Megyek szavazni vasárnap, „hallám, bénézek", ahogy nálunk mondják a nyugdíjasok a Táborban, a világ egyik legmegbízhatóbb szavazótáborában. Estefele van, két óra urnazárásig, hétvégén szabad voltam, így kirándulás után, tornacipőben, tréning felsőben, táskában homoródi (jó) borvízzel, izzadtan, borotválatlanul esek be egykori iskolámba.

Nem adtam meg a módját, bocs.

Belga, Bëlga, balga

Fejembe' egy verkli jár(t), de most nem Cseh Tamás, hanem a Bëlga, mert hát, ami Tamás volt a hetvenes években, az ma a Bëlga, – nem „azé', me' megmongya a tutit", hanem azért, mert eltalálja. Nemcsak a szavazást, hanem a politikust mint olyant, azt is, tizennyolcplusszos szöveggekkel, úgyhogy csak akkor hallgasd meg, ha elmúltál.

Szóval általános iskola, folyosó, unatkozó csendőrök, fáradt arcok. Az osztályban, a tábla alatt üres pizzásdobozok, üdítő, tisztára uniós hangulat, európai.

Nyolcvankilencbe' még álmodni sem mertünk Európáról. Azt se tudtuk, hogy mi az. Kádár Magyarországa innen nézve annyira csúcs volt, hogy annál tovább még gondolatban se nagyon merészkedtünk.

De aztán jött az unió, Maastricht, Brüsszel, németek-franciák, agrártámogatás, no meg az uborka- és banángörbület. Amire tizenhét évet áhítoztunk, most magas ívből szarjuk le. „A pénzét adja, aztán húzzon el a búsba az unió innen!", asszem ez az euroszkepticizmus.

Fordítva van, mint a Hey Joe („a pénzemet hagyja, a szívemet adja vissza, óóóóóó!").

Aki Á-t ült, üljön B-t is

Ha már így visszapörgött a gyerekkor, tegyünk rá még egy lapáttal, úgyis állnak a szavazóbiztosi asztal előtt, nem egyszerű. Életem egykori színhelyére, a földszinti A osztályba pillantok be (a lakhelyem szerinti szavazás a B-ben volt). Szívom magamba az iskolaszagot, törnek elő az emlékek vonatgyorsasággal.

Látom magamat pionírnyakkendőben, négyessel az ellenőrzőben, törött karral az udvaron. De látom tízessel is, egy meccsen két tizenegyest is kivédve az osztálybajnokságban, jutalomkönyvvel a kezemben. Villanyoltás, nosztalgia, pont, menjünk szavazni.

Jön a valóság. Állok. Tény, hogy nem verjük le egymást a szavazásnál, este hét lévén nem nagy a tülekedés, mint egykor a kenyérsorban az aranykorszak legszebb éveiben. Igen, akkor szocializálódtunk, nem is kevesen. Itt most civilizált a hangulat, csak éppen nagyon lassan halad. Előreengedek egy idős házaspárt, így illik, nem sietek. Igaz, hogy ők sem. Nem lesznek itt bohózatok, mint a Feketeországban, simán megy minden, mint állítólag az EU-ban.

A névjegyzékkel babráló ember nem anyanyelvemen köszön vissza, szóval egyből leesett, hogy „székelyföldönkívüli", ahogy egyik barátom fogalmazott nemrég. Ez nem is volna baj, az viszont igen, hogy amikor átnyújtom a személyimet, a mellette levő hölgy kiejtette a vezetéknevemet, uszkve fonetikusan.

Az illető utánamormolta, aztán nem a KA-nál kezdte keresni, hanem a KO-nál...

Fogózkodnék, ha lenne, mibe. De nincs. Atyaúristen, Jézus, mérgelődöm, nézem a névjegyzéket. Ez meg forgatja a Kovácsoknál! Lepereg, hogy ahányszor a többség nyelvén hallom kiejteni a vezetéknevemet, mindig kihozzák belőle a gumióvszer szinonimáját. KOTONA. Jaj... Még mindig ott van a Kovácsoknál.

Eszembe jutnak gyermekkorom román anyanyelvű tanárai, majd a sorozóbizottság „hangja", egyéb névsorolvasások, felvételi, titkárságok. Jóindulattal ferdítették az a-hangot, az úristennek nem jött össze, mint ahogy az r sem a kínaiaknak. Aztán ahogy az évek teltek, a magukat nyelvileg nem megerőltetősek kiejtették egyszerűen á-val, oszt jó napot,

abból nem lógott ki a koton.

Jó, nem olyan vészes, mint a Szécsinél a Szekszi vagy a Csedőnél a Kszedó, de na. Szívok egy mély levegőt, megtelik a tüdőm, zavarodottan nézek szerteszét, pislogok, mint pocok a lisztben, még mindig állok. Még mindig nem kapja. Én meg még mindig nem szólok. Nem azért, mert tetű vagyok és hagyom kínlódni, csak hát nem ütöm bele az orromat a dolgába, az ő feladata, hogy előkerítsen, napidíjat kap.

Jön a felmentő sereg, az említett hölgy. Végre elmondja, hogy nem KO, hanem KA, ott kéne bogarászni. Megy az elejére a lapoknak az ember. Keresi tovább. Sok a Katona, ott van anyám is, apám is, öcsém is, szomszéd is bőven, aztán nini!, ott vagyok én is.

Nem igaz, hogy most sem vesz észre... Ránéz a személyimre, tenné rá a vonalzót a lapra, jesszusmária, még mindig nem vagyok meg. Nem sietek, urnazárásig van idő. A vonalzó indulna felfele, de erre elindul az ujjam, el a hölgyé is, ott az övé is, egyszerre három mutatóujj landol a bekeretezett négyzetcentimétereken, ahol azt írja: KATONA, így, naggyal, nyomtatva.

Kifújom a levegőt. Számításaim szerint nyolc és tíz másodperc között (tehát egész pontosan kilenc) van az az idő, amíg befordulok a fülkébe, kinyitok, odanyomok, hajtok, kijövök, dobok, pecsét és személyi vissza.

Hát így. Ma meg jön a magyarázkodás, hogy legyünk büszkék, hogy szavaztunk-szavazhattunk, habár nincs meg három, csak kettő, ami – ugye, a matematika nevű tudományág mai állása szerint – kevesebb volna, még perecben is.

Besenyő Pista bácsi híres, sőt világhírű eszmefuttatása óta tudjuk, hogy „három perecnél kevesebb a kettő, / a jelszó: győzünk!, / irány a hegytető!", szóval nincs új a paplan alatt, mert a „BesenyőPistabácsimonta".

Bebuktuk, úgy érzem. Asszem. Tételezzük fel, hogy mit gondolok.