Egyedi helyzettel állunk szemben, mert két udvarhelyi csapat is aranyérem-esélyes. A székelyudvarhelyi kézilabdáról és a teremlabdarúgásról beszélünk. Előbbi 2008-ban aratta az utolsó bajnoki címét és lett háromszoros aranyérmes, utóbbi pedig az elmúlt három évben sorozatban a dobogóra állhatott.

Ezúttal – bár mindkét fél nem meri nyíltan kimondani – az is lehetséges, hogy mindkét sportágban országos bajnokot avatunk.

Miért is ne? Ki nem lenne erre büszke? Ki nem sírná el magát, amikor a játékosok nyakába akasztanák a legfényesebb érmet? Ki nem mondaná szerte az országban, világban, hogy székelyudvarhelyi vagyok, abból a városból való, ahol két aranyérem is született?

Persze, most nagyon előre szaladtunk, pár hónappal azelőtt még arról írtunk, hogy meghalt az SK és ezzel együtt lehet, hogy a futsalt is el kell felednünk. Tíz éve, hogy alig hagyok ki meccseket, és ha jómagam még adtam is egy kis esélyt arra, hogy megmenekül a sportág, sokan már temették.

Az sem elhanyagolható tényező, hogy amikor megalakult a teremlabdarúgó csapat, akkor már eregette szárnyait az az ifjúsági kézilabda-csapat, amelyik országos címet nyert, s annak a társaságnak a magjából lett a Junior KC, majd az SzKC, amely 2007-től lett az élvonal tagja.

A nagyok harca

Mindennek hátterében Székelyudvarhely két meghatározó személyisége állt, akik így nem csak a politikai életben, hanem a sportéletben is megmérkőztek egymással. Még akkor is ha ezt egyszer sem ejtették ki a szájukon.

Szász Jenő és dr. Verestóy Attila az évek során rengeteg energiát, pénzt fektetett bele, hogy Udvarhelyszék sportszeretői hétről-hétre, hónapról-hónapra, idényről-idényre minőségi sportműsort láthassanak, hogy a végelszámolásnál azért szorítsanak a csapatoknak, hogy valamilyen érem legyen.

Azóta az egyik fél abbahagyta, kivonult, a pár év bukdácsolást követően pedig annak az embernek kellett újból hazatérnie, aki valamikor az alapokat letette. Jakab Zoltán személye, a mostani Futsal Klub elnöke és edzője garantálta, hogy a teremlabdarúgásnak maradt jelene, s talán lesz jövője is. Cégvezetők, magánvállalkozók, egyszerű emberek fogtak össze, hogy ne haljon meg ez a sportág.

Az idény előtti sajtótájékoztatón jó volt hallani, hogy már 33 cég áll az FK mellett a helyi polgármesteri hivatal és a megyei tanács mellett. Valószínű, hogy ez a szám már azóta nőtt.

A kézilabdacsapat elnöke még kitart. Elég beszédes adat, hogy amíg a teremlabdarúgók éves költségvetése 400 ezer lej, addig a kézilabdázóké ennek kétszerese. Verestóy az utóbbi években nem egyszer kongatta meg a harangot, hogy egyedül nem bírja a végtelenségig.

Ezek a szavak egyelőre nem sok mindenkit érintettek meg, pedig fennállhat ugyanúgy a veszély, hogy a politikus-üzletember egyszer feláll. Akkor lesz-e egy Jakab Zoltánja a kézilabdának?

Kinek szurkolunk?

Sokan, amikor elindulnak a meccsre nem nézik, hogy az SzKC-nak, vagy az FK-nak mennek drukkolni. Nem érdekli, hogy a pályán Szőcs László vagy Ferenczi Botond küzd meg a labdáért. Az udvarhelyi szurkolók többségét mégis csak akkor látogat ki a sportcsarnokba, ha minőségi találkozót lát, de talán sokkal fontosabb, hogy a csapat jó eredményt produkáljon.

Fölösleges a példát felhozni: a kézilabdázók rendre telt ház előtt játszanak, ehhez pedig amellett, hogy érmesek voltak, az is kellett, hogy szinte meccset sem veszítettek hazai környezetben.

A futsalosok most csalogatják vissza a nézőket, azok után, hogy a sok sebből vérző SK vergődésére már nem voltak kíváncsiak, csak párszázan követtük végig a találkozókat a helyszínen.

Ismerve a szurkolókat, illetve az adott szituációt, hogy két jó csapata van Székelyudvarhelynek, fennállhat a veszély, hogy kevesebb lesz az emberek türelme. Amennyiben az egyik botladozik, akkor egyszerűen átpártolnak a másik táborba.

A sportnál maradva, az lenne a fair, hogyha támogatnánk mindkét csapatot: a tehetősebbek felcsapnának szponzorrá, a drukkerek jegyet vásárolnának, mindenki tapsolna, szurkolna a fiúknak.

Mert az érem nekünk is csillog.