Ismét odadörrentett az Odeon Színház, előtte viszont kaptunk egy adagot Vásssárhejjből, „roómán" és „mághiár" szempontból egyaránt.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház produkciója, a Double bind délután öttől a kisteremben igen érdekes kaland volt színésznek és nézőnek egyaránt – a színészeknek azért, mert egy valóban megtörtént workshop jeleneteit úgy vitték színre, hogy a nézőt is provokálták vele.

Egyrészt saját magunkat és előítéleteinket, gyávaságunkat, megalkuvó-készségünket láthattuk a jelenetekben, másrészt pedig arra döbbentett rá az előadás, hogy néha tényleg nincs, ahogy megértsük egymást, bármennyire is szeretnénk.

Nem véletlenül írtam a „Vásssárhejj", a „roómán" és a „mághiár" szavakat, mert az előadás teljesen erről, a magyarok számára elveszett, de mégis szép Marosvásárhelyről szólt, az erdélyi magyarok egykori kulturális fellegváráról. A Berekméri Katus által alakított karakter kicsit talán giccsesen, de nagyon hitelesen adja elő a Moldvából származó taxisofőrnek, hogy milyen volt egykor a Somostető vagy a Kossuth utca, amit ma már csak „sztrádá" Călărașilor-nak hívnak... Ahol, ha egy román meg akar tanulni magyarul, sem magyar, sem pedig román könyvesboltban nem talál egy ehhez szükséges tankönyvet.

Az alkotók sem tagadták le azt sem, hogy a két rendező, Kincses Réka és Alina Nelega a munkafolyamat alatt iszonyatosan összeveszett – az előadásban ez a jelenet is benne volt. Nemcsak ez, hanem a többi jelenet is mind azt sugallta: önteltségünkben vagy mártírkodásunkban jóformán azt sem tudjuk, hogy miért félünk egymástól, mi a bajunk a magyarokkal, illetve a románokkal. S itt nem csak Vásárhelyről van szó, a „frontvárosról", hanem a mindennapokról.

Egyébként meg a hétköznapokban, színházi találkozón tényleg semmi bajunk a románokkal, csak nem tudtuk nem észrevenni, hogy a helyi románok közül is többen megtekintették a bukaresti Odeon Színház esti előadását. Az Odeon nem először hozott nagyon ütős produkciót a dráMÁ-ra, a Nyomtatott nagybetű (Tipografic majuscul) című darab témája igen, kivitelezése viszont nagyon nem volt hétköznapi.

Dokumentarista színházat láthatott a közönség, a Gianina Cărbunariu által rendezett darab szövege egy 1981-ben történt eset szekusdossziékból előkerült jelentéseinek, lehallgatott beszélgetéseinek feldolgozása. Rendezői fantázia meg minden sallang nélkül, a 17 éves botoşani-i középiskolás tanuló sztorija szóról szóra igaz.

Bűne annyi volt, hogy nyomtatott nagybetűkkel több alkalommal rendszerellenes feliratokat írt a város épületeire, de egyszer elkapták – senki sem állt ki mellette, a gyenge, megfélemlített szülei, barátai, mindenki megtört a szekuritáté vallatása alatt. A nyomozás lezárult, Mugur Călinescu alig húsz éves korában leukémiában meghalt.

A szöveg (magyar és angol felirat is ment párhuzamosan a színpad mellett) tényleg a jelentések bikkfanyelvét követi, közben a képernyőkön is részleteket látunk a jelentésekből. Technikailag is bravúros az előadás, hiszen a színészek (Cătălina Mustaţă, Alexandru Potocean, Gabriel Răuţă, Mihai Smarandache, Silvian Vâlcu) végig élő kamerákkal dolgoznak, zseniálisan oldanak meg bizonyos helyzeteket.

A díszlet minimális (székek és egy nagy, mozgó gumifal, ami vetítővászonként is szolgál), az állandóan visszatérő zenei betétdal a Queen Under Pressure-ja, de az egyik jelenetnél fantasztikusan összevágott hangok ömlenek az emberbe: Ceaușescu fiatalokat oktató hangja mellé a nyolcvanas évek tévéadásainak szignáljai vannak belemixelve, bevallom, a hideg futkosott a hátamon. Mint ahogy akkor is, amikor a Mugurt megalázó, szintén a lehallgatásokból rekonstruált KISZ-gyűlésen érezhettük magunkat.

Az előadás zárójelenete talán a leghitelesebb és legvérlázítóbb: az egykori vallatótisztek már a rendszerváltás után, a szekusdossziék megnyitásakor egy interjúban próbálják kipofázni magukat az évtizedekkel azelőtt megtörtént esetből. A beszélgetés a kilencvenes években a Dan Diaconescu- és Marius Tucă-showkban látott-hallott stílusban zajlik, de annyira hitelesen, hogy késztetést érzel arra, hogy felmenj a a színpadra és fojtogatni kezdd a beképzelt, ótvar, szégyentelen, cinikus egykori szekustiszteket, és üvöltsd, hogy hogy a francba nem nyílik meg a föld alattuk..!?

Az előadást követő közönségtalálkozón a színészek beavattak az előadás elkészülésének részleteibe, illetve megtudtuk azt is, hogy Mugur édesanyja ma is él Botoșani-ban, ugyanabban a blokklakásban, mint 1981-ben. Az előadást még nem látta, de az Odeon Színház azt tervezi, hogy a moldvai városban is eljátsszák a darabot (itt elolvashatsz róla egy Tompa Andrea-írást is). Még akkor is, ha néhányan a volt szekustisztek közül is megjelennek.

Ma 18 órától az Újvidéki Színház Bánk bán előadását lehet megnézni. Az előadás a színház nagytermében zajlik, nem klasszikus színházi eszközökkel dolgozik, a magyarországi sajtó egy része szerint botrányt is kavart a POSZT-on, holott csak az egyik színész bevonta a játékba a közönséget. 21 óra 30 perctől a  G. Caféban a Plazma 3 – Csodálatos vadállatok című felolvasó-színház lesz, ezt már többször bemutatta a Tomcsa Sándor Színház. Az ajtókat bezárják, csendet kérnek, az előadás alatt dohányozni, illetve rendelni nem lehet, még a hátsó termekben sem.