Nézem, ahogy a feleségem varrja magának a „maci-nacit". Pont olyan, szürke, csak nőiesebb a fazon, nem az a kicsit lazán tongyó, mint a Király Gabié. De Király Gabi és a magyar válogatott miatt van mindez.

Nézem, illetve hallom, ahogy a lakótelepi kocsmában a továbbjutást latolgatják. Olyan ismerőseim hívnak fel, hogy hol lehet meccset nézni, akikkel soha életemben nem beszélgettem a labdarúgásról, de most hirtelen „sürgős" lettem, még el is mosolyodom, illetve fel is paprikázódom kicsit, hagyjanak már békén, meccset nézek.

Nézem, ahogy az ismerőseim piros pólókban vagy címeres mezben jönnek szurkolni a kocsmába. Vagy zászlókkal, szurkolósálakkal érkeznek oda, ahová inni járunk.

A csajok sikoltoznak, a fiúk pedig üvöltenek.

Mint szex közben.

Mindenkit elkapott ez a hogyismondjákvalami-olyasvalami. A fociláz. Fever Pitch angolul, ahogy Nick Hornby könyvének címe. Mert ez az lesz, ha még nem is az. Szerintem a fociláz alapvetően gyermekkorában kapja el az embert, de gyorsan tegyük hozzá, hogy sohase késő – Hornbyt akkor kapta el, amikor az apja gyerekkorában elvitte egy Arsenal-meccsre. Azóta ragadt ott.

Mi is ott ragadtunk a nyolcvanas évek eleje-közepe óta, a mi generációnk egy életre megtanulta fújni a hamu alatt a parazsat – persze mindig csak a hamu maradt, ráadásul tele lett az arcunk vele. Ennyiszer égette le magát a magyar foci az elmúlt negyven évben, képletesen. De mi fújtuk a parazsat akkor is, ha éppen rádióban kellett meghallgatni egy jugoszlávok elleni 1-7-et, illetve ha éppen Máltán vagy Grúziában kaptunk egy megalázó vereséget. Mert az életnek, s a magyar focinak akkor is mennie kellett.

És végre meglett és hatalmas élmény volt! Volt – teszik hozzá az arrogáns, Fellaini-féle belgák és a mindenen károgó, kárörvendő saját nemzettársaink, mert belőlük is van bőven. Nem baj, legyen.

Felemelő érzés az is, hogy számodra ismeretlen emberekkel tudsz együtt örülni – talán ez a legszebb. És el kell fogadni azt is, hogy ilyenkor mindenki ért a focihoz, bármennyire is be szoktunk szólni néha a focihoz egyáltalán nem értő, de mindenhez hozzászóló ismerőseinknek.

Mert a hang néha ugyanonnan jön, azokból a lyukakból, amelyek jobban értenek a nyolcezres hegyek megmászási technikáihoz, mint Erőss Zsolt vagy jobban meg tudnák rendezni az István, a királyt, mint Alföldi Róbert. El kell fogadni, hogy ezekkel az emberekkel is lehet együtt örülni, még ha az ember néha oda is bökné, hogy „Jó-jó, de te hol voltál, amikor a Feröer-szigetekkel kínlódtunk Tórnshavban..?"

Nem baj az, most már, s akkor se volt.

S az sem baj, hogy a belgák lemostak a pályáról, a helyünkre tettek – a nyolcaddöntőt megelőző három meccsről, Gera és Dzsudzsák, illetve Szalai és Stieber góljairól úgyis annyit fogunk beszélni évtizedekig, mint az 1966-os vébé után Bene, Mészöly vagy Farkas találatairól. S ha ez egy új kezdet eleje, akkor nagyon sok dologról kell még beszélnünk az unokáinknak.

Ha kijózanodtunk, nyugodjunk meg, tegyük félre a dühöt, és engedjük el a tehetetlenség-érzést is. Szép volt, jó volt, de azért tudjuk, hogy hol a helyünk: nem mi leszünk Európa legjobbjai, még ha titkon arról is ábrándozgattunk, de mindenképpen megleptük a világot, minden idők legjobb magyar Eb-szereplésének lehettünk tanúi. Nem ragozom a közhelyeket és a vasárnap este óta elhangzó dicsérő szavakat, meg a jobbnál jobb poénokat.

Csak el kell engedni a dühöt is.

Mert az is volt. Esküszöm, Szalai helyében behúztam volna egyet annak a semmiházi Fellaininek, aki semmit nem csinált eddig ezen az Eb-n, csak provokált és kötözködött – egyébként évek óta ugyanezt tette és teszi az Evertonban és a Manchester Unitedben is. Dühítő volt az is, ahogy az utolsó percekben csak vergődtünk a belgák előtt, mint a partra vetett hal.

A foci divatba jött, és ez így van jól, még akkor is, ha a gyerekkori álmok csak a tisztes őszes halánték idejében válnak valóra. Hinni abban, hogy egyszer jó lesz, és egyszer mi is ott leszünk, és egyszer mi is megmutathatjuk, hogy nem is vagyunk olyan rosszak, sőt. Tudunk focizni, néha egészen jól. Hinni ezt és tudni is. És azt is tudni, hogy hol a helyünk.

Csak szólok a focilázban égő drukkereknek, hogy messze ne menjenek, még az Eb lejárta előtt, illetve után sem, mert a magyar klubcsapatok megkezdik a selejtezőket az európai kupákban – csütörtökön lesz például egy Székesfehérvári Videoton-Zaria Bălți összecsapás. A Videoton az a csapat, amelyikben játszik Juhász Roland és Lang Ádám. 1985-ben UEFA Kupa-döntőt játszott a Real Madriddal. Akkor, abban az időben, amikor generációnk néhány egyede elkapta a focilázat.

És még valami: szeptember 6-án a Feröer-szigeteken meccse lesz a magyar válogatottnak, mégpedig vb-selejtező. A nagy háborúk megnyeréséhez a kis csatákban is győzni kell. És akkor is jólesne a biztatás.