Reggel, amikor kinyitja az ablakot, a felkelő nap számára emelkedik ki a domboldalak mögül – nincs apelláta. Mint ahogyan a reggelinél sincsen, mert azt készen kapja az asztalra, a szelíd feleség meg sem mer szólalni.

A kávét hörpöli, csettintget a nyelvével, s még arra sem képes, hogy a mosogatógépbe tegye a csészét. Elvégre azért tart feleséget, hogy az betegye. Azért van.

Hol volt, hol nem volt

Az asztalon, tőle egy méterre áll egy kancsó víz. Mellette poharak. „Szívem, ejiszenn tőccs nekem egy pohár vizet!" Megkapja. Pedig ép, egészséges, onnan is látszik ez, hogy jófajta pocak domborodik a bőrmellény és az ing alatt.

Kimegy az ajtón, dolgozni indul. Autója teljes egészében elfoglalja a tömbház bejáratát, egy babakocsit is csak üggyel-bajjal tolsz el mellette. Az a hely márpedig az övé, akárcsak nyáron a blokk hátsó részénél kialakított „magánparkoló" lánccal, falra festett rendszámmal, az ablakból jól láthatóan. Mindez azért, mert harminc éve itt lakik.

Télen azonban nem viszi hátra a kocsit a blokkhátamögé. Nem éri meg. S ez a nem éri meg vagy megéri határozza meg az egész életét – ő már nem hisz a mesékben, sem az ideálokban, hiszen az ő élete egy kész regény, s ő maga benne a megtestesült ideál. Egy kis önbizalomért soha nem kellett a szomszédba mennie.

Nice day!

Télszag van. Ráfagy a bajszára a vékony zúzmara. Szereti a téli sportokat is, a sízést különösen, s a környék sípályáinak működtetői, amellett, hogy kötelesek alpesi síparadicsom-körülményeket biztosítani neki, muszáj megtenniük érte azt, amit másokért nem: ő szeretne ingyen részesülni minden jóból. Sokan ismerik, például ezért.

A sízés után jólesik az ebéd (flekken-szalmapityóka-savanyóság jó sok kenyérrel, nehogymá'!), pláne úgy, ha a pincérnőt közben rabszolgaként lehet kezelni. Borravalót soha nem ad, biztosan eleget keres a kicsi fehérnép. Szóval ennyi, gudbáj, nájszdéj.

Egyszer külföldön hallotta ezt, odavolt valami kocsival, s hogy ne üresen forduljon meg, megtömték valami áruval, de alig bírt túladni rajta, szinte rárohadt az egész. Annyit ért a fuvar, mint Bécsben a niksz.

S ha már tél: soha, de soha nem takarít havat, nem tör jeget, csak pálcát valaki, illetve valakik felett – neki aztán ne magyarázzanak, azt takaríttassa fel a néptanács, elég adót fizet. S amúgy ugyanennek a néptanácsnak a kötelessége az is, hogy mindenütt ingyenes parkolóhelyet biztosítson, s ha nincs, akkor ne büntettessen – az első ő, az állampógár-adófizető, utána pedig minden és mindenki le van szarva és nagyon magasról.

Neki ne magyarázzanak mindenféle jöttmentek. Akkor sem, amikor összesározza a lépcsőházat, mert azt takarítsa fel csak szépen a szomszédasszony, mert jófiatal, s jókétkezevan. Természetesen a gyógyszertárban vagy a poliklinikán előre veszik. Ismerik.

Hoppá!

- kiált fel, miután egy új bótot fedez fel a főutcán. „Kijé a bót? Miből csináta? Az engedéllye vajon megvané?" – teszegeti-toszogatja magában a kérdéseket. „Békellnezni, hallám." Már csak azért, mert van neki is jónéhány olyan bóttya, amihez indirekte köze van, néha kap egy kicsi osztalékot.

Az üzletből úgy lép ki a járdára, hogy közben oldalra sem néz, a járókelő köteles lefékezni előtte és előre engedni. Úgy kiperdül, mint táncosnő a parkettre. Ugyanez autóval: parkolás után úgy nyitja a baloldali ajtót, hogy nem pillant tükörbe. „Hoppá!" – vigyorog, mikor a kerékpáros hirtelen kikerüli. „Köcsög..." – morogja a biciklis.

Szeret vezetni. Amikor a rendőr megállítja, ő egyből visszakérdez, hogy milyen jogon kéri tőle a buletint, könyvet s a talont, mert ő nem akárki, s a polic fogja már fel, hogy nem ő van érte, hanem érte van ő. Nehezére esik ezt románul elmagyarázni, de semmitől nem riad vissza akkor, amikor a legkisebb, néhány tíz lejes büntetést kell megúszni.

Nem szereti, ha lefényképezik. Mintha valami takargatnivalója lenne az arcán, vagy másutt – s ha pedig lefotózzák, kérjenek engedélyt tőle, attól függetlenül, hogy közterületen van-e vagy nincsen. Mert neki személyiségi jógai vannak, kérem szépen, nem lehet csak úgy unzsenír őt szekírozni, mert különben is gyenge az idegrendszere.

Az este otthon telik. Elvárja, hogy a tévé elé hozzák neki a sört, s miközben ezen gondolkodik, eszébe jut, hogy holnap meg kéne beszélje a blokkfelelőssel, hogy ő a lépcsőházi festésbe valahogy nem kéne belépótójjon, me neki nincs gyermeke, aki összemocskolná a falat. S különben is, jó az úgy, ahogy van.

Mint ahogy a világ is. Ami direkt az ő képére formálódott.