A Kistehén együttest az elmúlt hét végén az alternatív zenekar kategóriában díjazták a Székelyudvarhelyen megtartott Transylvanian Music Awards-on. Kollár-Klemencz Lászlóval a díj átadása és az egyórás koncertjük előtt beszélgettünk.

Alternatív-lakodalmasból melankolikus, kísérletező stílusba megy át a Kistehén? Legalábbis ezt gondolni az Elviszlek magammal című, tavalyi lemez után.

Mindenképpen kísérletező, de én inkább azt mondanám, hogy progresszív. Elég nagy tapasztalat van összegyűjtve a zenekarban és inkább ezt a tapasztalatot koncentráljuk úgy, hogy új dolgokat piszkálunk ki a világból. Ez egy konkrét progresszivitás, olyasmit keresünk, ami számunkra is friss, új dolog és mi is tanulunk belőle. Ez a felállás nagyon összeérett az említett lemezre, mindenkinek benne van a lelke, mindenki ott volt a dalok születésénél és ez nagyon érződik a lemezen.

Melankolikusnak nem igazán nevezném, csak hát nem az élet habos oldaláról, a vigyorgásról szól, hanem bele van keverve az élet nehezebb oldala is. Van súlyuk a daloknak, de ettől még nem lesz melankolikus, csak komolyan, felelősen vesszük saját magunkat és a közönséget is.

Mennyire sikerült a Kistehén együttesnek külföldön is befutni? Londonban megjelent egy négyszámos anyagotok angolul, Lazlo néven, sikerült-e a „kitörés"?

Amennyi pénz és munka bele volt téve abba, azzal az első lépést meg tudtuk tenni. Ki tudunk menni, csináltunk egy telt házas koncertet, kijött a lemez, voltak jó kritikák. El lehetett volna kezdeni tovább nyomni a dolgot, de ott pénz nélkül semmilyen lépést nem tudsz tenni. Például ha van egy új videokliped, azt nem tudod betenni sehová, hanem egy video-promotert kell fizetni ötszáz fontért, aki elhelyezi a klipet. Ha nincs ez a promoter, nem állnak szóba veled az újságok – minden lépésért fizetni kell. S nekünk ennyi pénzünk volt.

Azt vártuk ettől, hogy a továbbiakban már nem nagyon kell ebbe pénzt rakni, hanem legalább tudunk koncertezni. De a menedzser azt mondta, hogy most kéne megint pénzeket belerakni. Nagyon sok zenekar áll sorba Londonban, angolok is, akiknek sokkal több pénzük van, egy ilyen projektnek sok ezer fonttal kell nekiindulni, nekünk pedig nincs mecénásunk.

Fogunk kimenni még koncertezgetni, például Berlinbe – de a lényeg az lenne, hogy bekerülj a körforgásba, hogy a fesztiválok adjanak körbe, ugyanis ekkor alakul jól egy zenekarnak kint. Nagyon nehéz, nem sikerült eddig senkinek. S elsősorban nem azért, mert nem lennének jók a magyar zenék, hanem mert nincsenek ilyen jellegű kapcsolatok Magyarország és Európa között, s nincs pénz az egész mögött. Gyakorlatilag lehetetlen bekerülni.

Tanyán élsz, állataid vannak. Milyen az élet velük?

Van kecske, ló, baromfi, de az a tervem, hogy egy nagyobb tanyára próbálok költözni és határozott szándékom lovakat tartani és lovagoltatni. Elvégeztem az állatorvosi egyetem lovas szakát, lovasedzői vizsgát is tettem nemrég, akarok csinálni egy lovasiskolát gyerekeknek.

Nemcsak zenével, hanem más dolgokkal is foglalkozol.

A fő csapás azért a zene marad. De közben írok, talán az év végén megjelenik egy novelláskötetem a Magvető Kiadónál. Jelennek meg írásaim lapokban is, illetve egy mesekönyvünk jelenik meg Igor Lazinnal közösen. Vannak más dolgok is, nem tudom, hogy fogom egyeztetni a lovazással. Majd ahogy jön...

Milyen témák foglalkoztatnak dalírás közben, melyek a fő témák, amik érdekelnek?

A mostani lemez erősebben társadalom-kritikus anyag. Nem a politika foglalkoztat, hanem inkább azok a folyamatok, amik a magyar társadalomban most végbemennek. Nagyon szeretem ezt a kelet-európaiságot, nagyon erős kulturális háttérnek érzem, Jiri Menzel és Bohumil Hrabal világának a szerelmese vagyok. Az álmom egy olyan állapot, ami a Menzel-filmekben és a Hrabal-írásokban van, egyfajta buddhizmus is ez a kelet-európai állapot. Bármi is történik, mi jól elvagyunk a barátokkal, a környezetünkkel, a szomszéddal, az állandó problémakereséssel.

