a társulatra ráillett a Főnfönök szereposztása, valahogy mindenkiről egyből tudtam, hogy kicsoda ő a darabban. Úgy éreztem, hogy eljött az idő, amikor ezt újra elő kell venni. Olyan volt, mint egy jel, hogy akkor kapok én még egy esélyt.

A darab egy színésznek a történetéről szól, aki azt a furcsa felkérést kapja, hogy el kell játszania egy cégnek a vezetőjét egy tárgyalás miatt. A színház színpadán egy színész játszik egy színészt, ebben annyi csavar van, hogy nagyon meghatározó, hogy ki játssza azt a színészt. A Törőcsik Mari is színész, Freddie is színész, én is az vagyok, de ha ide leülnénk hárman egymás mellé, mindhárman nagyon mást jelentenénk. Nagyon meghatározó, hogy ezt a színészt, milyen típusú színész játssza. Vannak a „hűbelebalázs" színészek, vannak, a dolgokat végiggondolós színészek. A színésztől az egész előadás teljesen más tud lenni.

Budapesten például Csányi Sándor játszotta a szerepet. Mindketten színészek, de külalakra is, megnyilvánulásaikra is, gondolkodásmódra is teljesen más fajta emberek. Ez nagyon izgalmas, Barabás Árpád alakítása teljesen megváltoztatja az előadást, annyira más dolgokon kezdünk nevetni és gondolkodni. Ahogy megyünk egyre beljebb, annál izgalmasabbnak, sokrétűbbnek látom a darabot, azt érzem, jól választottam, nagyon remélem, majd a nézők is visszaigazolnak.

Keresett színészként, ez most tekinthető neked pihenésnek is, hogy csak rendezned kell? Mennyi szabadidőd van, mivel töltöd azt, és hogy tetszik nálunk?

Ez egy ilyen szanatórium most. Amikor időnk engedi, akkor beülünk az autóba és kirándulunk ide-oda, például átmentünk Gyergyóba, nem messze tőle van egy kedvenc csárdám, a Basa, ott kajáltunk. A minap átmentünk Csíkba, ott is láttunk előadásokat, végre eljutottam Csíksomlyóra, eddig sose volt időnk.

Az úgynevezett anyaországban nagyon nagy zűrzavar van, nem csak az elmúlt években, hanem évtizedekben. Nem akarja észrevenni senki, hogy nagyon gyorsan eltelik az élet és már a huszonegyedik század második évtizedében vagyunk, egymás marása helyett értelmes dolgokkal kellene foglalkoznunk.

Én nagy ritkán érzem azt, hogy mennyire jó magyarnak lenni, sőt, ha genyó akarnék lenni, azt mondanám, inkább az ellenkezője tölt el néha, de itt valahogy mégis érzem, ez már Gyergyóban is megvolt. Egészséges magyar felnőttnek érzem magam. Például azért, hogy a boltban nem azt mondja a húszéves lány, „szea, mi kell?", hanem azt, hogy „jó napot kívánok, mi a kívánsága?".

Meddig maradtok?

Május tizedikén lesz az előbemutató, lemegy a nyár, de majd ősszel lesz egy nagyobb széria a Főfönökből, akkor mindenképpen visszajövünk még próbákra. És hát nagyon remélem, hogy máskor is kíváncsiak lesznek itt arra, hogy mit akarok én a színházzal közölni, mert úgy érzem, hogy ezzel a társasággal boldogan dolgoznék akármeddig.

Nagy potenciál van bennük, kíváncsiak, érdeklődőek és dolgosak. Nagyon sokszor előfordul, hogy úgy kell kezdeni egy munkát, hogy már az első öt percben adrenalin injekciót kellene osztogatni ingyen mindenkinek a próbák elején, de itt ezt egyszer sem éreztem. Van elképzelésük a feladatukról, az életükről, nem kell külön fölrázni, vagy emlékeztetni őket, hogy színésznek lenni felelősség.

A színház az nem csupán talpcsiklandozás, hanem egy komoly társadalmi fórum, aminek nagy hatása van. Hogyha a világ minden bajára a legjobb gyógyszerrel, a nevetéssel és a gondolkodással tömegeket lehet bevonzani a színházba – valamelyik nap a Freddie előadásán alig fértek be a nézők – ez nekem melengeti a szívemet, mert még a végén valami mégiscsak lesz belőlünk. Ha színház sincs, ülhetünk otthon, nézhetünk tévét, míg a feleségünk főz valamit, amitől szaglik az egész lépcsőház, és ha már elég sört megittunk és elég sok sót megzabáltunk, akkor meghalunk. Szerintem ennél többről is szólhat a világ.