Több mint huszonnégy órás utazás és sátorverés után épp a Leander koncertbe és ismerősök közé csöppenünk, időnk sincs sört venni, máris kiadják az ukázt: menjünk Rózsaszín Pitbullra! Távolról látszik, hogy a sátorban biza nem szaroznak és nem is csalódtunk a komlói punkokban: Metál Mackóval fiatalodtunk, tizenéves Sziget-emlékek törtek fel a „Ne szívjál füvet" hallatán, majd jött a segélykiáltás is a zetorból.... állati intró volt!

Mint ahogy az volt a Sepultura is, a vájtfülűek fanyalgása ellenére. Belekóstolhattok Ti is, én pedig azt mondom, örüljünk az időzítésnek, mert másnap szerintem színpadra sem léptek volna. Ugyanis akkor derült ki, hogy a brazil válogatott egy-hétig focizott a vébén, s azt sem valami meggyőzően tették, ráadásul a trash zászlóvivői épp Belo Horizonte-iek...

Hiába örültünk sátorveréskor a kiválasztott helynek, reggel valósággal kimenekültünk. A hatalmas hőségben kihúztuk délig, a dekázó verseny megnyerése után azonban menekültünk az erdő hűs árnyékába és a fesztiválon kívül felállított válságkocsma közelébe. Igazán kellemes légkör uralkodott a fák alatt, kisebb-nagyobb csoportokba összeverődve iszogattak, kártyáztak, gitárt pengettek, harmonikáztak, hajat fontak és tarajat állítottak vagy épp „azért vannak a jó barátok" alapon egyik alvó cimborájuk meztelen felsőtestét látták el autogrammal a fesztiválozók.

Sajnos Koppányék kicsalogattak a kánikulába, ezúttal nem repítettek, hanem levittek a pokolra. De nem tartott sokáig, következett a Road, és hiába üvöltött mindenki torkaszakadtából, nem volt elég, leszakadt az ég. Összezavarodott az egész későbbi program, de ez cseppet sem zavarta a Depresszió zenekart, sátorban is ugyanúgy megmozgatták rajongóikat, majd később a Paddy and the Rats is. Ha kedd Udvarhelyen piacnap, akkor a RockMaratonon az össznépi guggolás napja volt.

A szerda már inkább a megpróbáltatásokról szólt: a szervezők néhány kocsi darabos kővel próbálták megszüntetni a kialakult mocsarat, később (amolyan woodstocki fíling gyanánt) szalmát is bedobtak a dühöngőbe, aminek örültek a fantáziadúsabbak, rögtön kialakult egy szalmabirkózás! A vizesblokkos konténerek megközelítése se volt egyszerű, ott raklapokkal próbálkoztak, de sokan (ha nem is a fogukat, de) otthagyták a cipőjüket vagy ép bokaszalagjukat...

Ez nem zavarta a mexikói Acidez együttes tagjait, a tömegben próbáltak elvegyülni, de nem igazán sikerült. A Nagyszínpadon a Pokolgép koncert Veress Marci búcsúja miatt marad emlékezetes! A nagy kihívásokat szerető fiatalember az ex-Arch Enemys tagokból összeállt Armageddonban folytatja dobos karrierjét, többnyire Amerikában és a Gépindulóval búcsúzott.

Az Ossianba Rudán Joe is bekapcsolódott a vébé elődöntőt választók legnagyobb bánatára, hisz 120 perces időhúzást ücsörögtek végig koncert helyett. De kárpótolhatták magukat később az Arch Enemyvel, az együttesnek jót tettek a tagcserék, főleg az új énekes, Alissa White-Gluz ragadtatta el rögtön a közönséget, ami valljuk be, nem csoda. Utolsó napon a Sabaton nem csak a hangulatot dobta fel, hanem a létszámot is. A svéd banda az elmúlt hat évben már kilencedik (és bejelentették a tizediket is, januárban a PeCsában lépnek föl) magyarországi koncertjével rukkolt elő, és népszerűsége töretlen, mint ahogy a lendületük is. Nem beszélve a közvetlenségükről, amiről már délután meggyőződhettünk, miközben a turnébuszuk oldalán szárítgatták fellépő cuccaikat.

Találtunk a világhálón egy tartalmas videóösszefoglalót, amiből nem csak az derül ki, hogy a az acélszív soha meg nem áll....

Örvendetes, hogy a fesztivál területén is el lehetett ütni a déli unalmat, off-programokban nem volt hiány, csak amilyen barátságosak voltak a szervezők, épp annyira gyerekcipőben járt az egész. Mert a programfüzetben is megjelentetett foci-kvíz inkább kabaréra hasonlított, mint agytekervényeket megmozgató vetélkedőre – ebben a témában bizony szétnézhetnének más fesztiválokon. De hogy ne húzzam teljesen rájuk a vizes lepedőt, dicséretes, ahogyan – az amúgy nem tervezett – vizespóló-versenyt ad-hoc megrendezték. Ugyanis locsolni sem kellett, adva volt minden a Road koncertet elmosó vihar után, a sátorba menekülő tömeg rögtön rázendített a „Csöcs! Csöcs!" rigmusra, pár perc alatt került is öt bőrig ázott versenyző, végül a „cipzár"-ra váltó hangzavar egyértelműsítette a győztest! És karaoke! Túl azon, hogy minden harmadik jelentkező hájvéjtuhellezni akart, ki gondolná, hogy a hét legnépszerűbb fellépője egy törékeny lány volt Szandi Tinédzser l'amour-jával...

Úgy tűnik, pécsi sajátosság az is, hogy a biztonsági személyzet barátságos, a takarítók operatívak, a pultosok kedvesek (na jó, mindenhol vannak kivételek, itt is volt olyan, ahol a meleg étel hidegnek, a kiszolgálás pedig ridegnek bizonyult) és szinte mind ismerősök már Orfűről. Például meg nem fordult volna a fejemben, hogy borra váltsak a már-már megállíthatatlan hasmenést kiváltó Szalon(képtelen) sörről, de egy kedves pultos lányra hallgatva utolsó napokban már nem kellett dilemmázni, amikor berontottam a toitoiba, hogy állva vagy ülve...

S akkor ejtsünk szót a Rockbuli reggelig nevű együttesekről is, akik hajnalban muzsikáltak, nyomták a talpalávalót, kisebb-nagyobb sikerrel – volt amelyik nagyon jó zenét játszott, csak éppen nagyon szarul. Utolsó napon viszont ezek a bulik is kicsúcsosodtak, mi épp a Narcotic-kal likvidáltuk magunkat. Pécsre, vonatra, de ha lehetett volna, retúrjegyet vettünk volna...