Könyvtárszoba, tele könyvvel: a 93 éves dr. Gyöngyössy János eredetiben olvassa a görög és latin nyelvű klasszikusokat. Nem mellékesen még mindig olvas orvosi munkákat is, mindig aktív, sokat sétál, kerékpárral jár, ha az idő engedi. Igazi élő legenda, akivel annyi minden történt életében, hogy hetekig, hónapokig tudná mesélni.

1923-ban született a bánsági Facsádon – úgy tudom, hogy egy hétgyerekes családnak volt a sarja. Érdekes gyerekkora lehetett azon a vidéken, mert a Bánság egy soknemzetiségű hely. Talán innen ered az is, hogy sok nyelvet beszél?

Igen, ott tanultam az utcán két nyelvet, az anyanyelvet pedig bent a kapun belül. Ez mostanában jutott eszembe. Ha a kapunkon kimentél, ott egy vegyes világ volt: balra románok, ott szemben Stokkerék, zsidó család, mindenféle fajta. Régi, Habsburg-korszakban letelepedett szlovákok is voltak, elég szép számmal.

A kapunkon belül Nagy-Magyarország volt, jó magyar emberek voltak a szüleim. Apám Karánsebesen a törvényszék bírója volt, egész fiatalon – 1915-ben levizsgázott, 16-ban még Nagybányán volt, aztán odatették Karánsebesre, aztán a trianoni impériumváltással kitették az egész magyar bírói kart.

Apám így került Facsádra – ő egy budapesti ember volt, de székely eredetű, az eredeti neve Kálnoky-Gyöngyössy volt, csak elhagyta a Kálnokyt vagy kisbetűvel írta.

Nagyapám még Kálnoky-Gyöngyössy Dániel volt, ő a magyar állami vasutak számvevőtisztje volt, a Székely Mikó Kollégiumban végzett, ott volt a Csík-Brassó vasútvonal építésén, aztán elkerült a Bártfa-Eperjes vasútvonalhoz, közel a lengyel határhoz. Ott ismerkedett meg Voloszinovics Apollónia fiatal özvegyasszonnyal, akinek már volt egy leánya – apám a második házasságából született Apollóniának, aki nem tudott magyarul, németül beszélt. A Grimm meséket én németül hallgattam tőle, a nagymamámtól.

Az elemi iskolát milyen nyelven kezdte?

Vegyesen, hogy a német mondja, feinge mischt, tehát finomkeverék volt, de ez gúnyszó náluk. A facsádi iskola mellett volt magyar óvoda, de én nem jártam óvodába, mert egyszer elvittek és elkezdtem bőgni. Otthon ott voltak a testvéreim, voltunk elegen, nem hiányzott. A húgom két évvel kisebb volt, ő ma Backamadarason él, 91 éves, nyugalmazott tanítónő.

Román iskolával kezdtem, mert 1929 őszén, amikor kellett volna mennem az első elemibe, megszűnt a magyar iskola a „telepen" – ez Facsádnak egy nagyon szép, rendezett része volt. Gondot okozott a szüleimnek, hogy akkor írni-olvasni románul tanulok? Három évesen egy kocacukorért már a Talpra magyart szavaltam. Ilyen magyar környezetből egy Regátból jött idegen nőhöz kerültem.

„János, te nem vagy való papnak!"

Elvégeztem a négy elemit, de anyámék nem nyugodtak ebbe bele – működött egy magyar magániskola, amiben egy szintén Trianon után „kilódított" tanító, Lujza néni tanított. Oda többen is jártunk, másodiktól úgy voltunk, hogy délelőtt a román iskolában tanultunk, délután Lujza néninél, aki vizsgázott tanítónő volt.

Harmadik román elemiben már németet is tanultunk. A mai német nem tudja elolvasni a gót betűs németet, mert Hitler eltörölte, áttértek a latin betűkre – mi még gót betűkkel tanultunk németül írni és olvasni, külön füzetünk volt arra. Nyolc-tíz évesen már három nyelv volt belém „suppintva".

Facsádról hogyan került el?

1933-ban négy román elemiről megvolt az igazolásom, azzal Gyulafehérvárra mentem. Csodálatos nyolc esztendőt gyúrtam ott le – nem olyan középiskola volt, mint az udvarhelyi vagy a csíkszeredai, pláne nem olyan, mint a temesvári vagy a kolozsvári, amit most Báthorynak hívnak, akkor piarista gimnázium volt.

