Szabó Kriszta ugyan még csak most töltötte be huszonnegyedik életévét, de már több román és két skandináv kézilabdacsapat hálóőre is volt. Utolsó szezonjában a svéd Boden Handboll csapatát erősítette, olyannyira, hogy a csapat régi álma, az elit ligába való feljutás is sikerült nekik. Hogy merre tovább, egyelőre nem tudja, de belefáradt az egyedüllétbe. Az itthoni emlékekről, a külföldi kalandról és hétköznapjairól is mesélt.

Mikor és hogyan jött a kézilabda az életedbe?

10 évesen fogtam először kézilabdát a kezemben, az Orbán Balázs Általános Iskolában. Úgy emlékszem, kötelező volt részt venni egy próbán, ahol Mihályfalvi Ernő tanár úr kiválasztott a legjobbak közé, de aztán valahogy elmaradtak az edzések.

A szüleim nem sportoltak. A nővérem annak idején atletizált, ő mai napig is aktív sportoló, a hegyek megszállottja. Édesanyám időközben beíratott foglalkozásokra, néptáncra, varró-, rajz- és színjátszó körre.

11 éves voltam, mikor Balázsi Ildikó edző eljött az iskolába lányokat toborozni kézilabdacsapatba és akkor pár osztálytársnőmmel elhatároztuk, hogy elmegyünk az edzésekre. Boldog voltam, hogy végre én választhattam ki, hogy mire és hová szeretnék járni, nem anyukám.

Hol játszottál először Udvarhelyen?

Udvarhelyen az ISK-nál kezdtem el kézilabdázni, ahol Balázsi Ildikó foglalkozott a korosztályommal. Itt mezőnyjátékosként kezdtem, míg az egyik edzésen hiányzott a kapusunk, akkor vállalkoztam a hálóőr posztra. Jól ment a védés, az edzőnő megkérdezte edzés után, nem szeretnék-e váltani, mivel jók a reflexeim és nem félek a labdától. Azt válaszoltam neki, hogy én gólokat szeretnék dobni, nem pedig kapni. Nem adta fel, minden edzésen megkért, álljak egy kicsit a kapuba, és mondogatta, hogy egy jó kapus az egy fél csapat.

Az első kupán, amin játszottunk, egy félidőt kapusként voltam a pályán a tanárnő kérésére. A torna végén megkaptam a legjobb kapus különdíját, azóta ki sem lehet venni engem a kapuból. Ezúton is szeretném megköszönni az edzőnő kitartását, hálás vagyok érte. Az edzőnővel számos kupát, különdíjat bezsebeltem, ifjúsági 3-as szinten az országos döntőig jutottunk.

Rigó Béla tanár úr akkor az idősebb korosztály edzője volt. Megkérdezett engem és Görgicze Mónit, akit nagyon sajnálok, hogy abbahagyta, mert korosztályom egyik legtehetségesebb tagja volt, hogy nem lenne-e kedvünk játszani a nagyok között is. Mi kicsit félve, mégis büszkén igennel feleltünk.

Emlékszem, megkérdeztem Béla bácsit: „Tanár bácsi, hányas mezben fogok játszani?", mire ő azt felelte, hogy „1-esben, kicsi!". Mondtam neki, hogyha nem lehetek 16-os, akkor én nem megyek. Nem szólt semmit, másnap hozta a 16-os mezt. Azóta is az egyik feltételem, amikor aláírok, hogy 16-os mezben játszhassak.

Miért pont a 16-os szám?

Hát azt nem tudom. Amikor kellett választanom az 1-es és 12-es között, megkérdeztem, hogy „Más nincs?". Mindkettő nagyon sablonos. Ekkor kaptam meg a 16-os számot, amelyen nem is szeretnék változtatni.

Hogyan kerültél el Székelyudvarhelyről?

Utolsó éves ifi 1-es koromban nem indítottak korosztályos csoportot Udvarhelyen. Öt másik csapattársammal együtt az ISK-tól átigazoltunk a CS Transilvania csapathoz Marosvásárhelyre. Az alapszakasz lejárta után felhívott a vásárhelyi csapat elnöke, hogy pakoljak, mert holnaptól a szászsebesi csapat kapusa vagyok, faxon küldik a szerződést. Tudtam, hogy ha kézilabdázni akarok, mennem kell, de fájó szívvel hagytam az ISK-s társaimat csapat nélkül, ugyanis a Transilvania felbomlott.

Ekkor végzős diákként nem költöztem le Sebesre, hanem meccsek előtt pár nappal csatlakoztam a csapathoz. Reggel 5-kor keltem, vonattal mentem Segesvárra, onnan Gyulafehérvárra, majd busszal Szászsebesre, ahol már akkor a felnőtt csapattal edzettem.

