Szívből mosolyogni utoljára akkor látták, amikor öt évvel ezelőtt két autó összeütközött egy forgalmas helyen és ő éppen arra járt. Kikacagta mindkét sofőrt azért, hogy mennyire bunkók, hogy nem tudnak vezetni. Mert ő tud.

Reggel unottan érkezik a munkahelyére, csak annak köszön, akit régóta ismer, az újak nem emberek, s különben is kik ők, hogy köszönni kell nekik? Soha nem lesznek olyan jó és megbecsült szakemberek, mint ő, aki „letett már valamit az asztalra".

Most éppen egy bögre kávét tesz le, sok tej, sok cukor, mint Wolfnak a Ponyvaregényben. Ami a csövön kifér. Ha az élet keserű is, a kávé legalább legyen édes.

Mindenki hibás. A zsidók, a szabadkőművesek, a románok, a cigányok, az Erremdéessz, az Unió, a tanács, a polgármester, maga Orbán Viktor, Băsescu, a főnök, a szomszéd, az új kolléga, a kocsmában a másik asztalnál ülő.

Amerre jár, még az ég is beborul

Savanyú arccal néz rád, kérdései általában a pénzügyi helyzetedet firtatják. Amikor ilyen kifejezéseket, szókapcsolatokat hall, hogy „afrikai éhező gyerekek", „fogyatékosok jogai", „life is beautiful" vagy „önkéntes véradás", lefitymálóan néz rád. Mert ezek valójában nem problémák.

A gond az, hogy „válcság" van, gebasz van, s ezt valahogy túl kell élni. Omlanak a bankok, megy föl a benzin meg az euró, ezek a bajok. Az, hogy te erről mit gondolsz, az nem baj, mert „ha hungarofób vagy, az a baj, ha szabadkőműves vagy, az a baj, ha dialektikus materialista vagy, az a baj, ha semmilyen nem vagy, az a baj", de ő nem ismeri ezt a Bëlga-számot.

S szerinte nem az a baj, hogy nem olvastak mesét neki gyerekkorában, mert a baj mindig, de mindig az emberekkel van. Velük.

Délben morcosan ül le ebédelni egy vendéglőben. Ilyenkor ne menjen közel senki hozzá, mert harap, mint a kutya, s nem foggal az előtte tornyosuló húscafatokba, hanem az emberbe, aki oda mer köszönni. Hagyják őt nyugodtan enni. És húzzanak a búsba.

„Beteg vagyok a savanyú pofáktól"

„Mit vigyorog, mit örül az is ott, mint a majom a farkának?" – nézi az utcán az ismerősét, aki teleszájjal nevet, idelátszik a tömés a fogából. Mert minek lehet ma örülni? Max elhúzni lehet innen, mert itt már semmi se jó, semmi. Nem jó az aszfaltozás, nem néz ki jól a felújított épület, vizezik a sört, ráadásul udvariatlan a pincér, nincs íze a kenyérnek, a paradicsomnak és az almának. Már az sem a régi.

Ezek a mai fiatalok pedig leszarnak mindent, nem érdekli őket semmi, csak a bulizás, a pia, a drog, a fészbukk. S ez nem jó. Habár néha ő is bekap egy Xanaxot, amikor már nem bírja.

Mert mindenkit meg kéne büntetni. A tanárt, a rendőrt, a szülőt, a gyermeket, a politikust, a parasztot, s a linkeket, akik nem veszik komolyan az életet. Ezért nincs rend az országban. „Me annakidején Hitler rendet csinált, értedé..." – mondja meggyőződéssel.

Szerinte Ceaușescu alatt is nagyobb volt a rend az országba', me munkája s lakása mindenkinek volt. Ide is olyan ember kéne, mint Putyin az oroszoknál, mert ott pofán vágják annak a száját, aki jártatni meri. Orwell-i idők, hejj...

Este kocsmában van, észt oszt, nagy az arca. Valahogy nem harsannak nagy nevetések az asztala mellett. Pedig pia van bőven ott, nem kell számolgatni az aprót, hogy kijön-e még egy vékony sörre.

Ha megéhezik, átugrik egy kajára, behozza a kocsmába, leszotyog az asztalra a krajovai kecsap, mit neki. Feltörli a pincér, azért van, azért fizetik. S ezért nem kap borravalót, mert neki ez a dolga. Rajta ne nyerészkedjenek. No mosoly, no problem. Meccset néznek, nézi, ahogy nézik.

„Szar az élet" – mondja a kocsmaasztalnál ücsörögve. „Az. És te még szarabbá teszed. Te köcsög." – veti oda az, aki eddig bírta mellette, de most feláll az asztaltól.