Ott nyomtatták a Jóbarátot, volt egy Fakadó rügyek rovata, amibe írogathattunk, én Eminescu-verset is fordítottam. Felsőbb osztályokban olyan tanáraim voltak, mint például Szentmiklósi Ferenc. Működött az önképzőkör, az komoly dolog volt, sokszor két tanár is bejött.

Még a Temesvári Déli Hírlapba is írtam, ott volt egy rovat, Ceruzajegyzetek volt a címe – mondtam, ilyeneket én is tudok írni. 18 éves lehettem, úgy benne voltam ebben az írásban, szenvedélyesen. Nagyon sokat olvastam.

Ha ennyire benne volt az irodalomban, miért az orvosi pályát választotta?

Ez volt a szenvedélyem, de egy nagy lelki változáson estem át. Nagyon jól mentem a vallástanításban, és ennek kiváló szónoka volt dr. Jakab László, akivel leveleztem. Bennem azért ott volt az irodalom, mert az olyan volt, mint egy jól sikerült első házasság − „Bár maradtam volna benne végig." Jakab László irányított a papnevelde felé.

Leérettségiztem 1941-ben Balázsfalván, akkor ott román világ volt. Fölvettek minden további nélkül, de a húsvéti vakációban hazaengedtek azért, mert kellett a szülői beleegyezés. Apám aláírta, de anyám azt mondta, hogy „János, te nem vagy való papnak!", pedig meggyőződéses katolikus asszony volt. Tudta, hogy írom a szerelmes leveleket a zárdába egy hunyadi leánynak.

Hogy élték meg, hogy Észak-Erdély visszatért és önök Dél-Erdélyben maradtak?

Már megvolt a bécsi döntés, de még lehetett utazni, a két bátyám átjött. Legnagyobbik bátyám, Zoltán tizenhét évesen meghalt, spanyolnátha vitte el. Elhatároztuk apámmal, hogy valahogy átlógok a határon, csak akkoriban a folyóba belelőttek a határon.

Nekem olyan szerencsém volt, hogy apámnak volt egy ügyfele, egy ötven év körüli pécskai magyar tanító, talán a felesége facsádi volt. A határtól öt-hat kilométerre volt Pécska, apám megkérte, hogy segítsen át a határon – ő minden további nélkül segített, mert volt gyakorlata benne.

Akkoriban gyakorlatilag kiürültek a dél-erdélyi magyar települések. Szekérrel, vonattal, mindennel mentek át az emberek. Augusztus 30-án volt a döntés, szeptember 5-6-ig még lehetett utazni, aztán úgy tizedike előtt, ahogy a honvédség bejött, már lezárták a határt.

Fától fáig, bombatölcsértől bombatölcsérig

Én 1941 júniusában mentem át egy védett határon, a búzaföldön. Nappal felálltunk egy udvari asztalra Pécskán a tanítóval, aki megmutatott a távolban egy magas épületet – az volt Battonya községnek a vasútállomása. Akkor világítás nem volt éjszaka, de az épület homlokzatát nagyon messziről is lehetett látni.

Este indultunk el, a tanító tudta, hogy hogyan járnak az őrök. Egy nagy lombú hársfa állt ki a búzaföldből, este kilenc és tíz között azt kellett elérnünk, onnan a battonyai állomás még körülbelül egy kilométer volt. Mit bandukoltam, botladoztam én a sötétben! Egy kofferrrel mentem, a battonyai rendőrség egyik szárnyában két hálószoba volt berendezve, dobozi nénik főztek ételt nekünk.

Regisztrálás volt, mint most is. Rendőr jött értem, mentünk a polgármesteri hivatalba, ahol maga a polgármester kérdezett ki, hogy ki vagy, honnan jössz, mindent kikérdezett. Voltak olyanok, akiket nem fogadtak be, mert akkoriban is nagyon dolgozott a kémszolgálat.

Battonyáról Felső-Magyarországra, Losoncra kerültem, mert ott volt az országos gyűjtőtábor, ahonnan csak akkor engedték el az embereket, ha magyarországi rokonuk volt. Nekem ott volt az édesanyám nővére, a nagynéném meg a férje Kecskeméten – utóbbi tanító volt Facsádon, de őt is fenékbe rúgták Trianon után. Ők küldtek garancialevelet a hatósághoz, amit a rendőrkapitányság tartott fenn, még dolgoztam is az irodában.