Minden kezdet nehéz, az udvarhelyi ISK-nak sokat köszönhetek, mivel ők indítottak el a pályán, de egyben bennük is csalódtam a legnagyobbat. Itt nem csak nevelőedzőimre gondolok, hanem az egész vezetőségre. Amikor szükségem lett volna egy pár jó szóra, egy kis segítségre, hogy tovább kézilabdázhassak a felnőtt bajnokságban, bezárt ajtókon kopogtattam.

Szerencsére ez jobban motivált. A „Segíts magadon és Isten is megsegít" mondás nagyon is igaz. Felkerestem egy marosvásárhelyi edzőt, aki szívesen segített, majd elmentem a Mureșul csapatához próbajátékra. Nem szerettem volna ott maradni, hisz nem sok jót hallottam róluk, de tudtam, hogy lesz egy nemzetközi torna. Itt ismerkedtem meg az orosházi csapat elnökével, aki mondta, menjek ki Magyarországra. Ők nagyon rendesek voltak, ott is maradtam volna, de anyagi problémájuk akadt, ezért nem maradhattam.

Ekkor keresett meg Dénes Krisztina, aki akkor a másodosztályú sepsiszentgyörgyi CSM játékosa volt. Kapust kerestek, így kapóra jött, és örültem is, hogy nem leszek egyedül Udvarhelyről. Egy évig játszottam Szentgyörgyön, aztán a csapat felbomlott.

2012 nyarán egy játékvezető barátom Ploiești-ről megkérdezett, nem-e lenne kedvem a HC Activ Plopeni csapat kapusa lenni. Mit mondjak, nagy kedvem nem volt délre menni egyedüli magyarként, de jól fogadtak szerencsére, és elég jók voltak a feltételek az elején. Két évet voltam a Prahova megyei kisváros kapusa, a végén háromhavi fizetésemmel voltak elmaradva, azt mondtam, aláírok még egy évet, ha megkapom a pénzem. Persze eszem ágában sem volt aláírni, miután „kicsaltam" a pénzt, összecsomagoltam.

Itt kezdődött a külföldi kaland?

2014 júliusában több csapat is megkeresett külföldről. Izland és Svájc között gondolkodtam. Mivel az izlandi csapat szép összeget ígért, így az elsőosztályú KA Thor Akureyri csapata mellett döntöttem, és nem bántam meg. Izland egy gyönyörű ország csodálatos helyekkel és kedves emberekkel. A szigetország második legnagyobb városában éltem északon, Akureyriben, ahol 12 hónapból 9 tél, sokat havazik, nem sokat találkoztam a nappal.

Eleinte féltem, hiszen nem nagyon hallani az izlandi női kézilabdáról, de nem csalódtam, mert egy elég erős bajnokságban találtam magam, egy jó edzővel és egy annál is jobb kapusedzővel, aki a mai napig is jó barátom, nagyon sokat tanultam tőle.

Meglepő módon a bajnokságban nagyon sok idegenlégiós volt, köztük magyar, román, spanyol, portugál, makedón, stb.. A 4. forduló után a legjobb idegenbeli játékosnak választottak. Itt jött vissza a kézilabda iránti „szerelmem", azt éreztem, mint kiskoromban: meg voltam becsülve, tiszteltek amiatt, hogy nekik játszom, meghallgattak, tiszteletben tartva a szerződés minden pontját.

Hogyan kerültél ki Svédországba, és milyen volt az elején egyedül az idegen környezetben?

2015 júniusában kaptam a svédországi Boden másodosztályos csapattól egy ajánlatot, ami vonzó volt, így éltem is vele. Boden az Allsvenskanban (másodosztály) játszik, már 5 éve próbálnak feljutni az Eliteserien-be (elsőosztály), ami a csapat és vezetőség nagy örömére idén sikerült is kemény munka után.

Úgy érzem, a csapatom meghatározó tagja voltam, és hozzájárultam minden tudásommal a feljutáshoz. A bajnokságban másodikok lettünk, majd egy osztályozón vívtuk ki a legfelsőbb osztálybeli részvételt.

Boden Svédország északi részén fekvő kisváros, így nekem megint csak a hosszú tél és a hideg jutott, -35 fokok is voltak. Izland után nem számított kihívásnak az idegen környezet, nem is tűnt annyira idegennek.

Hogyan fogadott a csapat és hogyan boldogultál nyelvtudás nélkül?

Nagyon kedves fogadtatásban volt részem, szerencsére könnyen beilleszkedem bárhová, ez sosem okozott problémát nekem. Mosollyal az arcomon, pozitívan végeztem a dolgomat az edzéseken és a meccseken is, jóra számítva, amit így meg is kaptam.

