Néha meg az az érzésem, hogy kizárólag a sajtó képviselőinek „szerepelnek", holott nem hozzánk kellene fordulniuk, hanem azokhoz, akik őket lassan három évvel ezelőtt megválasztották.

A hónap legfontosabb eseménye: amikor csütörtököt mondanak

Székelyudvarhely önkormányzatának képviselői, a különböző frakciók legénységei, a néhány mutatóba odatett, de sok vizet nem zavaró leánysággal együtt, havonta egyszer összegyűlnek egy másfél-két órás eseményre, amit „tudományos" nevén tanácsülésnek hívunk.

Általában a hónap utolsó csütörtökén tartják, az azt megelőző napok valamelyikén pedig az ún. szakbizottsági ülést.

A szakbizottsági megbeszélés az, ahol gyakorlatilag mindent megbeszélnek és eldöntenek, a soros önkormányzati ülés pedig a nyilvánosságnak szóló bohózat. Aki beszél, az azért beszél, mert tudja, hogy a helyi médiaorgánumok jelen vannak, s így viszontláthatja, hallhatja saját magát az interneten akár már néhány percen belül is.

Az már nem érdekel annyi képviselőt, hogy érdekes módon pontban a tanácsülés előtt néhány perccel megszűnik az internet és telefonszolgáltatás a teremben. Nem szeretnék belemenni technikai részletekbe, de nagyon alapos a gyanúm arra nézve, hogy a dolgot szándékosan okozzák, mégpedig helyben. Biztosan zavar egyeseket, hogy a tanácsosok a közvetítést olvassák a telefonjaikon, ahelyett, hogy az aktuális dramaturgia szerint a köz dolgaival foglalkoznának.

Zakariás siralmai

Havi rendszerességgel előfordul egy EMNP-sajtótéjékoztató – ezt mindig a soros ülés előtti napon tartják, viccesen Zakariás siralmainak neveztem el bibliai példázattal élve, ugyanis Zakariás Zoltán, az említett politikai tömörülés frakcióvezetője mindig arról panaszkodik ezen másod- vagy harmadmagával, hogy milyen felháborító, az RMDSZ-es többségű önkormányzat megint nem vette figyelembe egyik javaslatukat sem.

Mindezt azután, miután a szakbizottsági ülésen már minden le van zongorázva. Zakariás és kollégája, Jakab Attila (idesorolnám még Gálfi Árpádot és Orbán Balázst is az MPP-ből) ugyanazt a szerepet játsszák, mint egykor más ellenzéki vezérek: ahol lehet, fogást kell találni az aktuális hatalmon levőn. 1996 és 2000 között ugyanezt csinálta Bunta Levente akkori frakcióvezető, 2000 és 2008 között pedig Borbáth István – a feladat ugyanez volt, mint ma, akkor a Szász Jenő biciklijének küllői közé kellett a pálcát betenni. A tanácsülés előtti sajtótájékoztató szokását sikeresen átvette az MPP is, lényegében ők is ugyanezeket a siralmakat panaszolják el.

Néma gyereknek anyja sem érti

A többségi, RMDSZ-frakció tagjai közül 2-3 ember szólal meg az ülésen, mert többnyire teljes a csend és az egyetértés. Mostanában volt olyan, hogy az egyik ifjú titán szót kért és kapott, amire mind az újságírók, mind pedig a többi jelenlevő felkapta a fejét: három év után megismertük a hangját az illetőnek.

Az RMDSZ nem tart sajtótájékoztatót, tagjai nem beszélnek sokat az üléseken sem, de szinkronban, hatalmas egyetértésben emelik a kezüket, vagy nem, ha épp nem kell. Legalább akkora a pártfegyelem, mint a Fideszben, ha nem nagyobb. A magyarországi kormánypárt minden technikáját sikerült alkalmazniuk a helyi viszonyokra, csupán a kétharmad sántít még idehaza, de az elv ugyanaz: néhány ember – ezek nem feltétlenül a tanácsosok – kiadja az ukázt, hogy hogy és mit kell csinálni, s azt el is fogadják, meg is szavazzák, végre is hajtják.

Nincs apelláta – éppen ezért sajtótájékoztató sincs. Nem mintha úgy vágynék egy jó kis szaftos RMDSZ-sajtótájékoztatóra, mert az is meggyőződésem, hogy minden egyes sajtótájékoztatót azért tartanak, hogy a szavazók észrevegyék: élnek és „dolgoznak".

Az újságírót meg általában olyan embernek tekintik, aki arra „kell", hogy a gondolatmeneteiket leírja és megszerkessze. Kérdései, önálló véleménye pedig ne legyenek, mert azok esetleg megingathatják a vékonyodó szavazótábort.

Gálfi és a kommunikáció

A legújabb példa az ilyesfajta sajtótájékoztatókra az egyébként nagyon aktív Gálfi Árpád múltheti „jelenése". Az még hagyján, hogy egy általunk megszellőztetett ügyre „szállt rá" utólag, politikai pr szempontból elég jól felépítetten, de a felvételeken látható-hallható, hogy a képviselő eléggé hadilábon áll a kommunikációval.

Megnyugtatom önöket: nincsen egyedül a testületben. Van rá precedens bőven. Sajnos nemcsak a közéletben, hanem az élet más szegmenseiben is tapasztalható, hogy pont azok nem tudják sem írásban, sem pedig beszédben megfogalmazni a mondandójukat, akiknek talán a legnagyobb szükségük volna rá.

Pedig ma már vannak kommunikációs gyorstalpalók, ahol hamar meg lehet tanulni valamennyire helyesen beszélni, interjút adni, írni stb., sőt még kiváló retorikai fogásokat is el lehet sajátítani, így nem kéne folyamatosan utánozni egymást.

A celebritás lépcsőfokai

Önkormányzati képviselőnek lenni manapság egyfajta státust, ha úgy tetszik, helyi celebséget jelent – és nem feltétlenül hivatást. Meg kell jelenni pl. koszorúzásokon, ünnepségeken. Nyilvánvaló, hogy van, aki ezt is szereti, eshet az eső, fújhat a szél. És van, aki forrón szereti, él-hal azért, hogy ünnepelni, megemlékezni összegyűlt emberek előtt elmondhasson egy beszédet, még akkor is, ha azt nem ő írta, sőt előtte talán egyszer, ha elolvasta.

Ne feledjük el azokat sem, akik nem azok, de szeretnének „azok", tehát önkormányzati képviselők lenni. Az ún. leszorultak listáján csücsülők minden lehetséges alkalommal hallatják a hangjukat, és újabban a Facebook vált megnyilatkozásaik terévé.

Vajon mikor döbbenünk rá arra, hogy a többségünk mindennapi életét kevéssé vagy egyáltalán nem befolyásolja a helyi vagy országos, netán világpolitika? Vagy legalábbis nem akkora mértékben, mint ahogyan azt egy-egy helyi vagy országos politikai szervezet megpróbálja bemesélni. Ahogy ő mondaná – szüntelenül „támadnak", „meghurcolnak", „beszennyeznek", „lejáratnak", többnyire a „firkászok" és – ahogy Udvarhelyen mondják – a „másikok". Nem feltétlenül hálás dolog tehát önkormányzati képviselőnek lenni ám!

Talán túl nagy jelentőséget is tulajdonítunk nekik – és ez sincs egyáltalán rendjén.