You Can't Always Get What You Want – így szól nagy kedvencem, a Rolling Stones egyik legismertebb dala, sajnos az utóbbi harmincvalahány évben néhányszor eszembe jutott, hogy nem kaphatok meg mindent, ami kell. Itt nem anyagi dolgokról, vagyonról, karrierről meg hasonló divatos, trendi dolgokról van szó. Hanem egy tegnapelőttig kifejezetten nem trendi, nem divatos dologról: a magyar labdarúgásról.

Nem vagyok mai gyerek, lassan elrúgom a negyvenet. Abba a generációba tartozom, aki még látta élőben is focizni Détárit, kettős bajnokin, a Népstadionban. Ő volt talán az igazi ikon, gyerekkorom nagy játékosa, részben miatta is szoktam tízes mezt hordani focizás közben – már ha ideadják a nálam sokkal jobbak, akik inkább megérdemelnék.

Ültem tehetetlenül húsz felnőtt között a mexikói 0-6-nál a bulgárantennán bejövő fekete-fehér meccs előtt és én sem tudtam felfogni azt a megalázást. Hallgattam Szokol Rádión a kanadaiak elleni vékony 2-0-t és a franciák elleni 3-0-ás fiaskót, ugyanazon a rádión meghallgattam egy teljes Európa-bajnokságot és egy vébét, 1990-től pedig hét világbajnokságnak és hat Eb-nek gyakorlatilag az összes meccsét láttam tévében, de ezeken egyetlen, de egyetlenegy meccsen sem tudtam szurkolni a magyar válogatottnak.

Végighallgattam rádión a jugók elleni 1-7-et és 0-5-öt 97-ben, bőgtem dühömben és tehetetlenségemben a románok elleni két 0-2-nél, mérgelődtem a Népstadionban Rui Costa szabadrúgásgóljánál 98-ban, őrjöngtem a Hrutka Rudiénál ugyanott, ahol káromkodtam Sebők Vili öngóljánál 2001-ben. De Buzánszky Jenővel nézhettem a grúzok elleni égést, és sorolhatnám. Sorolom is. Az a fájdalmas máltai 1-2, gyerekkorom idoljával, Détárival segédedzőként a kispadon! Az a lettek elleni rettenetes 1-3, Verpakovskis góljaival, 2003-ban. Mit mondjak én ma Zlatan Ibrahimovicra, aki 2005-ben és 2009-ben is szétkergette az álmaimat az utolsó pillanatokban..?

Fogtam a fejem a bukaresti 0-3 és az amszterdami 1-8 után, dühöngtem idén is a belfasti 1-1-et követően. És soha, de soha, de még csak egyszer sem adatott meg az, hogy tinédzserként vagy felnőttként azért tudjak örülni, mert a magyar csapat kijutott egy Eb-re vagy egy vébére. Mert én nem tudtam az 1981-es, Mészöly-féle norvégverést átélni és megünnepelni, nem beszélve az 1972-es belgrádi románverésről. Az apámék generációjának legalább ez megadatott. És az is, hogy ha látni nem is látták, de legalább hallgatták, hogy Puskásék legyűrik a fél világot, majd Alberték agyoncsapják a brazilokat, Nyilasiék pedig tízet rúgnak Salvadornak.

Nem akarok ömlengeni, dicsérni, no meg őrjöngeni sem, mert megtettem vasárnap este a meccs alatt és után. Azt is tudom, hogy 24 csapatos most az Eb és nem azt jelenti kijutni, mint 1980-ban vagy 1996-ban, amikor 8-ra, majd 16-ra emelték az Eb-n résztvevő csapatok számát. Tudom, hogy mit jelent, nem ma kezdtem.

Csak bele akartam ordítani egyszer, egyetlen egyszer, de nagyon hangosan az éjszakába a tévé vagy a kivetítő vagy a rádió előtt, hogy „Megvaaaaan! Kijutottuuuuunk!" Csak egy kicsit boldog akartam lenni a magyar foci miatt is, mert ez a fajta boldogság hiányzott az eddigi életemből. Az, hogy nem az olasz, angol vagy spanyol válogatottnak kell szurkolnom egy Eb-n, mint egy mai tinédzser, hanem végre szurkolhatok a sajátjaimnak. S így van ezzel még több millió magyar ember rajtam kívül.

Kivártam, kikáromkodtam, kidühöngtem, kiidegeskedtem, kiüvöltöttem, kistresszeltem, kimérgelődtem. Kiszurkoltam. Megkaptam.