Nyugati körülmények között voltunk ott, onnan Kecskemétre kerültem a rokonaimhoz. Akkor bontottam ki a koffert, s akkor derült ki, hogy a kofferbe apám dugdosott Mihály királyt ábrázoló pénzérméket.

A debreceni bank úgy örült, mintha nem tudtam mit vittem volna, nem ismertem az értékét az érméknek, amiket beváltottak nekem, sok pengőt kaptam azért. Pénzzel, garancialevéllel ingyen utazhattam Kolozsvárig, ott a joghallgató bátyám, Dániel várt.

Hogyan kezdte el az egyetemet?

Ott kezdtem a Ferenc József Tudományegyetemet, de nem volt jó a román érettségi. Pedig hogy megküzdöttünk érte! Én humán szakon érettségiztem, nem reálon, s a magyaroknál ez nem volt elkülönítve. Neki kellett állnom, haladékot kaptam őszig, pótérettségit kellett tennem.

Az unitárius kollégiumban tanító Bálint Domokos segítségével mindent megtanultam, így ment júliusban-augusztusban, szeptemberben még egyszer leérettségiztem, tehát két érettségi oklevelem van.

Azzal beiratkoztam az orvosi egyetemre, az október elsején kezdődött, nagyon komoly egyetem volt, minden szépen ment, még a levegő is más volt. Aztán jött a háború, besoroztak katonának – éppen a másodév végén voltam. Adtak haladékot, legalább a kollokviumokat letettem, a két évet befejeztem. 1944 nyarán már Tordán dörögtek az ágyúk.

Alapkiképzésen vettem részt Kolozsváron, a harcok előtt Gyalura tettek ki, beosztottak orvosi szolgálatra, másodéves orvostanhallgatóként semmit sem tudtam, de mindent el kellett végezni. Ott tanultam meg injekciózni. A beteg katonákkal kellett foglalkoznom, aztán betegszállítással, a sebszállítóval kivittek a frontra. Az oroszok aknákkal lőttek mindenre, ami mozgott, mi bujkáltunk fától fáig, bombatölcsértől bombatölcsérig. Nem volt karja az embernek, s ordított, a másik karjával mutatta, hogy „Doki, ott van a másik karom a fánál!" Kötöztem, vérzést csillapítottam, hogy ne vérezzen el, jött a sebszállító, arra tettük fel.

Hány hónapot töltött a fronton?

Egy egész iskolai évet veszítettem, amikor visszajöttem az Bolyai egyetemre, a volt kollégáim egy évvel felettem jártak. Valahol bujkáltak én pedig megjártam a frontot rendesen. Huszonhét vagy huszonöt bajtársammal Insbruckig mentünk. Sárvárnál a lábaim elfagytak, egy felcser azt mondta, hogy ezt is vághatják le. Mondom, az enyémet biztosan nem. De rothad! Nem baj, rothadjon, de nem nyúlnak hozzá. Aztán meggyógyultam.

Az utolsó harcvonali ténykedésem Szentgotthárd és Sárvár között volt, nagyon nyomtak az oroszok, nagyon sok honvéd elesett ott. Székesfehérvár mellett egy katlancsata volt, de azt elfoglalták, felszabadult egy csomó ruszki, azokat mind ránklódították onnan. Jakabházánál kaptunk egy hatalmas tüzet, az egyik sebszállítót ott kellett hagyjuk, kilőtték az autót. Tudja a fene, mit csináltak velük, mentettük az életünket.

Volt a sofőr és egy kisegítő baka, aki monori származású volt. Így kerültünk át Tompánál Ausztriába, három napig nem is ettünk. Átevickéltünk, Ausztriában voltunk vagy hatvanan-hetvenen, levették rólunk a honvéd-egyenruhát, Wehrmacht-századba osztottak be egy burgenlandi városkában, újból alapkiképzést kaptunk, pedig addig ezer veszélyben megálltuk a helyünket.

Bruck an der Mur-nál voltunk, a Mura folyó mellett, ez az átöltöztetett magyar század csak ment és ment. Mentettük a bőrünket. Ha nem gyalogoltam öt-hatszáz kilométert, egyet sem. Kaptunk egy szekeret, szereztünk lovat, azzal mentünk tovább. Az Ems-folyón mentünk át 1945 májusában, a vashídon át látszott az őr és az orosz lobogó. Átadott minket egy másik társaságnak, egy tizenöt ezres, német-magyar hadifogolytáborba kerültem a szövetségesek területén, Bad Fischauba. Ott is istenadta szerencsém volt. Volt egy elkülönítő rész, amiben tetvetlenítettek – az oroszok a tetűtől és a szifilisztől rettegtek.