Izgat, hogy mitől lesz egy kelet-európai arc felismerhető például a londoni metróban. Mi az a melankólia vagy szomorúság, ami az arcán ül? Miközben nem biztos, hogy szomorú... Csak egyszerre hordoz magában elfogadást, fájdalmat, kitörő életszeretet, ami keveredik. Engem érdekel, hogy hogyan éljük meg ezt az állapotot.

Múltkor horgásztam, ötvenhatos idős ember meséli bagózva a csónakban, hogy „Negyvenhatban bombával robbantottuk a halakat!" A horgászok közben csak arról beszélnek, hogy nem fognak semmit, nem megy a hal és közben négy-öt kilós pontyokat visznek haza a zsákban. Nem az van, hogy én is fogok, te is fogsz, holnap is fogunk, hanem folyamatosan szidják a tavat, szidják a halakat.

Mostanában sokat hallani, hogy nem jó egy hozzátok hasonló zenekarnak Magyarországon, mert kevesebb koncert van, kevesebb lemez jelenik meg. Habár nem jó irányba mutatnak a dolgok, valahogy mégis túlélitek?

Ami a nyolcvanas-kilencvenes években még megvolt, az a szövegcentrikusság, értékorientáltság, progresszivitás, amihez mi ragaszkodunk, ma már nem nagyon van meg. Kemény meló, mert erősen a pénz irányítja a fesztiválokat és a zenekarokat, közülük nagyon kevés vállalja fel az öntörvényűségét, a szabadságát. Nagyon sokan fordulnak abba az irányba, hogy olyan dolgot csinálnak, ami eladható, amiből pénzt tudnak keresni, fenn tudják tartani a zenekarukat és siker van.

Sokkal kevésbé számít az, hogy mit teszel le az asztalra, hanem az számít, hogy mekkora közönséged van. Ha közhelygyűjtemény az egész előadásod, de sikered van, akkor azt elismerik a fesztiválszervezők és könnyebben szerzel nagyobb közönséget. Sok oka van ennek, hogy miért fordult ez ebbe az irányba, de ahhoz, hogy ma megtarts egy zenekart, koncertezni kell. Koncertezni meg úgy tudsz, ha játsszák a rádiók a dalaidat, mert akkor fognak meghívni a fesztiválok, mert a fesztiválszervező csak azt nézi, hogy mekkora a közönséged, nem azt, hogy te mennyire fontos dolgot viszel a színpadra.

Maga az érték háttérbe került, az másodlagos. Ha nem vagy sikeres, hiába hozol jót, nem támogatják annyira. Amikor megszületett az új Petőfi Rádió és játszani kezdte az alternatív zenekarokat, majd elkezdett egy szűrőt beépíteni, amik könnyen fogyaszthatók, poposak. Így aztán még azok a zenekarok is, akikben ott volt ez a lehetőség, próbáltak közönségbarát szövegeket meg dalokat írni, amit a Petőfi le fog játszani.

Ezáltal felhígultak a fesztiválok is, hiszen például a Volt Fesztivál, ami még öt-hat évvel ezelőtt egy alternatív fesztiválnak volt mondható, ma már abszolút popfesztivál, nyolcvan százalékban lakossági pop megy. Így nevezem azokat a zenekarokat, akik bebújnak az ernyő alá. És szerintem ez rossz irány, mert közben Európában nem így van – ugyanúgy megvan a mainstream, a közönség-kiszolgáló pop-rock, viszont nagyon ott van a kísérletezés.

Magyarán ez a B-vonal még mindig nagyon erős például Londonban, nagyon támogatja ezt a közönség. Nálunk ha B-vonalt csinálsz, nagyon nagy mázlid kell legyen, nehéz megkapaszkodni. S kicsit a dolog irányítva van felülről, mert elvéreznek azok a kezdeményezések, amelyek nem kifejezetten szórakoztatóipari termékek, hanem olyanok, amin már el kell gondolkodni.

Visszatérve a Kistehénhez, mi igazán örülünk, ami velünk történik: évi 60 koncertet csinálunk, nagyon jó közönségünk van, az Elviszlek magammal új albummal járjuk Magyarországot, Erdélyt, itt épp most lettünk közönségszavazat alapján 2013 legjobb alternatív zenekara, ősszel Berlinbe megyünk, sikeres az új anyag, nagyon szeretjük játszani, és ez látszik a koncerteken nézőszámban is, meg rajtunk, meg a közönség arcán. Mindez mindannak ellenére, hogy abszolut a saját utunkat járva, haladunk szembe vagy inkább távol mindenféle magyar elvárástól. Mi kell még?