Id. Balogh Ödön, akit mindenki Ödi bácsiként ismer, valamint ifj. Balogh Ödön, becenevén Pötyi – az udvarhelyi sportélet két meghatározó tagja. Pedig nem támogatók, nem edzők, nem szurkolók, nem is játékosok. Ők az együttesek gyúrói.

Amikor leülünk beszélgetni, arra kérem őket, tisztázzuk a fogalmat, hogy tulajdonképp kik is ők, mert lehet hallani a masszőr, a kineoterapeuta meg hasonló kifejezéseket. Ödi bácsi kezdett neki: „Én a teremlabdarúgó-csapatnál mint gyúró és fizioterapeuta dolgozom. A fiam a kézilabda-csapatnál szintén gyúró és gyógytornász." – tesz képbe.

Nem könnyű, eléggé összetett meló

A sportolókat ők készítik fel az edzésekre, a meccsekre, a sérülésekkor pedig a rehabilitációt követik végig. De a játékosok lelki állapotának felügyelete is kötelességük, amikor pedig szükséges, pszichésen is kell hassanak rájuk.

„A fiúk minden egyes problémájukkal nálam állnak meg. Nem csak azzal, ami a sporttal összefügg, hanem személyes dolgokat is elmondanak nekem. Ahol tudok, ott segítek. A meccsek előtt érzem, hogy ki mire képes. Ez egy barátság bizonyos határig, a játékosok hallgatnak rám, a tisztelet megvan részükről, részemről is. Ők is segítenek, amikor fordul a kocka. Amikor kórházba kerültem, akkor folyamatosan látogattak, felhívtak" – folytatta Ödi bácsi.

Pötyi története kicsivel másabb, mint az apjáé, neki ez az első ilyen jellegű munkaköre. A 27 éves fiatalember korábban besegített a csapatnál, majd Kolozsváron gyógytornász-képzést szerzett, masszőrként dolgozott a kórháznál és a Septimiánál, aztán érkezett a Székelyudvarhelyi KC felkérése.

„Ez egy életforma, nagyon sok idődet felveszi. Van, amikor például ügyintéző kell legyek, a kézilabdázók megkérnek, hogy intézzem el valami ügyes-bajos dolgukat. Aztán a sérülteket el kell kísérni a rehabilitációra. Ezt szeretni kell, hanem az ember nem tudná csinálni, nem lehet kényszerből vagy csak az anyagiak miatt művelni" – mondta.

Több mint csapattagok

Egy gárda gyúrója együtt nevet, együtt sír a fiúkkal a meccsek után – ez Ödi bácsi mottója. Az előbbiből több volt egyelőre az SK-nál: két arany, három ezüst és három bronzérmet szerzett a csapattal, két UEFA Kupán is ott volt.

„Érzésben nem lehet kifejezni, hogy mi is tör fel olyankor, amikor felállhatunk a dobogóra mi is a játékosok mellé. Akkor voltam szakmailag és teljesítményben a legelégedettebb, amikor az arany született" – fejtette ki Ödi bácsi.

Hogy mindenki érthesse, fia hozzátette: „Más egy meccset a lelátóról nézni, teljesen más a kispadról követni. Ott pezsgés, tűz van mindenkiben, ez a nyerni akarás. Jó az utolsó pillanat, amikor felszabadulhat minden belőled, a nyakadba kerül a kézzel fogható eredmény, az érem".

De nem nézhetik szurkolókként a találkozót. Folyton figyelniük kell, hol ápolniuk, hol pedig kulacsot kell adniuk valakinek, hogy egy korty vizet ihasson. Nem hagyhat ki az agy, a jó döntést meg kell hozni pillanatok alatt.

„Van, amikor az edzőnek szólni kell, hogy az illető játékost jobb lehozni pár percre, mintsem a pályán tartsuk, nehogy újabb sérülést szedjen össze. Akkor is, ha a játékos tiltakozik és maradni szeretne" – mesél el egy extrém esetet ifj. Balogh.

A szakértő szemek már tapasztaltak. „Egy mozdulatból meglátom, hogy a játékos sérült. Akkor meg nincs pardon, le kell jönnie. Rögtön kezelésbe kell venni, hogy egy következő alkalomkor újból a maximumot tudja nyújtani. Az embernek mindig arra kell gondolnia, hogy nehogy egy komolyabb probléma származzon az egészből. A padon amikor ülünk, akkor mindig kétfele kell osszuk a figyelmünket. Az egyiket elfoglalja az adrenalin, a másikat pedig, hogy állandón szemmel kell kísérni a sportolókat a játéktéren" – mondja az idősebbik Balogh.

Nem gondolta, hogy folytatja a családi hagyományt

A Balogh család igazi sportcsalád. A legidősebb Ödön aktív sportéletet élt, nem csak szurkoló volt, hanem röplabdázott és asztaliteniszezett. A 63 éves Ödi bácsi is pingpongozott, majd 1973-tól kezdte a gyúrói munkát az akkori Székelyudvarhelyi Textil labdarúgó csapatánál. Egy évvel később került az udvarhelyi jégkorong-együtteshez, ahol nem kevesebb, mint húsz évet húzott le. 2004-től pedig a Sport Klubnál dolgozik.

Az ifjabb Balogh Ödön nem gondolta, hogy hasonló szerepkört tölt majd be, mint édesapja: „Amikor rehabilitációra kellett vinni valakit, akkor segítettem az SzKC-nál előttem lévő kollégáknak. Ez a kapcsolat megmaradt, a játékosok is megkedveltek, majd egyszer megkerestek, hogy csináljam ezt főmunkaidőben. Jó döntést hoztam, amikor igent mondtam rá, a jövőmet is itt képzelem el. Ha kapnék egy jobb ajánlatot, akkor nehezemre esne elmennem innen".

Ödi bácsinak is nagyon fájna egy esetleges elválás az SK-tól. Nagyon a szívéhez nőtt a csapat, a kora miatt sem mer nagyon előtekinteni. De azért van még egy álma. „Remélem, hogy az még egyszer teljesül. Az, hogy az aranyérmet a nyakamba akasszák. Akkor le is mondanék!" – vicceli el a végét a kétszeres országos bajnok gyúró.

Fia sem rejti véka alá, hogy miért gürcöl. Neki egy bronz és egy ezüstérem jutott ki eddig. „Azt szeretném, hogy az aranyérem meglegyen a román bajnokságban. Aztán az SzKC-val a BL-ben a pályára lépjek!"