Adtak ránk mások által otthagyott ruhát, én elég tűrhető német kötött szvettert kaptam. A padlón megszoktuk a fekvést, parancsszóra fordultunk, arra ébredtünk, hogy el vagyunk zsibbadva.

Vissza az egyetemre – majd Udvarhelyre

Tudtam angolul, beszéltem az angol tisztekkel, amíg a német tisztek nem beszéltek – egy hétig én voltam a tolmács, étel, ital volt biztosítva, ha cigarettáztam volna, az is lett volna. Aztán eltávozásit kaptam a parancsnokságtól, gépelt iratot, amin az állt, hogy ez a hadifogságban levő magyar honvéd hazajöhet. Megvoltak a dokumentumaim, az egyetemi indexem, de elvették, egy helyre rakták, később visszaadták.

Volt egy olyan tervem is, hogy ott maradok Innsbruckban az egyetemen, híres orvosi kara volt, különbözetit kellett volna tennem. Adtak volna időt rá, hogy felkészüljek, belátták, hogy milyen helyzetben kerültem oda.

Hogyan tudott hazajönni a háború után?

Elfogott a honvágy, arra gondoltam, hogy visszajövök Kolozsvárra és folytatom az egyetemet. Nem lett volna gond, hogy románul tanulok tovább, de akkor ilyen Maniu-szellemiség volt ott, s gondoltam, én ilyen darázsfészekbe nem ülök bele. Vonattal jöttem haza, 1945. szeptember 11-én értem be Facsádra, hazagyalogoltam, éjszaka kopogtam az utcai ablaknál, anyám jött ki félve, hogy ki jön olyankor. „Jánoskám, te vagy?!"

1945. december 5-én mentem Kolozsvárra, az egyetemre, a dékán mondta, hogy megváltozott a helyzet, útbaigazított – Marosvásárhelyen van a Bolyai Egyetemnek kihelyezett fakultása. Még aznap átutaztam autóbusszal. Ott találkoztam azzal a kollégámmal, a hétfalusi csángó-magyar Székely Sándorral, akivel évfolyamtársak voltunk. „Hát te János, te élsz?" – örvendtünk egymásnak.

1949-ben végezte el az egyetemet, hogyan került utána Székelyudvarhelyre?

Az udvarhelyi Bokor Emma is orvostanhallgató volt, három évvel járt alattam az egyetemen. Megismertem, megszerettük egymást – ő nem nagyon akart hazajönni, jól tanult, ott is maradt volna az egyetemen. Nekem meg nem nagyon tetszett, én Kolozsvárral voltam eltelve. Feleségem lett, vittem haza, bemutattam a szüleimnek, neki nagyon tetszett ott s a szüleimnek is, hogy ő egy székely leány.

Ők csak Nyirő meg Tamási műveiből ismerték a székelyeket, s most kaptak egy valódit!

Így kerültem én Udvarhely vonzásába, de akkor határoztam el, hogy idejövök, mikor dr. Jaklovszky Alfonz azt mondta, hogy van mellette egy alorvosi állás. Én a gyermekgyógyászati klinikán már gyakornok voltam Vásárhelyen, ott talált engem meg, összefutottunk a klinikán. Emma, a feleségem tudott erről, üres volt a régi házuk, mert a pap bátyja tífuszban meghalt. Apósomat nem is ismertem, ő néhány évvel azelőtt meghalt.

Hogyan lett tüdőgyógyász és miért arra szakosodott?

Dr. Kállay Ernő a Haberstumpf-villa épületben egy hatvanágyas TBC-fektetőt rendezett be, akkoriban nagyon sok volt a TBC-s gyerek, népbetegségnek számított, nem győztük járni a vidéket. A rajon járművet adott, azzal jártuk a falvakat. Olyan nyilvántartónk volt, hogy nem tudom, hogy hol volt még olyan. Kállaynál nagyon jó iskola volt nekem arra, hogy egy bizonyos idő múlva Bukarestben szakosodhassak, mert addig gyermekszakorvos voltam.

Tartományi engedéllyel elengedtek a gyermekhálózatból, a kommunizmusban ez nagyon nagy dolog volt, a Securitate szeme is folyton rajtunk volt.

Miért volt ez annyira fontos a rendszernek?

