Erdélyi előadó-körútjának egyik állomása Székelyudvarhely volt – szerencsére minden ősszel élőben hallhatjuk lenyűgöző előadásait, amik akkor is élményszámba mennek, ha az adott évben a kiszemelt nyolcezrest nem sikerült megmászni, vagy éppen tragédia történik. Zsolt szívesen mesél a hegymászásról, a kudarcról, a terveiről.

Ismersz más olyan hegymászót, aki szintén elveszítette a lábát és mégis mászik?

A legfontosabb ilyen személy számomra Szendrő Szabolcs, aki tizenhat éves korában veszítette el a lábát, nagyon aktív sportember volt addig is, de aktív életet él műlábbal is. Eleinte még a kajakozás fele ment el, semmilyen példa nem volt előtte, hogy ezzel mi mindent lehet csinálni.

Ilyen támasz nélkül is el tudott indulni és nemzetközi szintű eredményeket tudott elérni az expedíciózásban, alpesi mászásokban. Nagyon kemény, aktív életvitele volt, ami tart most is, csak most már kicsit idősebb.

Jelentős példa előttem, miközben nemzetközi szinten látni másokat is. A Csomolungmára is ment fel már vak ember, de fontos, hogy felsegítik és nem önerőből éri ezt el. Amputált lábú emberek is érték ezt el, dupla amputált lábú is – én most láttam egy dokumentumfilmet erről, ott jelentős hibák voltak mindenki részéről.

Támogatni kellett, s a támogatók, a képzett hegymászók között sem volt annyi figyelem a biztonságra és a szakmai következetességre, hogy neki ne fagyjanak el a lábai. Sajnos elfagyott mindkét amputált lába, újabb bonyodalmak lettek, le kellett hozni a hegyről.

Szép és jó dolog, hogy sérült helyzetből nagy és szép eredményeket érünk el, de a legfontosabb dolog – és a hegymászás ezt jól mutatja – hogy ebben vannak kockázatok. Tudni kell az egészségünket megóvni a sérülésektől és a balesetektől.

Mennyire visel meg egy társad elvesztése? Horváth Tibor nem az első volt...

Ez a maximális kudarc és az ember padlón van ettől. Nagyon nehéz megélni, de ugyanakkor tudjuk, hogy ez benne van, benne lehet és el kell tudni fogadni tetteink következményét. Az, aki nem tud eléggé koncentrálni egy autó vezetésére és balesetet okoz, el kell fogadnia és fel kell tudnia dolgozni.

Bár az emberek az ilyen dolgaikat általában nem vállalják fel. Mint ahogy a dohányzást sem – tehát azt, hogy annak is következményei vannak. Ezzel szemben a hegymászónak tudatosnak kell lennie. Ennek lehetnek ilyen, legrosszabb végkifejletei is, és ezzel együtt tudjuk azt, hogy olyan szintű értéket jelent az életünkben ez a magas szintű aktivitás, ami ezekkel a kockázatokkal együtt széppé, jóvá teszi az életünket és ez megéri.

Mennyire szegi a kedvedet az, hogyha nem sikerül megmászni egy hegyet, mint legutóbb az Annapurnát?

Mindenképpen gondolkodni kell a dolgon. Ezekben és a nagy feladatokban tudni kell az érzelmeinkre hallgatni. Ha nem úgy érzünk, akkor tudni kell felfedezni új irányokat, amerre az érzelmeink visznek.

Énnekem elég egyértelműen alakult így ki az életem, hogy ez egy nagy értéket jelent számomra. Ez közös volt Horváth Tibivel is. És az, hogy én őt elvesztettem, azzal a közös teendőnket tovább tudom vinni és ezt fontosnak is érzem.

Jövőre újabb terved van, egy újabb nyolcezres, a Kancsendzönga megmászása. Ez a világ harmadik legmagasabb hegycsúcsa.

Nagyjából most állítjuk össze a csapatot, ez még zajlik, ugyanakkor kommunikálunk az ottani irodával, hogy ez mennyibe fog kerülni, tehát az expedíció szervezésének a kezdetén vagyunk. Elég sokan érdeklődnek az iránt is, hogy elkísérjenek bennünket túrázókként, tehát egy bizonyos magasságig, az első alaptáborig.

Ez egy külön műfaj, ez is egy szép és jó dolog. Úgy tűnik, hogy ugyanígy tesszük ezt is, mint az Annapurnát, illetve előtte a Lohcét, tehát van egy kisebb expedíciós csapat, és van egy túrázós csapat körülöttünk, akik az alaptábort elérik és lejönnek, mi meg nekivágunk a nagy feladatnak.

Nagyon remélem, hogy sikerül az a fiatalítás, ami ránk fér és egy tehetséges, erős, jó mászó lehetőséget kap az expedíciózásra a Kancsendzöngán és ha így járunk sikerrel, akkor újra a helyes kerékvágásba döccenünk vissza.