Svédországban mindenki beszél angolul, nem voltam egyedüli külföldi a csapatban így az edzések angolul folytak. Svédül is elkezdtem beszélni a vége fele, egész jól megy, szinte mindent értek. Az izlandi nyelvhez is hasonlít, így elég könnyű volt számomra.

Első számú kapus voltál?

Még volt egy nálam hét évvel idősebb orosz kapus. Egyik meccsen én voltam a kezdő, a másikon ő, nagyon jól kiegészítettük egymást.

Van-e esetleg példaképed? Ki a kedvenc kézilabda kapusod, játékosod és csapatod?

Kisebb koromban voltak példaképeim, ma már nincsenek. A példaképek is emberek, és hibáznak, ahogy mindenki. Véleményem szerint jobb, ha az ember a saját hibáiból tanul, mintsem másokat utánozzon.

Az igazság az, hogy sokkal jobban szeretem a férfi kézilabdát, mint a nőit, és jobban nyomon is követem. Így a kedvenc kapusom a francia Cyril Dumoulin, a kedvenc játékosom meg a szerb Momir Ilic, a csapatom pedig az MKB Veszprém és természetesen, ahogy mindig, az aktuális klub, ahol játszom.

Gundel Takács Gábornak a híres magyar kézilabdakapus, Pálinger Katalin mondta egyszer, hogy a kézilabdakapusok egy kicsit mindig flúgosak. Te hogy látod ezt?

Ezt én is így látom, egy jó kapusnak vagy hiányzik egy-két csavar, vagy túl sok van belőle. Sokan mondják, hogy normális ember nem áll be a kapuba. Én kifejezetten szeretek „nem normálisnak" lenni!

Látsz különbséget a székely és a skandináv emberek között? Mik ezek?

Természetesen látok, a skandináv emberek nagyon nyugodtak, kissé ridegek, nehezen bíznak meg az emberekben. Nem tesznek különbséget férfi és nő között, a nők is elvégeznek bármilyen fizikai munkát, nem várnak el segítséget, de nem is kapnának. A férfiak nem romantikusak, nehezen nyílnak meg, ahogy a nők is. Náluk nem is „divat" a házasság, a gyerekek általában az édesanyjuk nevét viselik.

Hiányzik a szülővárosod? Tervezel-e esetleg hazatérni?

Az elején, az izlandi kalandom alatt talán annyira nem, de a svédországi ottlétem alatt viszont már nagyon hiányzott. Mindez szépen hangzik, annak is látszik és valóban az is, de van, amikor már annyira elfáradok, hogy csak haza akarok jönni. Ez nem fizikai, ez szellemi fáradtság. Bárhová megy az ember, érzi azt, hogy idegen. Nem könnyű, de sajnos itthon Romániában nem voltam megbecsülve, anyagilag sem érte meg. Inkább visszahúznak, ha kiszeretnél emelkedni és azt látják, hogy jobb vagy náluk.

A legjobban a családom hiányzik, és mondanám, hogy a barátaim, de az igazság az, hogy nem sok maradt belőlük, mivel folyton költözöm, és egyre ritkábban beszélek velük. Aki mindig mellettem állt és kitartott, gyermekkori barátnőm, volt osztály- és csapattársam, ő Izsák Orsolya, akivel bármikor bármit megbeszélhetek a mai napig.

Mi újság a srácokkal? Bejön nekik, ha az ember lánya kézilabdázó? Tetszenek a svéd fiúk? Van esetleg barátod?

Az első nagy szerelmem a kézilabda volt és nekem nem volt időm fiúzni, még sokszor iskolába járni sem. Mikor elkezdtem beszélgetni fiúkkal, nem értették meg, miért nincs időm randizni, miért alszom két edzés között, miért vagyok fáradt vagy kedvtelen bulizni.

Már lassan 3 és fél éve van barátom, aki szintén kapus, a Bukaresti Dinamónál játszik. Ő megért, hiszen ugyanabban a „cipőben" jár, mindenben támogat és mellettem áll.

Mik a terveid a közeljövőben? Maradsz a Bodennál?

Nem maradok a skandináv csapatnál, a párommal szeretnénk egy helyen játszani a jövőben, az idén neki is lejár a szerződése. Én szeretnék a továbbiakban is Európa északi részén maradni, mivel már van tapasztalatom és szavahihető, komoly emberekkel találkoztam, akikkel öröm volt együtt dolgozni.

Mit csinálsz szívesen, ha nem kézilabdázol? Esetleg, ha a karriered abbamaradna, miben látnád a jövődet?

A párom nagy örömére imádok sütni és főzni, illetve x-boxozni, kirándulni.

Szeretnék a későbbiekben egy magánvállalkozásba kezdeni, de azt akarom, hogy a kézilabda is az életem része maradjon a jövőben, szeretném a kapusnak vágyó gyerekeknek átadni a tudásom.