Azért, hogy neveljük fel az új kommunistákat, hogy legyen meg a népszaporulat és az ne legyen osztályidegen, ahogy akkor mondták. Ez nem egészségügyi, hanem politikai probléma volt – a rendszernek nem az fájt, hogy a gyermek TBC-s, hanem az, hogy abból a gyermekből legyen egy jó párttitkár vagy egy hajcsár vagy egy szekuritátés.

Az átállás egyszerű volt, megkaptam az engedélyt, 1955. október elsején ott voltam Bukarestben szakorvosi tanfolyamon. Ez egy féléves képzés volt, dr. Marius Nasta akadémikus, híres román tudós embernél tanultam, a bukaresti Filareten egy hatalmas klinika-telep volt, ahol tüdősebészet is volt. Cărpinișan főorvos is ott dolgozott, neki az édesanyja magyar volt. Az egész orvosi nyelvet át kellett formáljam románra, mert én Kolozsváron magyarul tanultam végig.

Egészen 1968-ig a mostani Haberstumpf-villában volt a tüdőszanatórium, ami előtt egy szép székely kapu állt – ez ma a szejkei kapumúzeumban van. A TBC-t visszaszorították, a rendelő átkerült az Imreh Domokos-féle magánkórház épületébe, de az már jóval kisebb volt, ahol 1987-ig, nyugdíjazásáig dolgozott.

A régi pecséten lehet olvasni, hogy Székelyudvarhelyi TBC-védőotthon, ez még magyar időben keletkezett, Magyarországon még több beteg volt, mint Erdélyben, az alföld tele volt. A kicsi épületben csak a röntgen működött és egy bakteriológiai laboratórium a TBC és a Koch-bacilus kimutatására. Tudtunk nagyon komolyan, tudományosan gyógykezelni, de már sokkal kisebb létszámmal, személyzettel működtünk – a Haberstumpf-villában negyvennégyen voltunk, ha jól emlékszem.

1987-ben mentem nyugdíjba, a várral szembeni utcában dolgoztam. Közben megépült az új kórház dr. Mátyus András igazgatósága alatt, a régi épületben, az Imreh-szanatóriumban egy kicsi rendelőm volt.

Nyugdíjba vonulása után is nagyon aktív maradt, hiszen egészségügyi rádióműsort vezetett, cikkeket írt. Egy bizonyos kor után már nem vezetett autót. A látása, a reflexei már nem úgy működtek?

Nem mindegy, hogy valami ötven méterre van tőlem vagy száz méterre, erre sokan nem figyelnek. 2010-ben, 87 évesen én már észrevettem, hogy János, ezt hagyd békén. Azóta kerékpárral járok, a nagy forgalmat elkerülöm – úgy megyek a kerékpárral, mintha autóval mennék. Persze van, aki leszólít, hogy doktor bácsi, itt fáj. Intek, hogy nuku, rendelés nincs az utcán.

Még mindig nagyon sokat olvas.

Nagyon sokat olvasok, hírlapokat is, illetve a szakkönyveimet is. Amerikai, bécsi szerzők munkáit is olvasom. Tulajdonképpen, orvosbiológia, ami az élettel kapcsolatos. Orvosként nem tudtam, hogy az összes sejt, akármilyen helyen van, benne van az információ. Még az is, hogy hatéves koromban leszöktem a Begára, édesanyám hazavitt és a könyvtárszobában elvert.

Jóval túl van a kilencvenedik életévén. Minek köszönhető, hogy ennyire jó egészségi állapotban tudott megmaradni, mire figyelt mindig?

Roppant egyszerű. A jókedély. Mindig jókedvem volt. Még a börtönben is. 19 éves koromban, érettségi után pár hónappal is át akartam szökni a határon, de elkaptak és bekerültem a brassói fogházba. De ott is feltaláltam magamat, én kormányoztam az egész bandát. Végighallgattam mindenkit, mint egy pap, mindenki mondta a baját a börtönben. Az egyik öreg szász azt mondta, hogy tudja meg, uram, magából nagy ember kell, hogy legyen.

Ez nem a levegőből jött, ennek alapja kell legyen. A húgommal is beszéltük, hogy az egész család hosszú életű volt. Anyám is mondta annakidején, Jánoskám, te rossz gyerek voltál. Igaza volt, mindent akartam, mindent szerettem. Megtanultam én a csúnya beszédet is. Anyám azt mondta, hogy „Nem tudtalak soha megcsapni, pedig annyi rosszaságot csináltál. De amikor megláttam azt a mosolygós arcodat, veled együtt kellett röhögjek!"